Kevés ellentmondásosabb alakja van a mai magyar – előjelek nélküli – elitnek. Bizonyos (sok) értelemben olyan, mint Curzio Malaparte, alias Curt Erich Suckert volt, a fasisztából kommunistává lett egykori olasz író-újságíró-haditudósító, noha ő nem lett kommunistává.
Őt se tudja senki sehova tenni. „Fasiszta”, „náci”, ez a legáltalánosabb „baloldali” vélekedés róla, noha László se nem fasiszta, se nem náci. Soha nem volt egyik sem, ugyanakkor bizonyos értelemben egyik sem áll tőle távol. Legközelebb akkor járhatunk az igazsághoz, ha az ezekhez az ideológiákhoz való viszonyát ugyanazzal jellemezzük, mint anno ő Julius Evoláét: „se azt nem mondta magáról, hogy fasiszta, se azt nem, hogy nem fasiszta”. László Andrástól se hallottam soha se azt, hogy fasiszta vagy náci volna, de azt se, hogy nem.
Egyvalami viszont igen távol áll tőle: a kompromisszumkészség.
Idestova lassan négy évtizede ismerem személyesen. Rég nem találkoztunk, pár éve meg akartam látogatni, de egyrészt ő akkor már – rengeteg nyavalyájától akadályoztatva – nehezen fogadott bárkit is, másrészt… László András nem szereti, ha olyan kérdéseket tesznek fel neki, amelyek egy vele szöges ellentétben álló világnézetet sugallanak, még akkor sem, ha az a világnézet valójában – minden kétségtelen különbség ellenére – egyáltalán nem áll szöges ellentétben az övével, én pedig előzetesen feltettem neki ezeket a kérdéseket.
Én is rendszerező elme vagyok.
És én se vagyok hajlamos az etikett tiszteletben tartására.
Ez pedig kevéssé tesz jót a polarizált befogadásnak. Se ide, se oda. Magam bőrén is tapasztaltam, amikor tíz éve egyszerre jelezte mind az Élet és Irodalom, mind a vitéz Bencsik András (akkor még nem) lovag-féle Magyar Demokrata, hogy megjelentetné egy-egy esszémet, majd egyszerre – egy napon – jelezték azt is, hogy mégse. Kifejezetten szórakoztatott.
Nos, ami a „jobboldalt” illeti, e tekintetben a „baloldallal” karöltve, eszembe jut legelső találkozásom Andrással. Akkor – 1983-ban – ő már nem a Buddhista Misszión belül adott elő, hanem egy bérelt lakásban Budán (aztán még költözött párszor). Volt ott a háznál egy nagy keverék kutya, bizonyos Buksi nevű, jó nagyokat lehetett futni előle, noha rossz nyelvek szerint Andrást kivéve soha nem harapott meg senkit, de akkor épp volt egy másik kutya is, lakáson belül, az egyik hallgató sarplaninacja (szerb pásztorkutyája). Ez az állat megdöbbentő nyugalommal feküdte végig az egész előadást, mint a végén megjegyeztem, ha némely részeit meg is értette, ez a nyugalom csak még megdöbbentőbb volt. Például azt a részt, ahol Metternichről, „a rend oszlopáról” esett szó. (Nem állom meg, hogy ide ne kotnyeleskedjek: a rendnek nem kell oszlop. Még rend is csak azért kell, hogy valamire jussunk általa, mert utána – ez minden rend sorsa – mindenképpen felbomlik. Irány az entrópia. A „rend” is csak eszköz. S ha jön egy új rend? Az is mindenképpen jön, amennyiben az előzővel nem jutottunk semmire. Úgy is lehet mondani, hogy a folytatás – minden folytatás – az előzmény kudarca. Na de elhallgattam.) Még ezt az embert is, így László András, még ezt a történelmileg abszolúte pozitív személyiséget is beszennyezik, rajtam pedig szép sorban átvillantak az addig tanultak. Lamberg szívében kés, Latour nyakán kötél.
Nehéz volt megemészteni, a többivel együtt. Később hozzászoktam.
Az 1848-as forradalomhoz és „szabadságharchoz” való viszonya az egyik neuralgikus pont mindmáig, mindkét társaság részéről. Ebben kivételesen egyetértenek. A Bresciai Hiéna, Haynau, mint pozitív hős? Amikor már a londoni munkások kézzelfoghatóan érzékeltették vele a nem kifejezetten pozitív véleményüket? Az erdélyi fejedelmek, Thököly, Rákóczi, Kossuth mint felségáruló lázadók? 1956, mint az egyetlen magyar szabadságharc? Terjedelem, kedv és idő hiányában nem vesézem ki a felsorolt történelmi személyiségeket, annyit azért leírok, hogy meglehetősen eklektikus társaság, akik – igen elnagyoltan, mert ez se igaz így, még saját életüket illetően sem – legfeljebb a Habsburg-házzal való szembenállásban hasonlítanak egymásra. Én például Bethlen Gábort illetően Kemény János véleményét osztom: „Ó vajha, avagy ne született, avagy örökké élt volna!”, és a többieket illetően is megpróbálok differenciálni, Thökölyt és Rákóczit – teszem azt – minden családi kapocs és lázadás ellenére se említeném egy lapon.
De térjünk vissza Metternichhez és Haynauhoz.
És a definíciókhoz, mert itt kezdődik minden. Amikor általános iskolai tornaórán életemben először és utoljára volt szerencsém felkerülni egy gyűrűre, majd fejjel lefelé fordulni, kifejezetten meghökkentem, hogy ami addig fent volt, most lent van. Tehát a negyvennyolcas forradalmat és az azt követőket értelmezhetem, ahogy csak akarom, de nem ártalmas elfelejteni, hogy az egész alapja az én szemlélési pontom lesz. Ahogy a legitimitást definiálom. Hogy mit veszek alapul, s mit hozzá. Így aztán lehet felségáruló lázadás, ahol Kossuth és az összes magyar függetlenségi politikus közönséges bűnöző (Kossuth képe még árnyaltabb, más szempontból is, de tényleg ne bonyolítsuk), a honvédtábornokok esküszegő rebellisek, lehet az egész hóbelevanc a kiegyezés utáni hivatalos álláspontnak megfelelően afféle, mint az amerikai szecessziós (polgár)háború volt, illetve lehet heroikus függetlenségi küzdelem. Mindegyik lehet, éspedig egyforma alappal. Attól függ, honnan nézem.
Ő ezt mondja. Más mást. Nem ez az igazán bosszantó, hanem az, hogy nem azt mondja, mint a konszenzusos verzió. Amiben közmegegyezésnek látszik lenni.
De a közmegegyezés és a következetesség ritkán jár közös cipőben. László Andrásra viszont a legnagyobb bírálója se mondhatja, hogy nem következetes, akármi is legyen e következetesség alapja.
A szabad(abb), azaz független(ebb) szellemek annyiban szabadabbak és függetlenebbek, mint a többi, hogy vállaltan és mindenekelőtt saját magukhoz következetesek. Ha ez és ez a kijelentés náci, mert a nácik is tettek hasonlót, akkor legyen náci. De miért náci László András? Vagy fasiszta? Csak idióta moshatja össze a kettőt, mondja ő. Hát nem egészen, bár kétségkívül nagy különbségek vannak köztük, különösen a gyakorlat terén. Ez is attól függ, honnét nézzük. Ha a „népi”, „völkisch” lényegtől, a vesszőnyalábtól, a mindenek feletti népközösségtől, amelyet az állammal azonosítanak, az egy testtel, melynek feje a Duce, azaz Führer, akkor bizony összemoshatók, annak ellenére, hogy a „náci” mint „fasiszta” használata Sztálin utasítása volt, hogy senkinek még eszébe se jusson róla a „nemzeti szocialista” kifejezés második tagja.
László Andrást persze nem ezért tartják nácinak, hanem a zsidókhoz való viszonya miatt.
A zsidókhoz való viszony, az antiszemitizmus kétségkívül a náci ideológia szerves része. Nem a lényege, csak szerves része. Tartópillére. Megtámogatója. Aszemitizmus (a zsidók kiirtása) csak később, a háború előrehaladtával lett belőle (voltak ilyen hangok korábban is, de csak zárt körökben), Szálasi például, Horthyval ellentétben nyíltan vállalta (a sima, mintegy elméleti antiszemitizmuson kívül Horthy semmit nem vállalt, de azt se hangsúlyozta). László András antiszemitizmusához ismerni kell(ene) őt. Nem személyesen, elég, ha azt, hogy ezt hogyan érti és mire. Kire. Kikre. Ez volt az egyik kérdés, amit feltettem neki: az általánosítás. A tiszta univerzális állítások csak cáfolhatók, mondja Karl Popper tudományfilozófus. Hát igen, ő is zsidó volt, de ettől még… László András ugyanakkor nem a valaha élt összes zsidóról beszél, hanem azokról, akik az általa involúciónak nevezett általános hanyatlás bizonyos időszaka után irányt váltottak. A zsidóságról, mint irányt váltott zsidóságról. „Így viszont az összesről!” Igen.
Csakhogy ettől senki nem lesz náci, csak antiszemita. Horthy se volt náci. S akkor mitől lesz náci, azon túl, hogy ez is definíciófüggő? Pont attól: a definíciótól.
Semmi mástól.
Ha a nácizmust nem mint megvalósult gyakorlatot szemléljük, hanem mint egyfajta késztetést és (akár hibás) törekvést, a „sursum vivere”, „felfelé élni” – elvetélt – kísérletét, megközelítettük László Andrást. Érdemes belehallgatni abba a videóba, amin a második világháborúról beszél, különös tekintettel arra a részre, mely a demokráciák-kommunisták és nácik szembeállítása. Mindkettő sötét, mondja, csak az utóbbiban lehetnek olyan elemek, melyeket kvázi felfelé irányulónak lehet értékelni. László András így náci, és nem másképp. Azt a zavaros fejű csőcseléket, ami a fasizmus, nácizmus, nyilasmozgalom és hasonlók bázisa, még érintőlegesen se lehet(ne) összehozni semmiféle – szimbolikus – „felfelével”. Ez volt a következő válasz nélkül hagyott kérdésem.
Ugyanis ez a nácizmus és fasizmus. A többi legjobb esetben is utópia. Ez László András egyik fundamentális tévedése, és más nyilatkozataival való éles ellentmondásba keveredése. (Van több is, tárgyi tévedések sora is, ha meghallgatják az előadást, találkozni fognak velük, kezdve a Lengyelországnak adott brit-francia garancia értelmétől egészen a német nukleáris- rakéta fegyverfejlesztések leállításáig vagy Hitler szabadkőműves segédlettel történő esetleges kimenekítéséig Berlinből, a népszerű alterego-elmélettel együtt.)
Mindenki elfogult. Én is, Önök is, ki erre, ki arra. László András egyike azon véleménymegosztó embereknek, akivel szemben könnyű annak lenni. Szinte kiprovokálja.
Ezt nem tudjuk kikerülni, azt azonban igen, hogy mindent elvessünk, amit mond. Hogy erre az esetleges ellenszenvre alapozva megfosszuk magunkat minimum továbbgondolni valóktól. Új felvetésektől. Új szempontoktól. László András szuggesztív előadó, bizonyos pontig és tömegében nagyon pontos, de csak annak való, aki ki tudja vonni magát a szuggesztivitása alól, és képes széles spektrumban, mintegy tantrikusan gondolkodni.
Aki képes a közönségesen legkárosabb, legrombolóbb dolgot is a saját javára fordítani, mégpedig… anélkül, hogy változtatna rajta.