Nem ment el az eszem, hogy most siratom a honi presszókat, mikor úgy néz ki, a héten nyithatnak a teraszok – ellenkezőleg, most jött meg. Nyithatnak ám, csak az nem lesz ugyanaz: és a vendéglátósok várható sorsa sokakét vetíti előre, akik azt hitték, meg lehet élni Hunniában vállalkozásból.
Mondjuk a nyitó teraszokon sem pont én fogok tolongani, lassan már azt is elfelejtem, hogy néz ki egy vendéglátóipari egység működés közben, és nagyon nem is nosztalgiázok ezen: van nekem gondom egyéb is, bár a munkámat nagyon megnehezíti, hogy nincs hol leülni azokkal, akikkel tárgyalok vagy interjút készítek. Boldogabb időkben az ilyen helyszínek kiválasztása is külön művészet volt, ma az a művészet, hogy egyáltalán sikerüljön valahogy eszmét cserélni egymással, bár ezen sokat segítenek az online megoldások. De hagyjuk a szubjektív dolgokat, lássuk, miért siratom én a presszókat, kocsmákat, kávézókat, kiülős és beülős helyeket úgy általában?
Leginkább azért, mert vígan csődbe vitték őket. Lehet, hogy nem szándékosan, én sem állítom, hogy a járványügyi korlátozások a magyar vendéglátóipar tönkretételét szolgálták, de hogy vígan, az tény. Mert mit mond ma a Világgazdaságnak Bodó Sándor, az Innovációs és Technológiai Minisztérium foglalkoztatáspolitikáért felelős államtitkára? Vázolja a helyzetet:
„A munkáltatók eddig mintegy 166 ezer munkavállaló támogatását kérelmezték, a megítélt támogatások 99 százalékát, mintegy 70 milliárd forintot már ki is fizettünk számukra. Az igénylők körülbelül 48 százaléka az éttermi, mozgó vendéglátásban kapott támogatást, közel 12 százaléka pedig a szállodai szolgáltatásban. A képzeletbeli dobogó harmadik helyére két tevékenység fért fel 3-3 százalékkal, az italszolgáltatás és a fizikai közérzet javítása.
A kibővített körön belül a legtöbben a ruházati kiskereskedelmi szektorból kaptak támogatást, rájuk 2,4 százalék jutott. Ez az öt terület adja az összes kérelmező több mint kétharmadát, de a paletta széles: gyakorlatilag minden érintett ágazatból érkezett igény támogatásra.”
Igény, az persze érkezett, más kérdés, mennyire vették tekintetbe. Azonban ahogy elnézem, az esetek 63 százalékában a vendéglátó- és szállodaipar szorult támogatásra, ami nem is csoda. Kár, hogy a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az ismerős bérlő sok havi zárva tartás után kapott először januárban kapott támogatást, azóta tud az egyetlen alkalmazottjának fél bért fizetni, ami semmire sem elég (és közben szorgosan felújítják a boltot) – de az is igaz, hogy sosem mozgott befolyásos körökben, amióta ismerem, mindig italt mért, meg néha ételt, de sosem politikusoknak.
Az világos, hogy valakik kaptak támogatást – Tiborcz István például vidékfejlesztésre, még pontosabban fogalmazva például átmeneti nemzeti anyatehéntartás céljából kapott egy nevetséges, valami félmilliós összeget, az már más kérdés, hogy ökológiai gazdálkodásra már 11,1 millió forintnyi EU-forrással támogatták meg, a magyar állam pedig további 3,7 millió forintot tett ehhez hozzá. Emellé járt 2,9 millió forint területalapú támogatás is, a szálas fehérjenövények termesztéséért pedig 1,5 millió forintot kapott tavaly. Végül is 2020-ban mindösszesen 27 millió forinttal támogatták a magyar adófizetők és az Európai Unió Tiborcz István mezőgazdasági tevékenységét.
Idén elmondhatjuk, hogy történt előrelépés: még csak április van, de landolt már nála 215 millió forintos, vissza nem térítendő támogatás erdősítésre, és három milliárd forint kedvezményes állami hitelt a nehéz helyzetbe került mikro-, kis- és középvállalkozásoknak szánt keretből, melyet a Magyar Nemzeti Bank „NHP Hajrá” néven vezetett be. Hogy mennyire kicsiny Tiborcz vállalkozása, azt nem becsülném meg, de nehéz helyzetben kell legyen, sokkal nehezebben, mint az én bérlő barátom, mert sokkal több segítséget is kap.
Persze nem mindenki erdősít, a Baross téren ennek volna is némi akadálya, és kevés errefelé a nemzeti anyatehén is.
De mondott ám mást, cinikusabbat a Világgazdaságnak Bodó államtitkár:
„A veszélyhelyzeti intézkedések lépcsőzetes feloldása és a szezonális ágazatok termelésének újraindulása az álláskeresők egy jelentős részét fel fogja szívni. Akik nem tudnak a versenyszférában elhelyezkedni, azok a közfoglalkoztatás keretében dolgozhatnak.”
Igen, hát az úgy működik, hogy a vendéglátósnak nem megy a bolt, egy éve csak deficitet termel, tehát fogja magát és kér, valamint kap is közmunkát. Mely közmunkát tisztességesen megfizetik, megél belőle, ha nem dőzsöl. Épp idén februártól emelték a közmunkás-bért, most már eléri a havi bruttó 85 ezer forintot is a teljes munkaidőben foglalkoztatott közmunkások fizetése, a szakképzetteké meg egyenesen bruttó 110 ezer. Nettó meg annyi, amennyi marad. Tud még ilyen okosakat mondani az államtitkár úr? Tud.
„A tél közepén kevesebb a feladat például a mezőgazdaságban vagy az építőiparban, de ahogy melegszik az idő, a külső helyszíneken is beindul a munka. Januárban leginkább ezért csökkent, februárban pedig főként emiatt nőtt a foglalkoztatás.”
És akkor elképzeltem, amint a pultoslányok brigádja munkaversenyre hívja a kocsmárosokét az Atlétikai Stadion építkezésén, vagy sztahanovi műszakot tartanak a búzatáblákon Péter-Pálkor, mint részes aratók.
Csak tudnám, hogy Bodó úr államtitkár vagy csődbiztos? Mert utóbbinak jobb lenne. Egyszerű az ábra: a magyar foglalkoztatáspolitikának van egy velejéig hamis alaptétele, sarokköve, mely szerint mindenki alkalmas minden munkakör ellátására. A bányász is szövőnő, az akadémikus is disznópásztor, sőt, a sertésmozgásirányítási szakmenedzserekből lesznek a legjobb akadémikusok. Aki elveszíti a munkahelyét és nem hajlandó fillérekért megalázó, értelmetlen és felesleges munkát vállalni, amire nem is alkalmas, az ingyenélő és nem érdemel segítséget. Aki elfogadja, az meg úgy jár, ahogy járhat – rosszul. Esetleg rosszabbul is.
Mondom, úgy néz ki, pont az uniós elvek szerint segítségre szoruló kis-közepes vendéglátóipari vállalkozások nem kapják meg azt a támogatást, amire szükségük volna még a közelgő terasznyitáshoz is, ellenben kapnak olyanok, akik nincsenek rászorulva, de kicsit sem, akkora mogulok, maharadzsák. Mindennek pedig az lesz a következménye – ugye, ki tetszettek találni – miszerint a nagy mamutcégek az erős hátszéllel átvészelik a válságot, a kis kocsmák, presszók, vendéglők csődbe mennek és fillérekért fogják megszerezni őket az agyontámogatott pénzeszsákok.
Ráadásul a válságnak még az elején járunk, kérem.
A nagy halak kihasználják a helyzetet és felfalják a kis halakat. De legalább azzal vigasztalják őket zabálás közben, hogy mehetnek téglát hordani vagy gyümölcsöt szedni a pult, esetleg a tűzhely mellől.
Régebben a törvények vész- és katasztrófahelyzetben különösen büntették a fosztogatást. Ez most is így van.
Legfeljebb nem büntetnek mindenkit.
Van, akit inkább támogatnak nagy fosztogatásában.
Na, megyek inkább, megfejek egy nemzeti anyatehenet.
De már nem jut.
Mindegyiket a Tiborcz tartja.