„7269 az új fertőzöttek száma, ezzel a járvány kezdete óta összesen 459 816 főre nőtt az azonosított fertőzöttek száma.” (Origo)
Kínában meg lóg a mandarin (gyilkolt ma is a kokain). Szegény József Attila nem volt otthon a kábítószerek világában, de az is csoda, hogy ettől a lényegtelen momentumtól eltekintve akkora műveltségre tehetett szert, amihez képest egy mai gyereké úgy valahol a bozótlakó szanokéhoz, ismertebb néven busmanokéhoz konvergál, hála többek között Makai Ödönnek, két nővére férjének.
Kínában a mandarinon kívül nincs semmi különös, járvány aztán abszolúte nincs. Márminthogy ezt mondják, illetve nem mondják, mert nem mondanak semmit. Jó, a Szeretett Utód se mond semmit a szomszédban, kivéve, hogy abzug Amerika, de tőle megszoktuk.
Maradjunk csak itthon.
Tehát, ha hinni lehet – nem lehet, de e tekintetben próbáljuk meg – a szponzorált forrásoknak, meredeken emelkedik a fertőzöttségi és halálozási ráta. Mindeközben viszont a beoltottsági ráta is emelkedik, tudják, a majdnem száz százalékos hatékonyságú akármié, mindegy, mié, ha valaki mégis firtatni meri, azonnal megjelenik egy kis üzletfél, vagy egyszerű lobbista, lehetőleg köztiszteletben álló, neves hölgy vagy úr, ma éppen a színművészet veteránja, Lukács Sándor, de Csókay doktor is megteszi, hol van már ő az általános iskolai és gimnáziumi éveitől, amiket volt szerencsénk együtt eltölteni az Apáczaiban, szóval, megjelenik a rajongó, és felháborodik. „Hogy merik kétségbevonni baloldali politikusok a magyar tudósok tisztességét?” Vastag főcím a mai számban. Meg tetszettek figyelni az Origo és Lukács mester ravasz utalását? A baloldali, rögzül Lajos bácsiban, és a magyar, az kettő.
Persze ez csak kettő a négyszáz csapásból, hogy François Truffaut 1959-es filmcímét elorozzam (érdemes megnézniük, ha még nem látták). Három éves voltam ekkor, Csókay doktorral együtt, a Vezér pedig mínusz négy.
Nézzünk hát egy vidámabb adatot. „FOLYAMATOSAN ZAJLIK AZ OLTÁS, MÁR 949 497 FŐ A BEOLTOTTAK SZÁMA, KÖZÜLÜK 304 880 FŐ MÁR A MÁSODIK OLTÁSÁT IS MEGKAPTA.” Így, csupa nagybetűvel hozta le a lakájmédia, pardon, az az ellentáboré, ez itt a Pravda, ne gondoljanak semmi rosszra, nem a szovjet pártlap, hanem maga az Igazság. A leves, amit abból a fazékból mernek, ami valahol Rogán és Habony mesterek boszorkánykonyhájában keresendő. A pincér néha kilötyböli, feltehetően meg is kapja érte a magáét, de igyekszik azért óvatosnak lenni.
Nos, a 949 497 fő jószerivel a fogyatkozó magyar lakosság egytizede. Csecsemőstől, aggastyánostól. A hatás csak ennek a hat-hétszeresénél mutatkozik majd meg, mondja a bédekker, illetve azt is a franc tudja, mert józan paraszti ésszel már előbb is észlelni kellene valami… Csökkenést, csitt, szám, nem vagy te virológusé, és ennyi még biztos nem elég. A csüggeteg, defetista magatartás azonnali felkoncolást von maga után, amint a derék örmény nemzetvezető is megmondta 1944 ébredő magyar őszén.
Nem elég jóra vágyni: a jót akarni kell. Váci Mihályt élőben legutoljára 1980-as segédmunkáskodásom évében idézte egy kolléga, amikor már túl sok Diána-sósborszesz volt benne. Vagy nem őt, neki is mindegy volt, nekem is. Ez a név jutott eszébe. „A gyermek addig gyermek, amíg oda nem megy az anyjához, és azt nem mondja neki: anyám! Drága jó édes anyám! Megy, megáll, lekuporog: hát nem odaszart?”
Igen, inkább saját opus lehetett. Nincs az a hatalom, hogy én most keresgélni kezdjem.
Összegezve az előbbieket, és távol tartva magunkat mind a dús szakállú patikáriustól, mind a csonttá-bőrré aszalódott szcientológus egészségőrtől, nehéz nekem ezeket így együtt befogadni. Próbálkozom, próbálkozom, de mindig visszajön valami. Visszaköszön, pirítanak rám Önök, ha már a kétely magvait hinted, legalább fogalmazz választékosan. Jó, visszaköszön. Nem akarom én a kétely magvait hinteni, mert magam se vágyom jobbban semmire, mint azt hinni, hogy e cintányéros, cudar világban létezik hihető, csak nehezen megy.
És akkor hátravan még az ebédem, hogy századszor is elsüssem Enikő barátném egykori poénját, miután felsorolta, hogy fogyókúrája során mit fogyasztott el aznap. Hátravan, de hogyha mindezeket így együtt be is nyelem, ahogy benyelem, mert mi mást tehetnék, egyetlen icinyke-picinyke adatra még kíváncsi lennék: arra, hogy a beoltottak között mi a helyzet. Nem arra, hogy ki produkálja koronavírusmentesen a koronavírusfertőzés tüneteit, mert arra egy házipéldám már van (nem egy napig produkálta, hanem lassan harmadik hete folyamatosan, és nem én, mert engem, noha az elsők között regisztráltam, és túl vagyok hatvanötön, a kutya nem akart eddig beoltani), jó, ez felfogható ideiglenesnek, még arra sem, hogy mi lesz a beoltottakkal egy-másfél év múlva, beindul-e náluk egy leállíthatatlan autoimmun folyamat, amit a vírusfehérje-inaktivált vírus csak generál, hanem arra, hogy ki fertőződött/betegedett meg azok közül, akik megkapták valamelyik oltást?
Hát pont ez lesz az, amit ugyan meg nem fogok tudni. Tulajdonképpen nem is baj. Hiszen addig is megmarad a hit, remény, szeretet, mondja Pál apostol az Újszövetség legszebb fejezetében, a Szeretethimnuszban, ez a három, de közülük is legnagyobb: a szeretet.