„A művészet nem menekülés az életből, hanem menekülés az élet elől.” Joseph Goebbels, ne keressék, mert szerintem nem fogják megtalálni. Hogy éppen ő, éppen Hitlerrel kapcsolatban, és éppen én idézem, tökéletesen irreleváns.
Gondoljanak helyette egy Önöknek szimpatikus személyre, és rendben vagyunk.
Hitler persze nem volt a szó szoros értelmében művész. Én nem tudnék olyan akvarelleket festeni, mint ő, de ettől még az távol van a művészettől. Azt se tudom, milyen építész vált volna belőle, de azt mondják, jó. Autodidakta volt, mint például a katonailag képzetlen Sztálin is, ami ugyanakkor korántsem azt jelenti, hogy Sztálin nélkül a Szovjetunió megnyerte volna a második világháborút.
Viszont a németek mindenképpen elvesztették volna. Sztálin messzebbre látott, noha ő se elég messze. Az a ráérzés, ami egyébként Orbán Viktor ráérzése is (Putyiné vagy Hszi Csin-pingé jóval kevésbé – tudják, e tekintetben ki áll Orbánhoz legközelebb a maiak között? Kim Dzsongun), csak ideig-óráig működik. Hitler igazi politikai művészete nem a külpolitika volt, hanem a belpolitika. Érdekes módon az ő legnagyobb erénye az volt, ami Sztálin legnagyobb gyengesége is, és fordítva: a ragaszkodás egy rögeszméhez, de ezek az erények, illetve gyengeségek abszolút körülményfüggően voltak erények vagy gyengeségek. Hitler végsőkig kitartáshoz való ragaszkodása – a harctéren – 1942 végéig működött, ahogy Sztálin végsőkig való kitartása nem működött, sem a harctéren, sem a politikában (lásd az elszigeteltség elvét, a – minden katonai szövetségi felajánlás melletti – ragaszkodást a nyugati demokráciákkal szembeni ellenséges magatartáshoz, a megnemtámadási szerződéssel kapcsolatos illúziókat, stb.), innentől mindezek megfordultak, Sztálin nyugati demokráciákkal szembeni kommunikációját illetően legalább a háború végéig (utóbbi a belpolitikában igazán sohasem, de ez az ő diktatúrájában – történelmileg rövid távon – nem számított).
Ne tévesszék meg Önöket a kismesterek sikerei. Valójában senkinek a közönségsikere ne tévessze meg Önöket. Nem egymillió légy ízlésén mérődik le, hogy mi a finom. A siker az élet része, és csak az élettel kapcsolatban van némi jelentősége. Hogy micsoda? Ugyanaz, mint mindennek, ami az élet körébe tartozik: az idő.
A haladék. Más szóval a lehetőség.
Mert az „idő”, így, idézőjelben, csak és kizárólag lehetőség. Mindig megújuló lehetőség, ameddig valaki/valami van, feltéve, hogy… él. Vagy élhet. Mindig „plusz egy”. Lehetőség arra, hogy… itt kezdődnek a bonyodalmak. Itt kezdődik, ami éppen olyan kifejezhetetlen, mint az, hogy a művészet mitől művészet. Hiszen a művészet leginkább attól művészet, amit annak ellenére fejeznek ki, hogy nem lehet kifejezni. Ami önmagában ellentmondás, akár az előbbi mondat.
A művészethez élet kell. Élet nélkül nincs művészet, mert élet nélkül nincs se művész, se közönség. A művész és közönsége mindig egy személy. Mindig. Ha Önök egy műtárgyat szemlélnek, hallgatnak, olvasnak (ilyen értelemben a zenei és irodalmi művek is tárgyak), és képesek értékelni, önök a művészek, pontosan annyira, amennyire értékelni tudják. (Valójában műtárgy se kell hozzá: az egész világ műtárgy.) Ha erre valaki nem képes, a létének csak a folytatás szempontjából van jelentősége. S ha egy művész alkot, Ő a közönség is, pontosan annyira, amennyire művész.
A többi nem számít.
De mi „az élet elől való menekülés”? Hiszen az élet elengedhetetlen bármiféle megértéshez. Az egész játékhoz elengedhetetlen. Mert játék. Mesterségesen kreált probléma. És ez a probléma kizárólag az adott – játékbeli – kereteken belül probléma.
Minden probléma csak az adott kereteken belül probléma.
Az állatok szerencsétlenségét csak egy kő szerencsétlensége múlja felül.
Itt jön a képbe a szobrász.
A szobrász – a művész – Önmagát teremti meg. Ugyanazt csinálja, mint a szent tanok Teremtője. Megteremti a korlátok közötti korlátlanságot. A relativitások abszolútumát. A végtelen számosságot, amelyben filozófiai értelemben már felesleges számokról beszélni.
Menekül? Mi elől menekül?
A művész attól művész, hogy a végesben a végtelent keresi. Számosban a számtalant, így, szó szerint. És akkor meg is találtuk a választ: a művész a számok elől menekül.
A mennyiségek elől.
Ami az élet lényege.