Az ember aggodalommal figyeli a nemzetközi híreket és felteszi magának a kérdést: mi lesz Biden diplomáciai doktrínájának a vége? Azt elgondolkodik rajta kicsit és belátja, hogy nem lesz belőle semmi különös, azt a folyamatot látjuk, amelynek során összecsiszolódnak az alkatrészek. Eltart egy darabig.
Szóval, a múlt hét híreit olvasva időnként égnek állt az ember haja pár másodpercre: Észak-Korea hisztériázik és nem hajlandó szóba állni Washingtonnal, Biden jóváhagyta az ABC-nek adott interjújában azt az állítást, hogy Putyin gyilkos, és ami a legveszélyesebb: nyilvános szóváltásba fulladt az Alaszkában tartott két napos Kína-Egyesült Államok külügyminiszteri találkozó két nyitóbeszéde.
Úristen, mondja erre az átlagolvasó, mi lesz még ebből, bezzeg a jó öreg Trump milyen békés volt… Igen, pont erről van szó.
Trump ugyanis nem békés volt, hanem manipulálható. És reménytelenül alulinformált. Csak az ismeretek tökéletes hiánya vezethetett oda, hogy a kurdokat, akik több évtizede az Egyesült Államok szövetségesei voltak, egy tollvonással elárulja, csak az érzelmi manipuláció vihette addig, hogy kijelentse: inkább hisz Vlagyimir Putyinnak, mert az jó ember, mint a saját hírszerzéésnek, csak az önimádat hitethette el vele, hogy pár ingatlanfejlesztés videóját megmutatja egy tableten a szingapúri csúcstalálkozó alkalmából és Kim Dzsongun, ez a minden hájjal megkent zsaroló majd úgy fog táncolni, ahogy ő fütyül – Kína ellen sem gazdasági háborút kellett volna indítani, hanem gazdasági versengést, de mindegy. Az a lényeg, hogy az ilyen és ehhez hasonló döntések – napestig lehetne őket sorolni – azzal jártak, hogy az Egyesült Államokban négy évig nem létezett egységes külpolitikai doktrína, Trump elnök szó szerint lerombolta még a diplomáciai intézményrendszert is, amit évtizedeken át építgettek, és pillanatnyi, érzelmi alapú döntésekkel irányította az amerikai külpolitikát, tévedést tévedésre halmozva. Most kell újjáépíteni szó szerint mindent.
Erről azért valószínűleg Phenjan is, Moszkva is és Peking is tud, csak nekik kényelmesebb volt a könnyen befolyásolható Trump-féle kézi vezérlés, mint az, amit Biden és Blinken próbálnak helyreállítani, vagyis az amerikai értékekhez és alapelvekhez ragaszkodó, következetes diplomácia. Hát mit csináljunk – egyszer volt Budán kutyavásár, és véget is ért.
Koreával foglalkoztunk eleget a héten, vegyük a másik két esetet, és azt is, miért nem túl bölcs dolog meglepődni miattuk. Azt mondja a hír a Telex alapján:
„Biden szerdán az ABC-nek adott interjújában, kérdésre válaszolva, egyetértőleg gyilkosnak nevezte Putyint, és kilátásba helyezte, hogy „meg fog fizetni” a 2020-as amerikai elnökválasztásba történt beavatkozási kísérletért. A választás befolyásolására tett kísérlet, valamint a SolarWinds nevű texasi informatikai cég elleni korábbi hekkertámadás miatt Oroszország szankciókra számíthat az Egyesült Államok részéről. Az oroszok tagadják ezeket a támadásokat.”
Ne tessék annyira meghökkenni, vegyük elő Biden elnök február eleji beszédét, amelyben körvonalazta, miféle külpolitikára lehet számítani a részéről, amelynek a jeligéje talán nem véletlenül az, hogy „Amerika visszatér”. Csak a vonatkozó részeket veszem elő:
„Az Egyesült Államok többé nem huny szemet Oroszország olyan tevékenységei felett, mint az amerikai választásokba való orosz beavatkozás, a kormányellenes afganisztáni táliboknak amerikai katonák meggyilkolásáért felajánlott állítólagos orosz vérdíjak, illetve a kelet-ukrajnai válság. Alekszej Navalnij politikai indíttatású börtönbüntetése, valamint a szólásszabadság és a békés gyülekezés elnyomására irányuló orosz erőfeszítések mély aggodalomba ejtenek minket és a nemzetközi közösséget egyaránt. Navalnij urat, mint minden orosz állampolgárt, megilletik az orosz alkotmány szerinti jogok. Azért vették célba, mert leleplezte a korrupciót. El kellene engedni, azonnal és feltétel nélkül.”
Ami a legszebb a dologban, hogy ezt Putyinnal telefonbeszélgetés útján tudatta is akkor. Nos, előre megmondta, mit kifogásol – Navalnij elengedése például fel sem merült, de a többi üggyel sem foglalkozott Moszkva, semennyire sem, most pedig csodálkoznak. Hogyne csodálkoznának, Trump négy éve alatt megszokták, hogy ha az amerikai elnök mond valami kényelmetlent, azonnal mutatnak neki egy nyalókát vagy egy csattogós lepkét és onnantól kezdve csak arról lesz szó. Most meg visszatért az Egyesült Államok a világpolitika színpadára a balettkarból.
Putyin reakciója az volt erre az interjúra, hogy nyílt, online párbeszédet javasolt Bidennek, amit akárki megnézhet és meghallgathat éspedig vagy pénteken, vagy hétfőn, mert a hétvégén a tajgára megy Szergej Sojgu védelmi miniszter társaságában, ott lesznek ők ketten Derszu Uzalák. Biden természetesen elutasította ezt az ajánlatot, ugyanis ő meg Georgiába ment a hétvégén – persze, ha egyáltalán sor kerül valaha erre az diskurzusra, melynek esetleges elmaradásáról a Kreml már előre közölte, hogy az a párbeszéd elutasításaként fogja értékelni, az Putyinnak Oscar-díjas alakításra ad lehetőséget, mert egy világ előtt játszhatja el az Üldözött Ártatlanságot.
Okos volt Bidentől ez a nyílt beszéd? Normális diplomáciai viszonyok között nem lett volna az, de ebben a helyzetben meg kellett mutatnia, hogy ragaszkodik az alapelveihez.
Akkor lássuk, mi a helyzet Kínával.
A kínai külügy finomabb és ravaszabb eszközökkel él, mint a Kreml, ők több lépéssel előre gondolkodnak: megsértődni mentek Alaszkába és ez maradéktalanul sikerült is. Nézzük Biden már idézett februári beszédét, róluk mit mondott akkor?
„Készek vagyunk együttműködni Pekinggel, amikor Amerikának ez érdeke. Erős pozícióból fogunk versenyezni azzal, hogy otthon jobban építkezünk, együttműködünk szövetségeseinkkel és partnereinkkel, megújítjuk szerepünket a nemzetközi intézményekben, és visszaszerezzük hitelességünket és erkölcsi tekintélyünket, amelyek nagy része elveszett.”
Ez nagyjából azt jelenti, hogy Biden Kínát az Egyesült Államok riválisának tekinti, ami azért fontos, mert Trump négy éven át ellenségként beszélt a Középső Birodalomról. Alaszkában ennek jegyében Blinken azzal kezdte a beszédét – mással nem is kezdhette a Biden-doktrína jegyében, és ezt Pekingben előre tudták – hogy:
„Nagyon aggasztanak minket Kína bizonyos cselekedetei, többek közt Hszincsiang, Hongkong és Tajvan kapcsán, illetve az Egyesült Államokat ért kibertámadások és a szövetségeseink gazdasági zsarolása. Kína veszélyezteti a rendalapú globális rendszert és így a világ stabilitását. Az Egyesült Államok meg kívánja vitatni a mély aggodalomra okot adó kínai lépéseket.”
A jelenlévő mandarinok, legfőképpen Jang Csie-csi, a Kínai Kommunista Párt külügyi vezetője és Vang Ji külügyminiszter valószínűleg fel voltak készülve egy ilyen nyitásra, mert Vang Ji reakciója nem tűnt improvizáltnak:
„Kína azt szeretné, ha az Egyesült Államok elhagyná azon gyakorlatát, hogy önkényesen beleavatkozik Kína belügyeibe. Ez már régi probléma és meg kell változnia. Itt az idő, hogy megváltozzon.”
Jang Csie-csi hozzátette:
„Úgy gondoljuk, az Egyesült Államoknak meg kell változtatnia az imidzsét és fel kell hagynia a saját demokráciájuk exportjával más országokba. (Itt kezdett el tapsolni a magyar szélsőjobb – megjegyzés a szerzőtől) Amerikában amerikai demokrácia működik, Kínában pedig kínai demokrácia, nincs joga Amerikának ahhoz, hogy ráerőltesse az ideológiáját más országokra. Az Egyesült Államok úgy tesz, mintha a világ nagy részének érdekeit képviselné, de nem ezt teszi, mert a nyugati világ a világ lakosságának kisebb részét teszi ki.”
Rendben van, ezeket nyugodtan mondhatta volna Mao Ce-tung is, ezek a klasszikus pekingi felfogás alapvetései: az egész világ gonosz és Kína ellen van, a leggonoszabb benne az Egyesült Államok és Britannia, valamint sosem feledik az ópiumháborúkat meg az „egyenlőtlen szerződéseket”. Hszincsiang-Ujgur, Tibet, Belső-Mongólia, Hong Kong? Szóba sem hozta a válasz a nemzetiségi területeket, emberi jogokat. Tajvan és a válság? Főleg nem. Konkrétumokról szó se essék, kérem.
Mármost ilyen szócsata után (melyről a kínai központi tévé azt mondta, hogy „az amerikai fél súlyosan megsértette a diplomáciai protokollokat és nagyon elhúzta a felvezető beszédet”) mi történt?
Azt várná az ember, hogy a két külügyminiszter vagy párbajra hívja ki egymást, vagy összepofozkodnak vagy hadat üzen egymásnak a két ország.
Dehogy is, kérem, dehogy is. Nem bolondok sem a kínaiak, sem az amerikaiak. Mint a Portfolio tudósítása fogalmazott:
„A vehemens nyitóbeszédek után a felek az újságíróknak adtak nyilatkozatokat, ezután pedig elvonultak, hogy privát tárgyalásokat folytassanak.”
És elképzelem, ahogy Blinken koccint Vang Jivel:
– Hszienseng, valami káprázatos volt az alakításod. Brilliáns!
– Na, azért te is remek voltál. Amit ebből a szerepből ki tudsz hozni… le az összes kalapokkal. Kanbei!
– Kanbei!
– Ízlik ez a maotáj? A legjobbat hoztam, amit csak kaptam.
– Kiváló. Akkor tárgyaljunk?
– Tárgyaljunk, csak kérlek, a kényes ügyeket ne. Tudod, Hszi milyen hisztériás tud lenni…
– Persze, kerüljük őket. Azért bennem is van jóérzés.
És tárgyaltak. Nem lett akkor már semmi baj: ami azt mutatja, hogy Kína világosan érti, most miféle pekingi operát játszik a diplomáciai színpadon: hangos sértődések, túláradó gesztusok várhatóak, akrobatikus táncok, de valódi konfliktus nem.
Az a baj, hogy Moszkva még nem érti ezt a műfajt. Ők a nyilvános, online tárgyalással még mindig valami börleszkben vagy sorstragédiában gondolkodnak.
No, majd rájönnek ők is, hogy ez miféle darab.
Felesleges aggodalmaskodni, business as usual.