Akkor ma megint a sajtóhelyzetről lesz szó, mármint a magyarról: ne mondja egyetlen önkéntes mérvadó sem, hogy „nem érdekli az olvasót”, ha nem érdekelné, nem lenne a távozó indexesek Facebook-oldalának 252 923 kedvelője. Szóval, érdekes ez a téma, csak egyre szomorúbb.
 A kérdés ugyanis úgy vetődik fel, miszerint egyáltalán lehetséges-e ezentúl független sajtót előállítani?
 Hogy anyagilag lehetetlen, azt már tíz éve tudjuk, és ennek dacára csináljuk. De most szakmai szempontból sem lesz egyszerű. Éspedig azért, mert kiesik a kis, maradék független magyar online sajtó egyik alapköve.   
 Sokan azt hiszik, hogy a sajtómunkás minden hírnek személyesen jár utána, ami azért még százötven évvel ezelőtt sem volt így: én ilyen alapon az elmúlt három napban be kellett volna járjam Lettországot, Lengyelhont, Bejrútot, Budapestet, szóval nem egészen így működik a dolog: a hírt nagy részben hírügynökségektől szerezzük, kisebb részben egymástól, bár annak is megvan a maga titka. Hiszen nem minden lap egyenlő mértékben megbízható, van, amelyikre bíróság előtt is megesküdnék, hogy igazat ír, akár látatlanban is, van, amelyiknél ennek az ellenkezőjére tenném le az esküt.   
 Akárhonnét származik is egy alaphír, az abban a formájában, ahogy elénk került még nem hír. Az akkor még csak téma. Azt befogjuk szépen a satuba, és először ellenőrizzük, a forrás szabálya szerint, ha két, de inkább három megbízhatónak ismert forrás egybehangzóan ír egy eseményről: a hír igaznak tekinthető. Igaznak, de egyelőre még nem közölhetőnek, ugyanis még nem dolgoztunk rajta semmit, így közölni egyszerű plágium lenne, még akár átfogalmazva is. Itt következik a dolog legfontosabb, de igen fárasztó része: azt az esetet, hírt, amiről szó van, alaposan körbe kell járni, megtudni róla mindent, megismerni a hátterét, a vonatkozó jogi szabályozást, esetleg felvenni a kapcsolatot szemtanúkkal, szakértőkkel, hogy az olvasó többet kapjon annál, mint amit laptársaink adtak.   
 De a témák alapvetően nem szállnak korlátlan mennyiségben a széllel, egy nap körülbelül öt-tíz megírható, figyelemre méltó esemény történik, és még vagy kétszer-háromszor ennyi, ami első látásra kevésbé tűnik érdekesnek. No, de ezt sem veszi észre mindenki. Azért kell a nagy szerkesztőség, ahol sok ember foglalkozik, rovatrendszer szerint elosztva a hírekkel, mert egy-két-három ember egyszerűen nem figyelhet mindenre. Ez idő szerint például a Zónát én egyedül készítem, két állandó külső munkatárssal, akik a lap szellemében azt írnak és akkor, amit és amikor akarnak. Én meg írok minden nap, aztán valahogy eldöcög. Anyagi okok miatt nem tudunk hírszerkesztőt alkalmazni: miből fizessük? No, de nem panaszkodni akarok (illetve de, csak majd később), hanem egy érdekes szakmai kérdésre felhívni a figyelmet, éspedig arra, hogy ha meg is feszül a kis létszámú lap szerkesztősége, Index nélkül akkor sem lesznek hírek.   
 Ők voltak az a nagy radarközpont, amelyik felhívta a figyelmet az érdekesebb témákra, azokra, amiket fel lehetett tárni, hiszen náluk kollégák tucatjai figyelték csak a hírügynökségi anyagokat. Én minden nap felkelek olyan hat-hét között, elolvasok tíz magyar sajtóterméket és ugyanannyi külföldit, utána írok körülbelül tíz-tizenkét oldalnyit, mire végzek, már kora délután van: eszem valamit és este legalább tízig vadászom a témát, a hírt. De egyedül nem is találhatok meg mindent.   
 Hát nincsenek laptársak, akiket még figyelhetnék?   
 Hogyne volnának. Csak a 444, amit még a leginkább találok erre érdemesnek, épp tegnap jelentette be, miszerint részben fizetőssé válik. Reális anyagi gondok miatt. És egy pillanatig sem tudom őket ezért kárhoztatni. Igazuk van, ők egy nagy cég, sok alkalmazottal, azért is képesek jól végezni a dolgukat, és ennek a sok kollégának mind enni kell. Mindenkit arra buzdítanék, hogy váljon előfizetővé náluk, mármint, aki meg tudja engedni magának. Ugyanezt mondom a HVG-ről is. Valahogy megpróbálom magam is megoldani, bár kabaréjelenetbe illik, amikor egymásra fizetünk elő, de ez van.   
 Bár Index nélkül így is baj lesz a hírfigyeléssel, így sem igazán lesznek „lejárható” hírek, legfeljebb az MTI-ből, az meg maximum negatív poligráf-tesztnek alkalmas.
 És mi lesz azzal, akinek nem telik erre?
 Vagy nem hajlandó sajtóért fizetni?
  Mert a magyar olvasó ahhoz a – már lejárt – modellhez szokott, hogy ingyen elé teszik a hírtermést, bőséges magyarázattal és elemzésekkel, ő méltóztatik fogyasztani, méltóztatik kommentben kissé gyalázkodni, aztán a sajtó meg majd megél abból, amit a hirdetésekért kap, elképzelése szerint fényesen és pazarló luxusban.    
  Hát nem él meg.    
  A magyar hirdetési piac teljes egészében kormányközeli kézbe került, ott nincs mit keresni függetlenként, a nemzetközi meg a Google és a Facebook mancsában van, a hirdetők nagy megelégedésére, ugyanis a két óriás folyamatosan nyomja lefelé az árakat, így viszont jó hónap az, amikor egy kis-közepes lap eléri egyáltalán az AdSense hirdetéseinek a húszezer forintos kifizetési küszöbét. De ez egészen pontosan egy bevásárlás és a havi telefonszámla, nem több.    
  Azt nagyon jól látja a 444, hogy az előfizetős online sajtóé a jövő, nem is vitatom. Csak a magyar olvasók zöme nem fog előfizetni semmire, míg valami sajtóhoz hasonlót kap ingyen is, sokan meg sem engedhetik maguknak, tehát az Index halála (illetve most még: haldoklása) és a körülötte zajló dicséretes felbuzdulás a magyar sajtószabadság érdekében végső soron azzal fog járni, hogy aki független csak teheti, legalább részben fizetőssé válik, miáltal meg fog nőni – a továbbra is ingyenes kormánymédia olvasottsága.    
 Ugyanis nekünk a lócitrom is franciakrémes, ha ingyen van.    
  Azonban kis lapok még erre sem lesznek képesek. Az is hatalmas teljesítmény, hogy a semmiből és némi gyöngyharmatból, melyet az ég madarai hordanak össze nekünk, a napi minimális megjelenést, azt az egy-két saját anyagot biztosítsuk, az is azzal jár, hogy az ember mindig dolgozik, mikor nem eszik vagy alszik (bár írtam én nem egyszer ebéd, vacsora közben vezércikket).  
 Ennyi tartalmat egyszerűen nem lehet „fizetősre” és „ingyenesre” osztani, ezt csak ingyen lehet adni, mert pénzért nem sokaknak kéne. Lehetetlen volna igényes (és fizetős) plusztartalmak előállítása ekkora létszámhiánnyal, de a létszámot meg csak pénzből lehetne feltölteni: a kígyó saját farkába harap és megpróbál jóllakni saját magával.   
 Gazdasági szempontból ez a helyzet, különös tekintettel a várható hírhiányra reménytelen, egy működő kapitalista államban nem volna az, de Magyarországról fájóan hiányolom a működőképességet épp úgy, mint a kapitalizmust.   
 Épp ezért egy áthidaló megoldás mellett döntöttem.
 Senkitől sem kérhetek pénzt a tartalomért, de mindenkire rábízhatom, mennyit ér meg neki az elolvasása.   
 Akinek semmit: az ne fizessen érte. Csak akkor sértésnek tekintem, ha olvassa, még nagyobbnak, ha bele is szól. Akkor neki nem osztottak lapot ennél az asztalnál.
 De akkor is ingyenes kell maradjon a Zóna, azok számára, akik nem állnak úgy, hogy pénzt adjanak érte, de szeretik. Csak az ingyenebédet nem illik kritizálni és nem illik válogatni sem, ha elénk teszik.
 Aki viszont úgy gondolja – és úgy is áll anyagilag – az tegnap este óta egy frissen létrehozott, egyelőre az én nevemet viselő Patreon-oldalon keresztül támogathatja a lapot, ha majd többen írjuk, átnevezzük, de egyelőre egy, csak egy legény van talpon a vidéken.
 Itt elérhető. (https://www.patreon.com/zonaporkolt?utm_medium=social&utm_source=facebook&utm_campaign=creatorshare&fbclid=IwAR294i-U4LDbseOm3Ntts048qsiGPFC6vwc1Hhs9EfRTi4Ofar16v_22bmg)
 Tudom, hogy erre a kérésre meg fog jelenni az a reakció, hogy „koldulok”. Egyrészt nem koldulás az, ha ingyen osztom a hírt, elemzést, de megkérem a vendégeket, hogy néha ők is tegyenek valamit az asztalra. Ha mást nem: abroszt, sótartót, evőeszközt…   
 Másfelől, aki ebbe beleköt, arról a régi szovjet vicc jut eszembe.
 Hajótörést szenved egy szovjet utasszállító, összesen heten élik túl: hat férfi és egy hölgy. Berendezkednek egy lakatlan szigeten, már egy éve ott élnek, mikor rájuk bukkannak. A túlélő hölgyet megkérdezik, hogyan érezte magát egyedüli nőként ennyi férfi között:
  Hogy éreztem magam? Tudja, minden hétköznap más erőszakolt meg, ezt sem volt könnyű elviselni. És mit volt nehéz? Azt, hogy minden vasárnap Komszomol-gyűlést tartottak, amin megkritizáltak, mert kurva vagyok!  
 Szóval, valahogy így állunk ezzel is: akinek ez koldulás, az valódi komszomolista.   
 Olyan is történt már, hogy egy véreskezű, zsarnoki hatalom megvetően „koldusoknak” nevezte az ellenfeleit, akik ezt a nevet büszkén felvállalták, és jelképük lett a koldustarisznya. Aztán ez a hatalom véres fejjel, kegyelemért könyörögve menekült Németalföldről.
 Rég volt: de így volt.   
 Majd meglátjuk, hogy lesz.