Nekem ezt szeretnem kéne. Tulajdonképpen szeretem is, mert a nagymamámra emlékeztet. A nagymamám ugyan echte verseci szerb volt, de erre azon kívül, hogy imádta az oroszokat és utálta a horvátokat, vajmi kevés megnyilvánulása emlékeztetett.
Bécsben végezte az orvosit, Herczeg Ferenc csapta neki a szelet lánykorában, magyar nótákat énekelgetve mímelte a takarítást, nekem pedig a lőcsei fehér asszonyról mesélt.
Volt ő is annyira magyar, mint Petőfi és a negyvennyolcas tábornokok döntő többsége, mármint a híresebbek.
Hogy viszont negyvennyolccal hogy állt, máig rejtély. A hozzá tartozó nagypapám sehogy, ő szakbarbár belgyógyász volt, még hangversenyre is akkor lehetett elvonszolni, ha tudta, hogy beteg a karmester, és ő végig a szimptómákat figyelheti. Hogy egy képtárban mit nézett a festményeken, kitalálhatják. Anyukám viszont utálta negyvennyolcat, Kossuthostól és Petőfistől. Nem volt kifejezetten forradalmár típus, kultúrember viszont igen, és a kultúrát nem a Habsburg-birodalom keleti felében vélte felfedezni.
Most már csak én hiányzom a felsorolásból, de ez a legnehezebb dió. Nem csak azért, mert én vagyok én (az utca közepén, bár pontosabb lenne, hogy mindig a túloldalán), hanem azért is, mert születésemtől rebellis vagyok.
Semmi se jó, na.
Már a szocialista Astoria szálló éttermében is gondban voltam, ahova kisiskolás korom óta jártunk vasárnapi ebédre. Pontosan ugyanannyira kirázott a hideg az uborkafára felkapaszkodott maszek zöldségesnétől, mint az ittfelejtődött úriasszonyoktól, vagy hazaérve a proletár házmestertől, annak dacára, hogy a házmesterkedés melletti egyéb feladatairól fogalmam se lehetett még. Se ide, se oda nem tartozónak érezvén magam, egyformán látni véltem mindegyik lét visszásságait.
Egyformán elfogultan, oké, de azok legalább egyensúlyban voltak.
Negyvennyolc nekem addig mondott valamit, ameddig egybevágott a hajlamaimmal. Ameddig valamiféle szembenállást jelentett az aktuális rendszerrel. Hogy az jó volt, rossz, jobb, rosszabb, mindegy. Ahogy nézzük, én pedig akkor is úgy gondoltam, hogy nem az a dolgom, hogy a jót dicsérjem, hiszen az jó, hanem az, amin – szerintem – változtatni kéne.
Nem változott ez máig, és már minden valószínűség szerint így is marad.
Az aktuális rendszerekre való visszamenőleges átszabást nem nekem találták ki, legyen szó akár a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról (bolsevik puccsról), akár az 1848-49-es magyar forradalomról és szabadságharcról (felségáruló lázadásról, a Kiegyezés után polgárháborúról).
Ez a fő bajom az egésszel, a kisajátítás. A rátenyerelés, erőből. Mondhatni az egyetlen. A többit ahány nézet, annyiféleképp lehet cizellálni. Úgy soha, ahogy voltak. De nem is kell. Elég annyi, hogy mindazok az emberek, ha tévedtek, ha nem, akik részt vettek bennük, ugyanolyan kritikusok voltak, mint amilyeneknek nekünk kéne lennünk. Nem csak nekem, nekünk.
Ha azt akarjuk belőlük megörökölni, amit valóban meg lehet, és érdemes.
A többit elfújja a szél.
Már el is fújta.