Van egy szép, hosszú cikk a mai Origón G. Fodor Gábor könyvéről, magával G. Fodor Gáborral. „Kezdjük azzal, hogy nem volt szándékomban semmiféle könyvet sem írni. Aztán kaptam egy telefonhívást Schmidt Máriától, aki azt mondta, hogy kellene egy jó könyv erről a mögöttünk hagyott tíz évről, és csak én vagyok képes megírni ezt úgy, ahogy azt kellene.”
Ezek a (szó szerint) érdemes szerző első mondatai.
Innentől tulajdonképpen felesleges is a cikket tovább olvasni.
Ugyanis minden benne van. Az egész Orbán-szabály. Az egész piramis működése, lefelé. Hogy Schmidt Máriának ki telefonált előzetesen, ha telefonált, persze nem derül ki, de ennél a témánál kevéssé lehet kérdéses. Heinrich Hoffmann, Hitler udvari fényképésze se tehette közszemlére a képeit előzetes jóváhagyás nélkül. Még a régieket is szelektálnia kellett, az immár Führerré avanzsált Hitlert például nem lehetett bajor rövidnadrágban megjelentetni. Az első világháború kitörését ünneplő 1914-es tömegbe viszont minden további nélkül bele lehetett montírozni, az úgynevezett „szép Hitler” pedig, Hoffmann egyetlen olyan alkotása, amely Hitlert szépnek láttathatja, miközben a későbbi Vezér egy korteshadjárat közben a repülőgép ablakából néz ki, magától értetődően zöld utat kapott.
A mai Orbánnál inkább a retusőröké a főszerep, lásd például a választási plakátjait. És persze a könyv borítóját. Bár… Hát Istenkém, ebből a nyersanyagból ezt lehet kihozni, sóhajtana fel Moldova fényképész-hőse.
Gáborunktól tehát megrendeltek egy könyvet, amit ő magától nem merészkedett volna megírni. Az én ajánlatomat nem fogja visszautasítani, ez már maga don Corleone, a Keresztapa. Nem akármilyen könyvet, hanem olyat, amilyennek annak a könyvnek lennie kell. Ez már a második „kell”, egy ugyanazon mondaton belül.
Nincs duma, ahogy Pelikán József fogalmazott a siralomházban, amikor a Duma bojkottjáról kérdezte az utolsó vacsoráját szervírozó fegyőr.
A továbbiak tehát, mint mondtam, felesleges olvasmányok. Mindent tudunk, amit tudni… kell. Azért kicsit folytassuk, hátha létezik még olyan ember még Magyarországon, aki nincs tisztában, hogy miben él.
De mennyire, hogy létezik.
„Ez a könyv valójában egy Orbán-könyv. A mögöttünk hagyott tíz évet ugyanis én az Orbán-korszak első tíz évének tekintem. A korszak, amiben élünk, az Orbán-korszak.”
Nem, kérem. A korszak, amiben élünk, nem Orbán-korszak, csak Magyarországot tekintve, egy röpke történelmi pillanatig. És ebből nem az derül ki, amit a megfogalmazás sugall, hogy ez, mivel korszak, egyben jó korszak is. Volt például Szálasi-korszak, hála Istennek rövid – bár nem elég rövid – ideig. Volt Horthy-korszaknak nevezett is, mi több, az némi kezdeti anomáliáktól eltekintve, konszolidálódása után saját gyakorlatában messze felülmúlta Orbánét.
Messze.
Őt még Kádár is felülmúlta, rengeteg mindenben. Hogy csak egy személyes momentumot említsek, az alázatban. Mi is az alázat? Mi az „alázat” egyetlen, summázott, korrekt tartalma? A realitásérzék.
És Orbánnak nincs realitásérzéke? Némi realitásérzéke van. Annyi, amennyi a taktikázáshoz kell. A következő lépéshez. De nem az a jó sakkozó, aki a következő lépést kitalálja, hanem az, aki az onnantól számított ötödiket is, és az a legjobb, aki az utolsót is. Nem az a jó sakkozó, aki az ellenfél hibáiból él, hanem az, aki az ellenfele erényei ellenére is győz.
És az az alázatos, aki mindezzel tisztában van. A taktikus azzal, hogy ő taktikus, a stratéga azzal, hogy ő stratéga. A paraszt azzal, hogy ő paraszt, nem király, a király azzal, hogy ő király, de nem isten.
Második tíz év nem lesz. Belegyalogolunk, de nem érünk a végére. Hogy ez jó lesz, vagy nem – jót hoz, vagy nem –, más kérdés.
„…egy új jobboldali korszak…”
Ilyen nincs. Uralkodó jobboldal sincs sugallt értelmében, mert az egész egy kommunikációs-píáros trükk, hívószó, tévképzet, valóságtévesztés. A hatalom – bármiféle mai hatalom – által komolyan vett jobboldali ideológia sincs, egyáltalán, jobboldali hatalom sincs. Ha pedig mindezek nincsenek, korszakuk sem lehet.
Ez – érintetlenül hagyva a „bal” és „jobb” közfogalmi zavarát – egy kizárólagosan baloldali (valójában fogyasztói) korszak, amiben ideig-óráig sütögethetik még a pecsenyéjüket az Orbánhoz hasonló politikai kalandorok is, ameddig megfelelnek a velük szemben támasztott üzleti elvárásoknak. „A téren, egy padon üldögél / a bölcsen lemondó szenvedély”, énekelte Koncz Zsuzsa Bródy egyik ihletett szövegét.
Ez a világ már régen nem ideológiákról szól. Az „első nyolcvan év” után kis ideig úgy látszott, pedig már akkor sem erről szólt.
Nem Orbán hugyozza a Golf-áramot. A „kell” rá is érvényes.
„[Orbán Viktor]…megnyerte a migrációs vitát, szava lett Európa jövőjének alakításában.”
Dehogy nyerte. A migráció ugyanis nem vita, hanem migráció. Vita lehet róla, de vita bármiről lehet, a sarlósfecskék fészeképítési szokásaitól a sarki farkasok szemfogméretéig. Ettől még a sarlósfecske úgy fogja építeni a fészkét, ahogy, és a sarki farkas szemfoga is akkorára nő, amekkorára. Ami a világban hol intenzívebben, hol kevésbé intenzíven zajlik, mint migráció vagy mint menekülés, összevonva nem migráció, hanem népvándorlás. Akkor kezdődött, amikor a népmese ősembere lemászott az afrikai fáról, és addig tart, ameddig utódaiban létezik, és ameddig a világ változik.
Ha pedig a világ megszűnik változni, akkor mint világ is megszűnik.
Európa jövőjét – cizelláljam még? – nem Orbán Viktor alakítja. Valójában senki nem alakítja, legfeljebb azt hiszi. Szava pedig akkor lett, amikor megtanult beszélni. Olyan, amilyen. Innentől pszichológiai probléma. Mint ahogy a könyv egész története, megírásától a fogadásáig.
Az Orbán-szabály nem politikai szabály. A szabályokat ugyanis nem emberek gyártják, legfeljebb emberek ismerik fel. Orbán semmiféle szabályt nem állított fel.
Az ő léte, ahogy az összes despota (nem tévesztendő össze a legitim autokratával) léte sem szabály, hanem éppen ellenkezőleg: a szabályt erősíti.