Az „Az arisztokrácia végtelen magányossága”. Majdnem kész lett, a Facebookon, amikor jött egy két másodperces áramszünet. És így nincs. Felfogható intelemnek, hogy csináljam a dolgom, és ne ilyen szarságokkal foglalkozzak. Napi hírek kommentálásával, saját magam ismételgetésével.
Jó, jó. Legfeljebb megtanulok egy-két egyszerűbb mutatványt, hogy néha szórakoztassam Önöket. A többivel menne az agyam, ami még kell másra, ameddig van.
Az Önök kedvéért azért összecsapom, hogy mi lett volna. A kiindulópont a Harry-Meghan páros interjúja volt, amire az egész világsajtó úgy csapott le, mint tyúk a takonyra. Meghan panaszkodott. Hogy tudniillik az akkor még jövendő gyermekük esetleges sötétebb bőrszínét a királyi családban problémának nevezték. Megjegyzem, a történelem folyamán létezett – létezhetett – már negroid beütés pont náluk, pont II. Erzsébet – és az első világháborúban Windsorra módosított Szász-Coburg-Gothai, illetve Hannover-ház – felmenői között, mégpedig a tizennyolc-tizenkilencedik században élt Zsófia Sarolta mecklenburg-strelitzi hercegnő, az echte német III. György király felesége, bár ezt vitatják, de hát mit nem vitatnak? Nézzenek meg róla egy képet. De kettőt is megnézhetnek. A riporternő a fekete Oprah Winfrey volt, ebben a körben ez az ütős.
Pedig ez csak részletkérdés. Lehetne bármi más is. Van is.
A rang kötelez. Csak hát a rang nem feltétlenül – feltétlenül nem – attól rang, hogy kineveznek valakit. Lovaggá ütik, vitézzé avatják. Nem kell hozzá csata. Régen egy kisnemességhez elég volt, ha a módosabb delikvens kötőféken fogott egy tehenet, elballagott vele a legközelebbi kolostorba, ahol az anyakönyveket vezették, és megkérte az ügyeletes szerzetest, ugyan a tehénke ellenében írna be a nevéhez egy köznemesi toldást. A grófi koronához is elég volt néhány jól irányzott intrika, esetleg kölcsön, és akkor nem beszéltünk a szerencséről, beleértve a harcteret is. A brit-zulu háborúból például feljegyeztek olyan esetet, hogy a Viktória-keresztet – majd a nemességet – azért kapta meg valaki, mert menekülés közben beszorult a keze a táborkapuba, és egyedüliként ott kellett maradnia a felmentő csapatok érkezéséig. A szovjet kitüntetésekkel – például a sok mindenre jogosító Szovjetunió Hősével – se volt más a helyzet. Ki egy kézigránáttal egy német tank alá vetette magát, ő mehetett Marxhoz a…-ba, ki viszont… Talán Ungváry Krisztián jegyezte fel annak a szovjet harckocsinak az esetét, amelynek legénysége Budapest ostromára készülve a Duna-parton tartott pihenőt, amikor berregést hallottak, majd a vízen egy közelgő hadicsónakot – a szovjet statisztikában később hadihajót, végtére darab darab – pillantottak meg, kisvártatva pedig egy nagyobbat. A kicsit a meglepetés erejét kihasználva kilőtték, a nagyobbat súlyosan megrongálták. Már ment is a felterjesztés a kitüntetésre, ami nem is maradt el. Ha a háborún kívül még Sztálin további regnálását is túlélte a parancsnok, a továbbiakban kikövezett útja volt a szovjet Valhallába, de még a gyerekeinek is.
Akadt persze kellemesebb rangnövelő mesterkedés, ilyenek voltak a szexuális szolgáltatások, hölgyeket illetően – ha Henriket, a nyolcadikat elkerülték – minimális kockázattal. Ők általában jól jöttek ki a dologból, minimum egy házikóval, a férfiaknak azért nehezebb volt a dolga, tekintsék csak meg Nagy Katalin cárnő, esetleg Angliai Erzsébet kései portréját, utóbbihoz képzeljék hozzá a vastag fehér plezúr alatti bőrbajt, plusz mindkettőhöz a testi és szájszagot, Erzsébethez, a „szűz” királynőhöz kiváltképp. Katalin gálánsabb volt, még akkor is, ha nem maradt az illetővel olyan barátságban, mint Patyomkin herceggel. Belőle csak egy volt.
Amit arisztokráciának hívnak, közönségesen a látható – címzetes – arisztokrácia. Nem a rejtőzködő – a tényleges – arisztokrácia. Még a név – arisztokrata – is megtévesztő. Az alap – „arisztosz” – a görög „agatosz”, „jó” felsőfoka, amelyhez hozzácsapták a „kratosz”, „uralom” szóból képzett „krateó”-t. „A legjobbak uralma.” Hogy miféle uralom ez, ha nem látszik, keressék az evangéliumokban. Vagy ha nem keresztény példára vágynak, a síita iszlám tizenkettedik, rejtőzködő imámja (Mahdi, Messiás) mítoszában.
Nem mind arany, ami fénylik.
Adva van a külsőségekre épített világon belül egy külsőségekre épített világ, a világok reprezentánsa, fényló csillag a planetárium egén, ez az arisztokrácia, amit aztán az összes parvenü, feltörekvő paraszttól a kispolgárig és nagypolgárig követni igyekszik. Egy világ, ahol a látszat még az egyébként hangsúlyosnál is hangsúlyosabb. A bőrszín csak jelképes. Még csak nem is feltétlenül rasszizmust jelent. Nem ez az elsődleges, hanem az az elváráscsomag, amelyben minden meg van határozva, mint ami a rétegre jellemző. A többi nem számít. Ha valaki eleget tesz a külsőségeknek, megfelelt, ha nem tesz eleget, nem felelt meg. Kilőtte vagy nem lőtte ki, ottmaradt, vagy nem maradt ott. A többi mellékes. Körülménynek minősül, nem esszenciának. Az esszencia az, ami nem az esszencia.
A lényegmentes elvárások labirintusa. A lényegtől elválasztott megjelenés. Nem a forma, hanem az alak. Nem az öröm, hanem a mosoly.
A végtelen szeretetlenség. Az érzelmek – valódi érzelmek – vesztőhelye. Ez lehet a brit királyi család (is). Ebből él az összes parvenü, a mi házi familiárisainkat is beleértve. Ez volt az én gyerekkorom is, van szerencsém hát átérezni.
A mai kiherélt világban már egy valamirevaló táborkapu is elérhetetlen magaslat, sóhajtana fel Weöres Sándor, és legurítana egy pohárkával, ha Károlyi Amy hagyná.