Néha egészen egyszerű kérdések akasztják meg az embert. Engem, na, nem „az embert”. Pontosnak kell(ene) most lennem. Ecce quaestio: „Honnan tudjuk, hogy mi van?”
Íme a kérdés.
A startvonal. Nem minden kérdések alapja, de minden kérdések startvonala. Nem lehet megkerülni, mert minden világnézetek startvonala is, a világnézet pedig megkerülhetetlen. Valamilyen világnézete még egy kőnek is van. „Egy kőnek?” Igen: egy szimbolikus kőnek. Nekem, mint a kő megszemélyesítőjének. Nekem, mint kőnek, ha.
László András mineráltudatnak nevezné.
Cogito ergo sum, mondta René Descartes. Gondolkozom, tehát vagyok. De ha gondolkozom, csalatkozom, mert semmi nem biztos, tudniillik minden folyamatosan változik, nincs egy pillanat sem, amikor ugyanolyan lenne, mint az előző pillanatban volt, és ezen még a Planck-idő se változtat, vagyis az, hogy tudniillik nincs pillanat, csak időintervallumok vannak. Augustinus-Szent Ágoston jóval Descartes előtt megmondta: si enim fallor sum. „Ha ugyanis csalatkozom, akkor létezem.” Ameddig tartjuk magunkat a folyamatos, lezárhatatlan megismeréshez, addig csalatkozni fogunk, mert ez a lezárhatatlanság az egyetlen, amit mint alaphozzáállást lezártunk. Csalatkozásra predesztináltuk magunkat. (A predesztináció, eleve elrendelés, amiből később a lutheri üdvösségre való elrendelés, majd a kálvini kettős predesztináció – kárhozatra, illetve üdvösségre való eleve elrendelés – is lett, Augustinustól egyébként eleve nem idegen.)
Credo ut intelligas, intellige ut credas, teszi hozzá még Ágoston. Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek. Önök ne keverjék bele Istent. Nem szükséges. Már csak azért sem, mert Isten nélkül is pontosan ez történik. Valóságnak tételezek egy fikciót, hogy segítségével megismerjem azt a valóságot, amelyet alapból soha nem fogadok el valóságnak, amiben már akkor csalódtam, amikor még meg sem ismertem, és ez… létem egyetlen megkérdőjelezhetetlen oka.
A lét egyetlen megkérdőjelezhetetlen oka a nemlét, beleértve saját magamat is. Spinozáig jutottunk és a „determinatio negatio est”, „a meghatározás tagadást zár magában”-ig. A lét dualizmusáig.
A kettőig.
Innentől a „mi van?” egy viszony kérdésévé válik. A világ a kettőtől világ. A lét a kettőtől lét. Teljesen mindegy, hogy éppen most mit tudunk, mert az éppen most (sem) jelent többet, mint hogy mit hiszünk. De azt is jelenti, hogy azért hisszük (tudjuk) most, amit hiszünk (tudunk), hogy később ne higgyük (tudjuk). Hogy pedig a „kettő” mire vonatkozik? Bármire. Matematikai nyelven változó, csak itt nem a hozzárendelt értékek (mennyiségek) változnak, hanem a hozzárendelt minőségek.
A „Honnan tudjuk, hogy mi létezik?”, ha nem „Honnan tudjuk, hogy van-e, ami van?”, egészen egyszerűen megválaszolható: onnét, hogy tudjuk. Onnét, hogy megneveztük. Minden van, ami megnevezhető. Minden van, amit megneveznek. Úgy van, és nem másképp, még ha fikcióként is.
Hiszen megnevezték.
Hogy aztán mennyi és miféle egyéb fogalomzavart és kategóriahibát – téves besorolást – társítanak még hozzá, nem ide tartozik.
A lét a kettőtől lét, és a kettőtől illúzió. Hogy ki és miképp éli bele magát, szintén nem ide tartozik.
Szerepjáték.
Egy szerepjáték izgalmaitól is lehet szívinfarktust kapni. Egy tét nélküli kártyapartitól is.
„A viszonylagosság emberi nézőpont. Én a nem emberiről beszélek”, mondta még, aki a megakasztó kérdést feltette nekem. Beszélni sok mindenről lehet, válaszoltam. Nem emberi nézőpontból viszont bajos. Aligha lehetséges, fogalmazna finoman számtalan gyermekem legutolsóbbikának okos jogász anyukája. Aligha lehetséges úgy, hogy értelme is legyen. Különben persze, például a többszörös személyiség nevű pszichiátriai kórképben. Szalonváltozataiban még mindennapos is. Hiszen egy nyúl is beszélhet farkasnézőpontból, de ettől még az nyúlnézőpont marad.
Isten így, Isten úgy. Ismerős? Isten ezt szereti. Dehogy, azt. Istennek ez a kedves. Az.
„A beszélő disznó” Moldova György régi novellája Józsiról, a beszélő disznóról. Állítólag az adta az ötletet, hogy az író egyszer egy mezőgazdasági rádióműsorban agronómusokat hallgatott, akik éppen arról vitatkoztak, hogy milyennek találják a malacok a különböző tápokat. „Ez nekik túl édes.” „Inkább túl sós.” Honnan tudhatják? – morfondírozott Moldova. Ennek csak egyetlen oka lehet, villant fel benne a felismerés: ha a disznók maguk mondták el.
A nem emberi nézőpont a nem ember nézőpontja. Csak az övé.
És egyedül ő beszélhet róla.
Még véletlenül se terjesszék ki ezt saját, bár Önöktől individuálisan éppúgy különböző fajtársaikra, ha kedves Önöknek a saját ellenségképük.