„Varga Judit: Amíg Európa történelme legnagyobb kihívásával áll szemben, addig a Néppárt kizárósdival van elfoglalva”, mondta szerdán ez a sokoldalú, egzotikus bombázó, minden fideszesek erotikus álmának epicentruma (Origo).
Ilyen, amikor a hegedűvirtuóz és a történész egy karcsú női testben egyesül. Plusz, de hagyjuk a fülledt erotikát a hanyatló Brüsszel feslett életű, ereszcsatornatöltelék bürokratáinak.
Juditka nem buta, naná, hogy nem. Ha buta lenne, akkor az effélékről ugyanazzal a komolysággal beszélne, mint Kósa mester az anyukája sertéstelepéről, vagy saját kalandjáról a csengeri mágnásasszonnyal. (Természetesen Kósa mester sem buta, illetve, khmmm, nem, nem buta, hüpage, Satanas, nem és nem, és tényleg ezt gondolom, maradjunk csak Juditkánál.) Mit gondolhat ez a vérpezsdítő jogász asszonyság, a Szent György-hegy jövendő démona, amikor ilyeneket ereget ki azon a csókos száján, eszem a zúzáját? Megpróbál lebutulni, nem a kollégák szintjére, hanem, ha ez lehetséges, még az alá is: a fanok szintjére. Többnyire sikerrel, azaz tulajdonképpen mindig sikerrel, mert a fanoknál, legyenek bármiféle nációk és bármelyik oldalon, nem azon van a hangsúly, hogy mit mondanak nekik, hanem, hogy ki mondja. Innentől a „fapapucs” pontosan akkora ovációt vált ki, mint a húrelmélet matematikai indoklása.
Juditka tehát jószerivel azt mond, amit akar. A feladat könnyűségén kívül ennek további előnye, hogy bármire lehet közben gondolni. Valahogy úgy, mint a régi viccben: bemegy egy hölgy a kalapárushoz, és elkezd válogatni. Amikor már a századik fejfedőt hozta ki neki, és még mindig nem jutott dűlőre, a kalapos – türelme fogytán – megkérdi: „Tulajdonképpen mire gondol, asszonyom?” „A b.szásra”, feleli a hölgy meghökkenve, „de hogy jön ez ide?”
Szerintem kielégítően (ó, te mocskos Freud) körülírtuk az idézett kijelentés születésének valószínű körülményeit. Ungváry Krisztián, ne olvass Origót, mert még képes eszedbe jutni az a lassan nyolcvankét éve kezdődött, piti kis perpatvar. Esetleg egy régebbi, 1914 nyarától datálva, évszázadonként visszaaraszolva minimum Krisztus előtt ötszázig, a görög-perzsa háborúkig, turnusonként minimum egy nagyobbacska. Vagy egy pandémiácska, ha már ez jött most a képbe. Baktérium, vírus, a Yersinia pestistől a Mycobacterium leprae-n vagy hominison vagy bovison (utóbbi kettő a tbc kórokozója), esetleg a Vibrio cholerae-n keresztül a Poxvirus variolae-ig (a himlő kórokozója), hogy a jó öreg spanyolnáthát ne is említsük, az már majdnem a potenciális egyik következő csapás, a madárinfluenza, ami már majdnem koronavírus, ha nem majdnem, akkor is vírus, bár ez sokkal inkább a vuhani laboránsok kompetenciája, mint az enyém.
Akadt tehát egynémely más kihívás is, megkockáztatom, hogy nagyobbak, mint – eddig, maradjon is így – a mostani. Persze a tudatalatti, mondaná az állkapocsrákos osztrák svindler. Az tudniillik, hogy ki néz szembe, és kinek a kihívásával. Európa adott, a vonatkoztatás pedig nyugodtan tekinthető figyelmetlenségnek.
Kalapnak, ha már eszünkbe jutott az idézett vicc.
Csak az erős kutya b.szik, nekünk meg nyakunkon a tavasz.