„… – Ez a lombik nekem
Nagyon szűk és nagyon tág. – Hisz te ismersz,
Ádám, ugy-é? – most még nem is gyanítnak.” (Madách Imre: Az ember tragédiája, tizenkettedik szín)
A falanszter eredetileg François Marie Charles Fourier kedves ideája, kétszáz évvel ezelőttről. Utópiának tartják, pedig…
Madách drámáját pedig drámának tartják. Az is. Ha az idézett falanszter-jelenet nem csak egyetlen szín volna, és pozitív előjellel lehetne ellátni, pozitív utópiának hívnák. Ha nem lehetne pozitív előjellel ellátni, akkor negatív utópiának, mint mondjuk George Orwell 1984 című regényét.
Utópia az az elképzelt világ, ami nem valósul(hat) meg. És ha mégis megvalósul? Utópiák voltak a dél-amerikai jezsuita-guaraní redukciók („visszavezetések”), véletlenül éppen Fourier korában? Utópiák az izraeli kibucok? Utópia volt a szocializmus, akárki akármit is gondol róla? Volt, akinek jó volt. Volt, akinek rossz.
Attól függ, mikor volt jó. Mikor volt rossz. És kinek. De nem ez a kérdés: a kérdés az, hogy voltak-e mindezek? Innentől lehet filozofálni: mi az, hogy „volt”, amennyiben az már nincs? A „nincs” annyit jelent, hogy nem is lehet? És ha nincs és nem lehet, akkor nem is volt? Ha viszont a „volt” valamiféle létet jelent, akár azért, mert „tényleg” (mi az?) volt, akár azért, mert most így gondolunk rá, akkor mindezek nem utópiák. „De a megszűnésükkel bebizonyították életképtelenségüket!” És?
Mi az, ami nem szűnik meg egyszer, kedves olvasó?
Anyám, az álmok nem hazudnak. Kérdés, mit hova kell rakni bennük, ha meg akarjuk őket érteni. Hogy mit mivel kell megfeleltetni, ebben a… ebben a… ebben a mi valóságunkban.
Ha két évvel ezelőtt be akartak volna menni egy étterembe, és védettségi kártyát kértek volna Önöktől, mit gondoltak volna? Hogy viccelnek? Egy sci-fi- vagy katasztrófafilm forgatásába csöppentek? Vagy azt, hogy ez lehetséges a saját világukban? És ha csak mint jóslatot mesélik el, mit gondolnak, találnak olyan „józan” embert, aki komolyan veszi Önöket?
Aki azt gondolja, hogy nemsokára ez lesz a valóság?
Önök szerint akadt korabeli olvasó, aki Jules Vernét (nem Verne Gyulát) élénk fantáziával megáldott regényírónál többnek tartotta? Még a tengeralattjáró csak-csak, olyan már az amerikai polgárháborúban is létezett. No de a holdutazás?
Az ember korának előrehaladtával változik a világképe is. A valóságról alkotott képe is változik. Ha nem változik, felesleges volt a világra jönnie. És ahogy változik a valóságkép, tart egyre több mindent lehetségesnek, már csak azért is, mert egyre több olyan dolgot tapasztal, amit korábban elképzelhetetlennek tartott. Ilyen – noha apró – megrázkódtatás volt nekem, amikor az első migránsellenes magyar plakátokat megláttam, és megértettem, hogy ezeket abszolúte komolyan vevő embereknek abszolúte komolyan készítették. Hogy nem geg, nem vicc, nem Kétfarkú Kutya, hanem hivatalos kormánypropaganda.
Most mondjam, hogy nap mint nap ezt tapasztalom azóta is? Az 1998-2002 közötti idő szerencsére rövid volt. Tudják, mi az egészben a legnagyobb megrázkódtatás? Nem a mesék.
A mesék fogadtatása.
Ugyanis az a valóság. Így lesz a meséből valóság. Valóságos mese, de nem csak egyik oldalon. A másikon is. Így lesz az utópiából jóslat.
Kérdés, hogy melyik a primer. Melyik „oldal”. A „bal” – maradjunk most is ezeknél a beszopott titulusoknál –, vagy a „jobb”. A „jobb”, vagy a „bal”, ha már így kezdtük. Nyúl vagy galamb. Szegény Csernus nem erre szánta, de néha még őt is fel lehet valamire használni.
De talán egyik sem. Mindkettő egyszerre.
Egy történelmi korban – korszakban – a történelmi kor – korszak – dominál, egyszemélyben. Személy nélkül. Ha emberi világról beszélünk, az adott emberi világ. Az emberi parabolának az az ága, ahova születtünk. Hogy miért? Azért, amiért a giccs giccs. Amiért semmi nem ismétli az előzőt. Azért, mert az már megvolt.
És az utópiának definíció szerint éppen az a lényege, hogy még nem volt meg.
A többi Hamvas Béla szavaival kenyőcs. Baloldali kenyőcs és jobboldali kenyőcs.
De a lényeg honnét jön? Kié a jövő, úgy is mint most még utópiának látszó? Rossz kérdés. Úgy kellett volna föltenni, hogy kié a jelen? Minden kenyőcs alatt. Lesz falanszter, édes Nagyérdemű?
Lesz Nagy Testvér? Lesz totális megfigyelés? Lesz totális véleménydiktatúra? Mindegy, mit várnak el. Lesz gondolatdiktátum?
Nem „lesz”. Van.
De mégis, melyik a primer? Az anakronisztikus rémálom, vagy a korszerű rémálom? Ugye, nem kell megválaszolnom? Tudják Önök pontosan.
Hiszen az imént beszéltük meg, hogy ami elmúlt, még egyszer nem lehet. Hasonlíthat, de onnantól legfeljebb utánzás, s mint ilyen… más. Ha visszakanyarodunk a tizenkettedik színhez, ami marad, az a lombik. De ott eltört!
Ez is el fog.
A jelenben a múlt is jelenként van jelen. Szép mondat, ugye? Legfeljebb más ruhát ölt. Egy színész egyetlen szerepében sem tud mást adni, mint önmagát. Senki, egyetlen szerepében sem tud mást adni, mint önmagát. Semmi sem. A mai keresztény nem úgy keresztény, ahogy egy Nero korabeli volt. Vagy egy Nagy Konstantin korabeli. Egy keresztesháborúk korabeli. VI. Sándor korabeli. Se egy vulgárkeresztény, se egy pápa. II. János Pál se volt olyan. Ferenc pláne nem olyan.
Kálvin is meghalt. A mai reformátusok, legyenek bár megboldogult Cseri Kálmán legodaadóbb követői, már nem az egykori angol puritánok vagy afrikaans burgerek. Még a szintén protestáns amishok se. Egy mai katolikus karizmatikus közelében nincs János apostolnak vagy Eckhart mesternek, de ők sem egymásnak.
Dzsalál ad-Dín Rúmí, Jiszráél ben Eliezer Baál Sém Tóv vagy a kállói szent, Taub Eizik Izsák csodarabbi is már a múlté.
Nekünk Semjén Zsolt és Köves Slomó jutott.
Hogy az adott alapra ki mit ken rá, az ő dolga. Attól még az alap adottságán nem lehet változtatni. A jelen mindig jelen marad.
A világ, mint „gyakorlati” világ az esszenciális értelemben vett falanszter és Nagy Testvér felé látszik elmozdulni. Nem is a Nagy Testvér felé, hanem a Nagy Testvérek felé. A Nagy Testvér is egy kollektíva lesz. A felső falanszter. A Központi Bizottság. Még nem mindenütt az, látszólag, mert mögötte már most is az. Még billegnek diktátorok szuronyaik hegyén, ahogy régebben fogalmaztak, de nem sokáig. Még királyok is vannak, úgy, ahogy. Így hívják őket.
Egy világfalanszter készül. Egy madáchi-orwelli világfalanszter.
Önöknek édes teljesen mindegy lesz, hacsak érzelmi szempontból nem, hogy mit kell gondolniuk. A mechanizmus ugyanaz. Ha azt, hogy az őseik a Föld legősibb népe voltak, a legősibb nyelvvel, sőt, minden nyelvek ősnyelvével, az egész történelmük egy hősköltemény, tele jellemóriásokkal, az aktuális diktátoruk a magyar Messiás (ezerszer), vagy azt, hogy a „néger”, „cigány”, maholnap az „asszony” szó rasszista-szexista merénylet, Európa jövője valamiféle egyesült demokratikus unió, ahol a „demokratikus” természetesen az, amit ekként kell értelmezni, bárki bárkivel házasodhat, sőt bármivel, a latexbabákig bezárólag, állatot még talán korai említenem, ezt vagy azt, nincs különbség.
Persze az Önök szíve ettől még erre vagy arra meglágyulhat. Meg is lágyul. Ki szívesebben mondja ezt a verdiktet, ki meg azt.
Kétszer kettő nem három! Persze, hogy nem, mert öt.
Egymást fogják érni a kampányok. Már régóta egymást érik. Mindegy, hogy békemenetnek, mítúnak, zöld mozgalomnak, vagy antirasszizmusnak hívják, és az is mindegy, hogy igenlik vagy elutasítják. Mindegy, hogy valaki önsanyargató vagy hedonista: ugyanannak a botnak a két vége.
S mi lesz a kampányok vége? Tudják, mitől lett a hajdan zöldellő Mezopotámia a mai sivataggá? Az öntözéses kultúráktól. Attól, hogy nem az adottságokhoz alkalmazkodtak, hanem azt gondolták, hogy az adottságok alkalmazkodnak hozzájuk. Nos, ha képet akarnak a közeljövőről – a távoliról inkább ne akarjanak –, gondoljanak a sivatagra.
A megvalósult utópiára, ami ettől kezdve már nem utópia.