Előkelő, akár egy brit mutáns,
De ő a lángolás,
Jamaicaiban is ritkaság
Egy ilyen pompás kis mutáns!
Bodrogi Gyula és Voith Ági cseppet másképp énekelte, tudom. A szövegíró, szegény Nádas Gábor sincs már az élők sorában, nem baj, itt van nekünk a fia, teljes terjedelmében. Voith Ágival egyszer találkoztam Szentendrén, éppen két pireneusi kiskutyát próbáltam szocializálni a Duna-parton, amikor elkezdte ajnározni őket, amivel egyébként önmagában semmi bajom nem volt, többek között éppen azért mentünk le oda Pismányból, ahol akkoriban laktam. Csak hát nem kérdezte meg előtte, hogy lehet-e.
Aki hörcsög, kérem, az hörcsög. Én pedig hörcsög vagyok, ha nem vagyok lajhár, vagy másik állat, súlyosbítva zérushoz közelítő tekintélytisztelettel.
Ha azok a kölykök nem pireneusiak lettek volna, hanem filácskák (fila brasileiro, az egyetlen kutyafajta, amelyet speciálisan az ember megsemmisítésére alakítottak ki, és erre a természetétől a testfelépítéséig tökéletesen szakosodott is, ezt a két fajtát tenyésztettem), plusz velük van az anyjuk, akkor például ez a kis nyúlkálás ott helyben egy beláthatatlan következményekkel járó mutatvánnyá módosul. Más kérdés, hogy filát annak ellenére soha nem vittem tömegbe, hogy az én kutyáim megszokták az embereket, és századannyira nem voltak veszélyesek, mint az echte brazil fazendaőrző változat és ennek alváltozatai, de ettől még más vihet.
Those were the days. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor a Szentendréhez hasonló kirakatvároskákban nyüzsögtek a maszk nélküli, potenciális bóvlivásárló balekok, vasárnapi turisták, akik a száz lépésükben kimerülve befároltak valamelyik helyi vendégkopasztóhely teraszára. Hol van már a régi Andreas pizzéria, a régi Vidám Szerzetesek a Kalapos Suhajda levessel, a régi Görög Kancsó mint régi Görög Kancsó, még tulajdonosváltás előtt, és a régi szép idők, klasszikusan a nyolcvanas évek végéig!
Hát hol.
A vendégcsalogató Szentendre témája azért még így is derűsebb, mint a koronavírus, nemde? S ha már kalandozunk elfele a témától, ami szerintem – most ennél a sornál azt gondolom, nyúlfarknyi lesz, mert unom, még ha belehalok is talán, végtére hol van megírva, hogy a belehalás szórakoztató? –, szóval, ha már Szentendre és Kancsó, akkor legyen már azért Korona is, nem a sejtekben, hanem a Fő téren, plusz a régi szép idők. Nos, a Korona nevű giccsgyűjteményben – a népművészeti cumók sem önmagukban giccsek, hanem abban a kontextusban, amibe helyezik őket, a hamis időben, hamis helyen válnak hamis anyaggá – egyszer, kivételesen telt ház volt, és mi pont azt szemeltük ki – a pincepörköltjük ma – holnap, zárlat után – se megvetendő – valamikor, bő harminc éve. Telt ház ide, telt ház oda, felfedeztünk egy üres asztalt, ami mellé azonnal le is ültünk. Pincértől ritka gyorsasággal termett ott egy pincér: „Itt én eszem!”, közölte, majd visszairányított az utcára.
És akkor a Görög Kancsó. Amikor megpróbálták átszabni – hogy mondják ma? – polgári vendéglővé, damasztabrosszal és ilyesmikkel, az új gazda balszerencséjére ide is betévedtem, még nagyobb balszerencséjére az ebéd végeztével kávét is ittam. És ahogy a kávéknak már Murphy óta szokása, ki is lötybölődött. Rá az abroszra. Agár nem fut olyan gyorsan, ahogy hozzánk a tulajdonos. „Ezeknek nem érdemes”, mondta, szavait a terítőnek címezve, amivel rögtön távozott is. Újat aztán nem kaptunk.
Back in the USSR, akarom mondani, back from Szentendre, vissza a jó öreg vírushoz, ami már nem is olyan öreg, mert mutálódott, sőt -dik. Ami volt, mától a „vad” előtagot kapja, ami meg van, az valami egyebet, most épp ő a „brit mutáns”. Nem kell félni, lesz – van – már mindenféle egyéb mutáns is, dél-afrikai, szuahéli, pápua-új-guineai, jó, utóbbi kettő talán még nincs, cseh viszont igen, talán magyar is lesz, aztán megmérkőzhet a cseh-vel, mint Arany első változatában Toldi Holubárral, mennyire utálhatta is Arany a cseheket, Istenem! cseh földön ül a rab, cseh földben a király –, tehát vírus vírus ellen, face to face, győzzön a jobbik. Nem az a Jobbik, persze attól függ: országomat egy lóért, mondja a mai magyar ellenzéki, és voila, bár ló, az nincs. Igaz, országuk se.
Azért, ameddig magyar (ez esetben feltétlenül „szent”) koronavírus nincs, a brit korona csak előkelőbb, mint a cseh, nemde?
Na ugye.
Hogy aztán mi véd, mi ellen? Most jön a riogatás. A közvetlen környezetemben eddig három emberről tudok, aki rosszul lett az… oltástól. Nem kicsit lett rosszul, hanem nagyon. Az első egy nagy kórház főorvosa. Ő Pfizert kapott. A második adag után (saját szájából hallottam két napja) éjszaka kiverte a víz. Eddig normális reakció, mondta magában, és bement dolgozni. Ez volt a mákja: saját rendelőjében fordult le a székről. Nem túlzok. „Ha nem vagyok kórházban, exitálok.” A másik áldozatnak csak a hangját hallottam, ő szlovák. Nem Pfizert kapott, hanem az egyre rosszabb hírű Astra-Zenecát. Ő két napig szenvedett, dettó majdnem ki. A harmadik delikvens szociálpedagógus. Két Pfizer. Az első után semmi. A második után a szokásos tünetek, hőemelkedés, végtagfájdalom, ólmos fáradtság, rosszullét, majd mindezek elmúltak, csak… nem nyomtalanul. Hogy aztán ezek a „nyomok” az oltástól lettek-e, vagy felülfertőzéstől, koronától vagy nem koronától, nem lehet tudni, és az orvos se tudja. Fájni kezdett a háta, nehezen lélegzett, már egy aluljáróból feljönni is gondot okozott, köhögni kezdett, szívpanaszai lettek. Vannak, tudniillik mindennek… három hete. Kivételesen diagnózis is van: féloldali (röntgen által kimutatott) tüdőgyulladás. Hangsúlyozom: nem tudni, mitől.
De csak jobb, mint a betegség?
Már amennyiben ez nem betegség: igen. Mások meg nulla tünettel vészelik át az oltást. Rengetegen. De a vírust is. „Azt akarod mindezzel sugallani, hogy ne oltassuk be magunkat?” Távol legyen. Csak a lutrik között válogatok, mentesen bármiféle összeesküvés-elmélettől. Önöknek kell mérlegelni. Még azt se állítom, amit egyébként gondolok. Nem állítom, amit most le fogok írni. Zárásnak, hogy azért nagyon ne rondítsak bele a hosszú hétvégéjükbe. Tehát azt gondolom, hogy ez egy laboratóriumban készült gezemice. Abszolúte jóindulatot fogok feltételezni. Fel se vetem a rosszindulatot, még akkor se, ha az „igazságok” valahol középen szoktak megállni. Talán egy meglévő vírusbetegség ellenszerét keresve „ráültettek” egy virulens, jól terjedő információs alapra egy másik információt.
Aztán valaki egyszer elfelejtette elzárni a vízcsapot. Nyitva hagyta a fiolát. Bármi.
Onnantól ez a félkész, ám virulens akármi elszabadult, mint Django.
De mit csinál? Mit okoz? Okoz valamit, embere válogatja, amit aztán az immunrendszer vagy legyűr, vagy nem. Ezúttal az érdekesség ott kezdődik, ha legyűri (ha nem, onnantól már csak a temetés jön), mármint a… vírust. Hogy a szervezetben mit indít be. És mit módosít, ha valamit módosít. Hogy mi módosítja. Hogy a szervezet nem veszi-e át a továbbiakat, maga generálva saját támadását saját maga ellen. Ha pedig ezt például a vírusfehérje okozza, akár egy allergiát, amiből aztán hisztériás rohamot kap, és már allergia se kell, hogy fenntartsa, akkor az egészhez – ehhez a részhez – nem kell vírus sem, ami az említett vakcinákban nincs is. A „miért”, minden vonzatával, beleértve a „miért azt támadja, akit” kérdést is, már az összeesküvések illusztris körébe tartozik.
Ne akarjanak tőlem további kontárkodást. Akárhogyan is: hosszú, forró nyarak várnak ránk. Őszök. Telek, Tavaszok.
Szegény Kim Ki-duk is pont ebbe halt bele. Pedig milyen jó filmeket csinált!