Megáll az eszem. Vagy az is lehet, hogy metál, már nem tudom biztosan. Most már valóban szeretnék leülni Mark Zuckerberggel egy-két-tizenkét italra, és meghallgatni a véleményét abban a lényeges kérdésben, hogy végső soron szerinte mi a szabad és független sajtó célja.
Mert amint látom, az, amit én tudok erről – nevezetesen: valós, tényszerű hírek közzététele, azok elemzése és vélemények megosztása a nagyközönséggel – ezek szerint téves vagy túlhaladott álláspontot képvisel, és a sajtó dolga igazából az, hogy ne okozzon kényelmetlenséget a moderátoroknak a közösségi oldalakon.
Vagy mi.
Nem, nem a fact-checkinggel, a tényellenőrzéssel van bajom, főleg nem a magyarral! Azzal nekem soha nem volt problémám, hiszen nem hazudok, nem találok ki álhíreket és nem is ferdítem el a tényeket. Legfeljebb megírom róluk a véleményemet. De a hír szent, ha a vélemény szabad is róla.
Másról van itt szó, de arról nagyon.
Az a helyzet, hogy én természetesen nem csak a Zónának dolgozom, van még két-három-négy (mikor mennyi) más lap is, ahová írok: pusztán ebből az egyből nehezen élhetne meg az ember. Megélhetne egy demokratikus piacgazdaságban, de engedjék meg, hogy harsányan mosolyogjak, ha a mai Magyarországot így nevezik. Így sem keresek sokat, dolgozzak akár ezerfelé is: viszont alaposan meg kell szervezni a munkanapot, hogy mindenre jusson idő, fél óra csúszás reggel kihat egész késő délutánig. De nem panaszkodom: összejön valahogy a megélhetés. A luxus nem, de arra nincs is szükség.
Nos tehát, egy másik, elég népszerű és jól szerkesztett online lapnál ilyen és amolyan okok miatt most szeretnénk növelni az olvasottságot, forgalmat. Igyekszem is minél jobban csinálni, ha valami eredmény mutatkozik, nagy titok birtokába jutnék, aminek sok haszna lenne. És mutatkozik. Lassan, de biztosan növekednek azok a számok, igaz, eddig is szépek voltak. No, de mi lenne, ha kicsit gyorsabban növekednének? Arra is kínálkozik módszer: a Facebook valósággal tálcán kínálja a „Bejegyzés kiemelése” lehetőséget. Sokszor segített is ez rajtam, például a Zónán régebben így emeltem ki a „Vietnami szép napjaink” című kisdokumentumfilmet, mármint az első megjelenése idején, lett is vagy tizenötezer nézője világszerte, az már külön érdekesség, hogy a legnagyobb tetszést valamiért Koszovóban aratta, holott magyarul volt. Viszont ebből megtanultam akkor, hogy igen, érdemes kiemelni néha pár anyagot.
De nem mindent és nem akármit.
Maga a kiemelés folyamata ugyanis időbe telik, ha valami nagyon friss, aktuális, esetleg maga az alaphír „romlandó”, vagyis rövidesen változhat, akkor nem okos dolog kiemelni, hiszen az így körbepromotált íráson a kiemelés megkezdése után már tilos változtatni. A vietnami háború története nem változik most már, hogy egy ideje vége van, de a napi ügyek közül csak az olyan eseményekről szóló tudósítást okos hirdetni, amiknek már biztosan végük van, lezajlottak. Különben még kimegy valami túl korán, elhamarkodottan szétkürtöljük a világba és mikor változik a helyzet, mindenki rajtunk fog röhögni, ráadásul helyesbíteni sem szabad öt napig (utána már igen).
Az erre költött összeg különben elég mérsékelt: 2500 forint öt napnyi kiemelés, szóval elvileg megérné, ha vannak hirdetések az anyagban, még inkább: csak napi ezer forint hirdetésbevétellel számolva is száz százalékos haszonnal járhat a kísérlet.
Vagy nem.
Vagy nem, ugyanis egyelőre még csak kísérletezek ennek a nagyüzemi próbájával, a múlt héten két írást hirdettem meg, emeltem ki. Az elsővel – egy Hacsek és Sajó-jelenettel – nem volt semmi baj, bár akadt benne politika bőven, de eredménnyel járt a vállalkozás, két és félszeresére nőtt a forgalma a megszokotthoz képest. Nosza hát, próbáljunk meg mást is kiemelni. Jelesül a tegnapi írásomat, ami a járványügyi intézkedések elleni tiltakozáshullámról szólt. Ez egy összehangolt, nemzetközi demonstrációsorozat volt szombaton, egyik országban így sikerült, másikban amúgy, nálunk például nem nagyon mozdultak meg a tömegek, ellenben Bukarestben sem, csak ott sikerült a román parlament legveszélyesebb futóbolondjának, a minden ügyben lehető legradikálisabb, szélsőjobboldali-ultraortodox-kisebbséggyűlölő Diana Șoșoacă képviselőasszonynak ellopni a showt. Körülbelül erről szólt az írás, tarkítva Șoșoacă asszonyság korábbi dicső tetteivel. Elég róla annyit mondanom, hogy még az ultrajobboldali AUR párt is kizárta a frakciójából, mert még nekik is sok volt. Akit érdekel, elolvashatja itt.
Hát, ez egy nappal az események után már nem változhatott, és még aktuális volt: emeljük ki.
Kiemeltem. Tegnap.
Kaptam is egy csodás üzenetet ma – mondom, időbe telik a folyamat.
„A hirdetés nem jeleníthető meg. Módosítsd a hirdetést vagy erősítsd meg a személyazonosságodat.
Az embereknek meg kell erősíteniük a személyazonosságukat és létre kell hozniuk egy megnevezést ahhoz, hogy társadalmi kérdésekről, választásokról vagy politikáról szóló hirdetéseket jeleníthessenek meg.
Elképzelhető, hogy a hirdetésed elutasítást kapott, ha politikusokat vagy olyan kényes társadalmi kérdéseket említ, amelyek befolyásolhatják a közvéleményt, azt, hogyan szavaznak az emberek, illetve egy választás vagy egy folyamatban lévő törvényalkotás eredményét.
Itt olvashatsz bővebben a társadalmi kérdésekről, választásokról vagy politikáról szóló hirdetésekről a koronavírus (Covid19) kontextusában.”
Én ugyan szívesen megerősítem a személyazonosságomat, de nem segít. Nem segíthet, ugyanis itt arról van szó, hogy a világjárvány többek között társadalmi kérdés is, a jövő évi magyarországi választások bizony nem kis részben erről fognak szólni, látszik már most is, és hát mi tűrés-tagadás: bizony politikusok (is) foglalkoznak vele.
Szóval, akárhogy nézem: írni szabad ugyan társadalmi kérdésekről és politikusokról, választásokról, azt is ki tudja, meddig, de meghirdetni már tilos. A megjelölt linkeken egyrészt az Egyesült Államokban zajló választásokra hivatkoznak (kissé mintha elmúltak volna), másrészt olyan bölcsességekkel találkozunk, mint:
„A társadalmi kérdésekről szóló hirdetések célja a közvélemény befolyásolása. Az ilyen hirdetések tartalma bizonyos társadalmi kérdések mellett vagy ellen foglal állást, illetve az ezekkel kapcsolatos eszmecserére vagy vitára hív fel. Az országspecifikus társadalmi kérdésekről szóló hirdetések esetében kikényszerítjük a szabályainknak való megfelelést.”
A fene tudja. Nekem nem az a célom, hogy befolyásoljam a közvéleményt, ez igazából nem is volna lehetséges, hanem az, hogy adott esetben megosszam vele egyrészt a saját nézeteimet, másrészt azokat a többletinformációkat, amelyeket mások vagy nem tudnak, vagy már elfelejtették őket. Az olvasó, a választó úgyis maga dönt: ha egyetért velem, jó, ha nem úgy is jó.
De mivel a sajtó alapvetően közérdekű, közfigyelemre méltó információkat oszt meg, óhatatlan, hogy társadalmi kérdésekkel foglalkozzon. Kikerülhetetlen. Írhatok én napi jegyzeteket Spárga és Csuri macskáim kalandjairól, csak a kutyát nem fogják érdekelni, és joggal: ez nem közérdekű információ, nem hír. Ha azonban teszem azt, megtudom, hogy holnaptól kétszeresére emelkedik azt üzemanyag ára (nyugalom: nem emelkedik) és nem írom meg, akkor én utcaseprő vagyok vagy síngörbítő, de újságíró semmi esetre sem, hiszen ez utóbbi hír viszont nagyon is közérdekű lenne, erről mindenkinek tudni kéne.
Ez a sajtó lényege. Erről kell(ene) szóljon az újság.
Ha nem erről szól, akkor ugyanis nem hírlap, nem sajtótermék, hanem a Mosoly Albuma, esetleg kész röhej.
Értem, hogy ezt a módszert az álhírek és a tömegmanipuláció ellen vezették be. De a híreket irtja, a valódi sajtó elleni csodafegyverré változott. Ha látok egy hazugságot, egy nagyot mondó politikust, már meg sem cáfolhatom és nem mondhatom el, hogy az állításaival szemben mik a tények, mert ahhoz meg kell említenem. Illetve: egyelőre még elmondhatom, de meg nem hirdethetem. Olvassa, aki elé véletlenül odasodorja a hírfolyam, az algoritmus. Más nem.
Értem azt is, hogy ez egy jellegzetesen programozói megoldás: ha a hírek veszélyforrást jelenthetnek, a legegyszerűbb kiiktatni magukat a híreket. Legalábbis elrakni őket szem elől. Persze, hogy Hacsekkel és Sajóval nem volt baj, mert nem beszéltek név szerint politikusokról, és persze, hogy az elemzéssel baj volt, mert az meg igen. Azért is tudható, hogy ez a korlátozás nem embernek, hanem algoritmusnak köszönhető, ember értette volna, hogy nem támogatom, hanem ellenzem ezeket a tüntetéseket. Illetve, másik szempontból meg egy emberi olvasó észrevette volna a politikát a kabaréjelenetben is, és azzal is baj lehetett volna.
De mégis, milyen lenne a problémamentes sajtó, amire senkinek sem lehet panasza, tisztelt Facebook, mire tetszenek gondolni?
Fürge Ujjak?
Magyar Horgász?
Dörmögő Dömötör?
Tegyünk úgy, mintha ezen a kerek világon semmi baj nem volna, ami van, ne emlegessük és nézzen ki a civilizációnk úgy a közösségi oldalon, mintha az egész bolygó egyetlen hatalmas, egybeépült amerikai előváros lenne a felső középosztály számára, ahol az az esemény, ha a szomszéd barbecue-partyt tart vagy ha a szomszédasszony új virágot ültet az előkertbe?
Attól tartok, ez elégítené ki az elvárásokat.
No mindegy, nem háborgok tovább.
Írni még szabad.
Csak az írást meghirdetni nem.
És ha még egyszer meglátom a kormánymédiában azt a velejéig hazug állítást, hogy „csak a magyar jobboldal médiájának hirdetéseit gátolják”, nem tudom, mit teszek velük, csak azt, hogy olyant, amit tán még magam is megbánok a végén.
Ha nem függene az egész világsajtó a Facebooktól, mint terjesztési felülettől, megvonnám a vállamat és továbbmennék – de most már kialakult a függőség, és nagyon káros folyamatok indultak el.
Melyeket kifejezetten jó szándékú törekvések okoznak, szokás szerint.
No, mindegy: ez van. Majd lesz valahogy.