„A jog teljes mértékben társadalmi-kulturális termék, az erkölcs viszont tartalmaz genetikai rögzültségű elemeket is. Kérdés, hogy milyen mértékben”, írja kommentben egy kedves barátom, egyebek mellett sziporkázó elme (abszolúte így gondolom).
Nos hát, nem. De még mennyire nem. (Ugye, nem kell leírnom, hogy ez is az én pillanatnyi, személyes véleményem, még akkor is, ha akármeddig vissza lehet nyúlni a történelemben megerősítő véleményekért, olyan pitiáner okoskodókat is beleértve, mint mondjuk Platón. Rousseau-t is említhetném, de ő azért… hogy is mondjam, nem volt mindig az elme toplistás éllovasa, már csak pszichikus terheltségei folytán sem, erről barátja, David Hume – szintén zenész – tudna bővebben nyilatkozni. Utóbbi mondta egyébként azt is, hogy „intelligencia nélkül nincs jóság”, de nyakamat rá, hogy nem a genetikára értette, se semmi hasonlóra. Az ő idejétől Darwinig hátra volt szűk száz évnyi szellemi leépülés, amit még Carl Gustav Jung számára is meddő kísérletnek bizonyult visszatornázni.)
Lehet az alábbi nyúlfarokkal vitatkozni, de ha adhatok egy tanácsot: minek. Kinek a pap, kinek a fuharos, hogy Esterházytól is meglegyen a napi lopásom.
Fuharosnak meg a papné, ugye. Vagy papné hiányában a ló.
Fuharosok nem válogatnak.
Szóval, nem. Van – tetszik, nem tetszik, van – a „de facto” jog, az úgynevezett természeti jog, és van a „de jure” jog, ami akár teljes mértékben emberi kreáció is lehetne, ha lehetne, már amennyiben nem szeretnénk, hogy a kifejezés és tartalom korrespondeáljon. Ellenkező esetben viszont nem lehet. A jó jogalkotó nem jogalkotó, hanem írnok. Megpróbálja jogi nyelvre áttenni az emberi társadalom törvényeit. Itt csúszhat el a dolog, tudniillik nem a társadalom alkotta törvényeket, hanem azokat a törvényeket, melyek alapján az emberi társadalom működik. Nem alkotta őket senki. És ez általában is igaz a természetre: a természeti törvények nem kényszerítenek semmire, csak leírnak. Leírják, hogy ez és ez hogy működik, és ugyanez (volna) a „jogalkotó” feladata is. Lehet őket figyelmen kívül hagyni? Hogyne lehetne. Bármit lehet, amit csak akarunk, de nem célszerű elfeledni, hogy utána jön a következmény. A vonzat.
Az már nem fakultatív.
De az is csak leírás, nekünk tapasztalat, noha alkalmasint nem fájdalommentes. Itt a célszerű válogatási szempont a kisebb fájdalom, az pedig a de facto törvény ismerete nélkül lutri. A jó sofőr abban különbözik a mazsolától, hogy az utolsó pillanatig vezeti az autót, akkor is, ha baleset éri. A két fa közül, melyek egyikének biztosan neki fog ütközni, a vékonyabbat választja.
Ez volna a jogalkotó feladata is: hogy azt öntse szavakba – kvázi „találja ki” –, tiltásokba, ami a vastagabb fát jelenti a társadalom számára.
Minden alkotói szabadság csak látszólagos, és ez a jogászokra is vonatkozik. E világ csontja velejéig áthatott a determinációtól.
Ez van, ezt kell szeretni.
És ha nem? Ha maradunk a társadalmi termék illúziójánál?
Akkor előbb-utóbb jön a nagy karambol. Dehogy jön: mi megyünk felé, önként és dalolva, fejünkben az idézetthez hasonló sok szép, magvas illúzióval.
És végül az erkölcs, a maga „genetikai rögzültségű” elemeivel. Trofim Gyenyiszovics Liszenko a térdét csapkodná örömében. Hát egy nagy-nagy lóf.szt, édes úri közönség. Részint tőlem függ, részint nem tőlem, fogalmazhatnám át a kedves barátom röpke opusát, mert bennem van. Örököltem az anyukámtól és apukámtól. Valamit tényleg örököltem, jelesül és mindenekelőtt azt, hogy embernek voltam kénytelen megszületni, ez pedig bőven elég, mindenféle genetika belezagyválása nélkül is. Ha belehelyeznek egy rendszerbe, és nem tudok belőle kilépni, márpedig ebből nem tudok, mert anyukám felettes hatósága, az anyatermészet így látta jónak, akkor két dolgot tehetek: visszaadom lelkem előbbi anyatermészetnek, vagy alkalmazkodom. Nem ahhoz, amit mondanak nekem, hanem ahhoz, ami az emberiség fennmaradását szolgálja. És ha mást mondanak, ahogy Hitler alatt tették? Nem az-e az alkalmazkodás, hogy a közvetlen kényszert priorálom? Nem, éspedig azért nem, mert minden rendszerben a rendszer az elsődleges. És ha a rendszer maga rendszerellenes? Akkor nem sokáig lesz rendszer, mint láttuk azt. Vele halok, oly biztosan, mint amilyen biztosan az idő halad, ha néha állni látszék is.
Amikor az elfoglalt Berlinben Churchill meglátogatta a lerombolt birodalmi kancelláriát, a romok között meglátott egy Vaskeresztet.
„Szerencsétlenek”, mormogta a fogai között, mielőtt tovább sétált volna.