Március 15-e van, és mivel erről a napról már minden szépet és jót megírtak laptársaink, nekünk már csak a ronda és kellemetlen dolgok maradtak, de mindenekelőtt akkor is jeleznünk kell: a Zóna számára is a magyar szabadság napja ez, ahogy mindenki másnak is az. Annyi a különbség, hogy nem mind ugyanazt értjük magyar szabadság alatt.
Nekem ugyanis kisülne a szemem szégyenemben, ha olyan című vezércikk jelenne meg nálunk, amilyen a Pesti Srácokban éktelenkedik. Ugyanis sikerült azt a címet adják, miszerint:
Meg ne mutassa valaki a Petőfi-szobornak, mert leugrik a talapzatáról és megindul, bele a vakvilágba, hogy találja meg a szerzőt. Táncsicson lehet vitatkozni, lehet gondolkodni rajta, egyet nem lehet: szabadságharcolni ellene és a nevét bemocskolni. Mocskolják azt amúgy is eleget, mint részletezem majd. A szerző már az írás elején „államellenes izgatásért lesittelt, a pesti forradalmárok által kiszabadított Táncsicsot” emleget, aztán elmarasztalja a rég elporladt írót, mert szerinte liberális és vadkapitalista volt.
Táncsics. Vadkapitalista. Ha muszáj valahová beskatulyázni, nevezhetnénk korai, utópista szocialistának, de hogy vadkapitalista nem volt, az hétszentség. Ha az előbb Petőfire mondtam, hogy leugrana a talapzatáról, most Táncsicsra mondom, hogy pár perce gyanús morajlás hallik a Kerepesi temető felől: már nem forgolódik a sírjában, már készül kikelni belőle.
A Pesti Srácok a továbbiakban az 1848-as forradalmat magát is elítéli:
„A marxista-liberális történetírás bejáratott hazugságával szemben sem 1848-ban, sem máskor nem a cenzúra vezetett társadalmi robbanáshoz és forradalomhoz, hanem a normális, józan életet és fejlődést felrúgó, egy jónak látszó ötlet miatt mindent azonnal és bármilyen áron megváltoztatni akaró forradalmi hevület. Meg a kritikus tömeg megetetése ezzel a forradalmi hevülettel.”
Tehát tévedés volt? Szerintük az, Gott erhalte unser Kaiser. Azért ahhoz, hogy ilyen schwarzgelb otrombaságot írjon le az ember pont március tizenötödikén, már bátorság kell, vagy tán elvakultság. Én az utóbbira tippelek.
Az írás elemzését nem is folytatom, ugyanis maga a megjelenése felvet egy izgalmas etikai kérdést.
Azt tudniillik, hogy ha Táncsics felforgató volt, 1848 pedig minimum tévedés, elfogadhatja-e a Pesti Srácok lapigazgatója a Táncsics Mihályról elnevezett sajtódíjat?
Egyelőre úgy néz ki: elfogadta. Sőt, még örül is neki.
Igen, jól tetszettek olvasni: Stefka István Táncsics-díjat kapott.
Ha ettől sem ugrik ki a „Sajtószabadságról nézetei egy rabnak” szerzője a hant alól, s nem vágja földhöz dühében a tulajdon mellszobrát, akkor semmitől.
Tudjuk, hogy díjat Magyarországon kétféle ember kap: az olyan, aki megérdemli, meg az olyan, aki miatt az érdemesek visszaadják a magukét. Stefka István az utóbbi körbe tartozik, ahogy 2013-ban Szaniszló Ferenc is oda való volt. Akkor az EMMI visszakérte a díjat Szaniszlótól, vissza is kapta, olyan közfelháborodás tört ki, most viszont nem tudom, lesz-e. Én mindenesetre méltatlannak tartom ezt az embert pont erre az elismerésre. Táncsics életében, műveiben tökéletes anti-Stefkának nevezhető, nincs a világon két ennyire különböző jellem.
De lám, mégis így alakultak a dolgok.
Hogy Stefka mivel érdemelte ki egyáltalán az elismerést – amit egy percig sem irigylek tőle, félre ne értse senki, van nekem saját díjam, ha akarom, elővehetem nézegetni, csak minek? – az szakmai szempontból homályos, ugyanis az elmúlt évet kizárólag pályatársairól kitalált rágalmak terjesztésével töltötte. Hogy csak egy esetet vegyek elő, Bodor Pált (Diurnus) képes volt a Securitate besúgójának nevezni. Akkor megírtam, mennyire képtelen vád ez, de szokása szerint a füle botját sem mozgatta. És, amint látom: ki is tüntették ezért a rágalomért, meg a többiért is.
Megkapta a díjat Berszán György, a Magyar Nemzet véleményrovatának vezetője is, gondolom történelmi és irodalomtörténeti, valamint filmművészeti jártasságának okából – ugyanis a kultúrharc utóbbi időben ezeken a területeken dühöngött a leginkább, és minden harsonát abban a rovatban fújtak meg. Annyira megfújták őket, hogy egyik-másik azóta sem került elő.
Mondom, nem irigylem, ahogy azon is csak csodálkozom, hogy Nagy Feró Kossuth-díjat kapott, Párkányi Raab Péterrel együtt (ha valaki az utóbbi művész urat nem ismeri: neki köszönhetjük a német megszállási emlékművet a Szabadság téren és egyéb köztéri gyönyörűségeket). Inkább azon morfondírozok magamban, micsoda meggyalázása ez hajdanvolt nagyjainknak. De főleg Táncsicsnak.
Bár akárhogy is nézem, az tán jobb lett volna, ha Stefka is Kossuth-díjat kap?
Stefkának jobb, de Kossuthnak rosszabb. Ahogy ha Széchenyi-díjat adnak neki, az is csak Széchenyi nevére hozna szégyent. És hát azért a díjazottak többsége megérdemli az elismerést, azért is háborodik fel az ember, mikor konkoly keveredik a tiszta búzába. El nem vitatnám például dr. Karikó Katalintól, inkább adnék még másikat is, annyit köszönhetünk neki.
Hanem hát – mi legyen az ilyen helyzetekben?
Lenne egy áthidaló javaslatom. Azoknak, akiknek munkássága kiáltó ellentétben áll azon személyekével, akikről a díjakat elnevezték, de mégis muszáj kitüntetni őket, javaslom, hogy hozzanak létre egy speciális, új díjat. Így mindenki jól járna, és a Kerepesiben sem rengene a föld.
Mondanám, hogy a Kossuth-díj ellentéteként legyen a neve Haynau-díj, de ezt már sajnos kitalálta előttem Moldova György. Tehát azt mondom, legyen Pecsovics-díj.
Hogy ki is az a Pecsovics? Tulajdonképpen csak Festetich Rudolf tolnai tiszttartója volt ő még a reformkorban, az 1840-es években, de őt bízta meg a gróf a kormánypárti kortesek megvendégelésével, mármint a jelentéktelenebbekével, mert a komoly, befolyásos embereket ő maga etette-itatta a saját asztalánál. Aki azonban nem volt a legfontosabb, az Pecsovics tiszttartó asztalához került, ott tartották jól. Így lett Pecsovics neve az elvtelen, ám alaposan megfizetett kormánypártiság bélyege, azóta hívjuk az ilyen embert pecsovicsnak. A vele szemben állókat meg egy dunaföldvári tímármesterről kubinszkyaknak nevezték, de ez az elnevezés nem maradt fenn, tán azért, mert már akkor is, azóta is, magyar földön mindig több volt a pecsovics, mint a kubinszky. Viszont maradt ránk abból a korból népdal!
„Pecsovicsok nemes vért
Eladnak egy húszasért,
Nem is élnek ők másért
Csak az eszem-iszomért”
Hát, ezek után szerintem érdemes volna megalapítani a Pecsovics-díjat, mert lenne gazdája elég, és így tiszta maradhatna Kossuth, Széchenyi vagy Táncsics neve.
Attól nem félek, hogy akár csak egy Pecsovics-díjas is megsértődne vagy büszkén visszaadná az elismerést. Járjon vele annyi pénz, amennyi a többi elismeréssel, mindjárt két kézzel kapnak majd utána, hívják bár akárhogy!
Hogy azonban ne zárjam haraggal az írást, arról is beszámolok, hogy kaptak ma olyan sajtómunkások is díjat, akik százszor, ezerszer is megérdemelték azt. Csak épp nem a magyar államtól, hanem a MUOSZ-tól. Azért is nemesebb a MUOSZ-díja többinél, mert mégis a szakma művelői adják, kontár olyant nem kaphat manapság.
A sajtónapi díjazottak közé tartozik a Telex szerkesztősége, Lukács Csaba (Magyar Hang) és Keller-Alánt Ákos (Szabad Európa). A Földes Anna Interjúdíjat Serdült Viktória, a HVG munkatársa kapta Csilek András infektológussal készült interjújáért. A MÚOSZ Gazdaságpolitikai és Médiatudományi Szakosztálya a Gazdasági Újságíró Díjat Gulyás Mártonnak és a Partizán szerkesztőségének ítélte oda.
Aranytollat kaptak életművükért:
Kereszty András, a Népszabadság volt főszerkesztő-helyettese és a Népszava volt főszerkesztője,
Farkas László, az Új Írás szerkesztője,
Szücs Gábor, a Kurír volt főszerkesztője és a Szabad Föld volt lapigazgatója, ifjúkorom mestere,
Rózsa Péter, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió volt munkatársa, a 168 óra volt főszerkesztője, a Klubrádió szerkesztője,
Varsányi Zsuzsa, a Magyar Rádió zenei műsorainak volt szerkesztője, valamint
Markó Béla költő, volt politikus, esszéista és újságíró
Ők bizony megérdemelték és nem is kell szégyenkezzenek egymás miatt, őszintén gratulálok nekik.
Stefka Táncsics-díját viszont tényleg nevezzék át Pecsovicsra. A pénzt tartsa meg, de Táncsics már nagyon forgolódik és ez egy sűrűn lakott környék.
Egyáltalán: kéretik a Pecsovics-díj eszméjét komolyan venni.
Nagy szükség volna rá.
Igény meg még nagyobb.