Elemzés következik, kérem, hosszan elnyúlt testtel, szóval aki rövid és velős szitkozódásra vágyik, olvasson mást: ez egy hosszú és bonyolult szitkozódás lesz, részletekre kitérően és az alaposság igényével, ugyanis Demeter Szilárd már megint a magyar kultúrát állítgatja, finomhangolja, és nem is lehet ennek jó vége.
Csak azt remélhetjük, hogy nagyon rossz sem.
Bár olyan nagyon sok remény nincs.
Demeter Szilárd ma hosszú és kissé túlírt önvallomást jelentetett meg a Mandinerben küzdelmes életéről, harcairól és nagyralátó céljairól, melyek a következő ötéves tervben fognak megvalósulni. Nem marháskodok, tényleg öt éves a terv, de erről majd, ha odaértünk. Egyelőre lássuk, hogy vág neki a kásahegynek?
„Reményeim szerint egy világjárvány utolsó szakaszában írom ezeket a sorokat. Ebben a világjárványban nem az a leginkább elgondolkodtató, hogy mi okozta, hanem az, hogy egyáltalán bekövetkezett.”
Ebben még mindannyian egyetérthetünk. Két bekezdéssel lejjebb már bonyolult gondolat következik.
„A pandémiás időszak – természetét tekintve – hasonló a forradalmakhoz: amíg tart, addig történelmen kívüli időnek éljük meg, miközben az ekkor elinduló változások meghatározhatják a történelem további irányát és menetét.”
Tehát forradalmi időket élünk, melyet történelmen kívülinek érzünk, ámde meg fogják határozni a történelem további menetét, vagyis történelmi időknek fogjuk őket nevezni, amint véget érnek. Hogy is van ez? Máskor ezek szerint nincsenek változások, nincs forradalom, máskor minden megy a maga útján, ámde ha jön valami váratlan, valami rendkívüli körülmény, kiesünk a történelemből, megváltoznak a dolgok, és mire visszakapaszkodunk, már semmi sem ugyanaz? Sajnos nem tudnék egyetlen pillanatot sem mondani az emberiség ismert történetéből, ami ne lett volna ilyen vagy olyan szempontból rendkívüli, ne befolyásolta volna a jövőt, így aztán világos: történelmünket a történelmen kívül töltöttük, kivéve Svájcot, mert ott soha nem történik semmi.
„Az újraindítás tehát egyben felkészülést is kell, hogy jelentsen a lehetséges elkövetkező válságokra.
Nem tehetünk úgy, mintha az elmúlt egy év csupán egy véletlenszerű kisiklás lett volna. Nem tudunk visszatérni a korábbi életünkhöz. Ugyanakkor – ugyancsak történelmi tapasztalat – nem kezdhetünk tiszta lappal sem, mivelhogy nem létezik olyan. Próbálták már a múltat végképp eltörölni, nem lett jó vége.
Ezért kezdtünk el gondolkodni azon, hogy amikor újraindítjuk a kulturális életet, akkor ne csak a romokat takarítsuk el. Már az is hatalmas munkának ígérkezik, hogy megerősítsük a jót, kijavítsuk a rosszat – de mindez nem lesz elegendő ahhoz, hogy válságálló kulturális életet alakítsunk ki.”
Másképp fogalmazva: einstand következik, ami a mostani válságban csődbe megy, azt már nem építik vissza, építenek helyette valami mást, nemzetit, fényes jövőbe és ragyogó múltba tekintőt. Ilyen alapon mindig csak most pocsék, régen jó volt, holnap jó lesz. Kár, hogy mindig ma van.
A következőkben arról mereng, hogy vissza kéne találni a magyar valósághoz – hosszú, rögös út lesz, urak, már nagyon messze jártok! – és függetleníteni a kultúrát az olyan tényezőktől, amikre nincs befolyásunk. Mit nevezhetünk ilyen tényezőnek?
Például a sikert, ugye. A piaci alapú kultúrafinanszírozást. Azt ugyanis az állam nem tudja befolyásolni, akkor már jobb, ha az állam tart fenn minden kulturális tevékenységet és arra ad pénzt, amire akar. Félre az egyénieskedéssel.
„Számunkra a tágabban értett magyar reformkor a mérce.”
Demeter úr, vigyázzon, még elolvassa ezt a Szakács Árpád is, és telekürtöli a világot azzal, hogy jönnek vissza az illuminátusok! Kazinczyt sem okos dolog manapság idézni, pont emiatt, vigyázzon már magára egy kicsit.
„A magyar reformkor azt mutatja meg, hogy ha fejben elsőkként gondolkodunk, és magyarul nézünk a világra, akkor képesek vagyunk világszínvonalú teljesítményre. Az ekkor intézményesült anyanyelvi kultúra aztán meg is tartott bennünket a vérzivataros XX. században. Kétszáz év alatt sem változtak a céljaink: „magabíró nemzetet” szeretnénk, mint Széchenyi. Nem csak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni, ahogyan azt Kossuth megfogalmazta. És ma sokkal jobbak a körülmények. Nem adhatjuk alább, mint Petőfiék nemzedéke.”
Egyetértek én még ezzel is, a mai magyar kultúrának minden esélye megvan arra, hogy úgy végezze, ahogy Petőfi generációja. Széchenyi a döblingi elmegyógyintézetben lett öngyilkos, Petőfi a segesvári csatában veszett oda, Kossuth száműzetésben halt meg, ezek komoly lehetőségek nemzedékünk számára is. Az anyanyelvi kultúránk pedig köszöni szépen, jól van, az egyre kellemetlenebb viszonyok dacára sem panaszkodhatunk rá. De térjünk már a tárgyra: mit akar valójában művelni uraságod a magyar kultúrával, ha már így a keze közé kaparintotta?
„Véleményünk szerint a támogatás, ösztöndíj nem alanyi jogon jár. Nem az a dolgunk, hogy az adóforintokat ilyen- vagy olyan oldali konjunktúralovagoknak adjuk, hanem a tehetséges magyarok számára kell lehetőségeket biztosítani.”
Ezt Aczél György is mondhatta volna: lényegében véve azt jelenti, hogy:
„A mieink akkor is kapnak majd pénzt, ha tehetségtelen barmok, rajtuk kívül pedig senki másnak nem adunk”.
Ez eddig is nyílt törekvés volt, mondhatni alapelv, ebben nincs semmi új.
„Olyan ügynökség létrehozására tettünk javaslatot, amely egységbe szervezi a Kárpát-medencei magyar kulturális teret.
Középtávú célunk a tágabban értelmezett Kelet-Közép-Európa egyfajta regionális központjaként a közép-európaiság gondolatának tartalommal való feltöltése. A kormány ezt elfogadta, és döntést hozott arról, hogy a Petőfi Irodalmi Ügynökség többletfeladatokat és ehhez mért többletforrásokat kapjon.
Az irodalmi ügynökség mellé felállítunk egy könnyűzenei központot, amely a tavaly napvilágot látott könnyűzenei stratégia megvalósításáért felel. Közösen a következő öt évben több mint 23 milliárd forintból újrahangoljuk a tágabban értelmezett magyar popkultúrát.”
Mondtam, hogy lesz ötéves terv?
Mondtam.
Azon lehet vitatkozni, hogy mi is az a popkultúra – mert nagyon nem csak a zenéről szól ám! – azon viszont érdemesebb volna, hogy egyáltalán lehetséges-e „újrahangolni”. Mégis, mire dolgozná át, édes úr, citerára és tárogatóra? Próbálták már, volt olyan kísérlet, ami sikeres volt, mert tehetséges emberek művelték, maguktól és volt olyan, amire már senki sem emlékszik, mert dotációból hányták össze, amatőr, vasvillás segédlakájok. Jót ugyanis csak magától képes alkotni az ember, műfajtól, politikai oldaltól, mindentől függetlenül.
„Emellett létrehozunk egy könyvközpontot, amely az Országos Széchényi Könyvtárral (OSZK) szoros együttműködésben a magyar könyvkultúra jobbítását célozza. (…) Tovább erősítenénk a magyar gyerek- és ifjúsági irodalmat, hiszen olvasónak az embert kiskorában nyerjük meg. Támogatjuk a hangoskönyvek gyártását is, mert a kultúrafogyasztási szokásaink változnak, egyre inkább teret hódítanak az audiovizuális tartalmak. (…) A pandémiás időszak legnagyobb tanulságaként fokozottan támogatjuk az online kulturális tartalomgyártást.”
És ami kívül esik a támogatott kereteken, az eltűnik majd. Nem jelenik meg, nem kap felületet, de tán még adathordozót sem. Ami nem az övék, az nem lesz.
„A kultúra egyben közösségépítést is jelent. Ezért Budapesten, a nemzet fővárosában a következő öt évben egy világraszóló popkulturális és társművészeti központot hozunk létre a Hajógyár és a Zichy-kastély együttesében.”
Lehetne a neve esetleg Budai Ifjúsági Park, vagy ez túl újszerű, formabontó volna? De – ez is része az ötéves tervnek. És ott majd felléphet végre a fiatal, eddig elnyomott, tehetséges Demjén Rózsi, akiről még sokat fogunk hallani, esetleg Pataky Attilával együtt. Sztárparádé, nem egyéb.
Micsoda egy pjatyiletka lesz, hajjaj, örüljünk, ha marad a végére valami, amit magyarnak és kultúrának nevezhetünk majd. A szerző azonban távolról sem idealista, azzal zárja szavait:
„Nagy munka vár ránk.”
Bizony, nagy munka vár ma reátok, állnak még a paloták.
Ennyit a kultúra ötéves tervéről, elvtársak.