Gaál Péter: A gólem (mágia és művészet)

A zeneszerző olyan fickó, aki akaratát a mit sem sejtő levegőmolekulákra kényszeríti, gyakran mit sem sejtő zenészek segítségével. (Frank Zappa)

Mindenki művész, aki művész. Hülyén hangzik így, pedig csak annyi, hogy nem mindenki művész, akit annak hívnak, vagy aki annak hívja magát. Végső elviségben persze mindenki potenciális művész, de ez a végső elviség olyan végső elviség, mint a mahajána „mindenki lehet Buddha” tétele. Nagyon régen mágusnak mondták volna, ameddig a kettő el nem vált egymástól. A művészet maradni látszik, mint fedősztori, a mágia illegalitásba vonult, már amennyiben él egyáltalán. Talán ennek a – valamiféle babonaságként kezelt – maradványa a fényképezéstől – ha valaki olvasott indiánregényeket: még a lerajzolástól is – való félelem. Az ábrázolás muszlim tilalma (korlátozása).

De az iszlám azért a nonfiguratív ornamentikát engedélyezi! Az absztrakciót. Azt a művészetet, amely távolról sem kizárólagosan díszítőművészet, hanem annál sokkal több. Mindig több, csak nem mindig egyforma mélységekben. Még egy primitív, művészetnek egyáltalán nem nevezhető rajz is több, mint primitív rajz. egy paca.

Erre épül a Rorschach-tintafoltteszt is.

Ez eddig többé-kevésbé nem szorul magyarázatra. Az viszont annál inkább, hogy a kapcsolat műtárgy – paca – és művész – potenciális művész – között kétoldalú. Oda-vissza kapcsolat. A legeklatánsabb példa a tetoválás. Régen a tetoválás nem azt jelentette, aminek ma gondolják, különösen azt nem, amit előítéletesen gondolnak ma. Nem divatot, nem bunkóságot, nem díszítőelemek „felvarratását”, hanem valami olyasmit, mint a nevek. (Lásd megint az indiánregényeket, azzal a különbséggel, hogy a nevet nem a jövendő viselője adja magának, ezért kezdetben az oda-vissza kapcsolat még csak „oda”.) Bizonyos helyeken, és/vagy bizonyos embereknél ma sem ezeket jelenti. De még ha ezeket jelentené is, akkor sem ezeket jelenti, lásd a Rorschach-tesztet. A tetoválandó maga választja ki a kívánt ábrát, illetve szöveget. „Ez tetszik meg neki.” Igen, ez tetszik meg neki, de e „tetszés” hátterében-mélységében ő maga áll, még akkor is, ha pusztán követ valakit/valamit. Ugyanakkor van a rákerülő ábrának/szövegnek egy kvázi önálló élete is. Egy önálló tartalma, ami e vonatozásban – fizikailag – független a delikvenstől, de csak addig, ameddig rá nem kerül. Onnantól egy testté – és ami ezzel jár: egy lélekké – lesznek. Ha valaki látta az „A légy” című 1986-os amerikai filmet (David Cronenberg, nem azonos Rofusz Ferenc hat évvel korábbi, azonos című Oscar-díjas magyar rajz-rövidfilmjével), valahogy úgy, ahogy a főszereplő és a teleportáló masinába tévedt rovar. „De ez nem megfelelő példa! Hiszen valójában – előbbiek szerint – mindig is egy lélek voltak! A tetoválás már csak demonstrálás.” Jogos a felvetés. Valamiben mindig is ugyanazok voltak. Valamiben. Csakhogy a tetoválás olyan tartalmakat is hordozhat, amelyek lehetőség szintjén ugyan – lásd a mahajána – „nagy jármű” – Buddha-hipotézisét – mindig is léteztek a tetoválandóban, azonban a tetoválás elkészülte pillanatától kinyilatkoztatásokká válnak, manifesztumokká, bár (akkor) még csak ekként manifesztálódnak.

A többi ezután jön.

Saját bőrömön tapasztalom. Ezt is, azt is, s hogy mi lesz a vége, számomra is lutri. (Én ötvennyolc – ! – évesen tetováltattam magam először – jobb váll: „libera nos a malo”, „szabadíts meg a gonosztól” – majd a többit négy esztendővel később, nem hiúságból – nekem már mindegy –, sem divatkövetésből, sem exhibicionizmusból. A jobb felkaromra került egy fekete-fehér kakas, alá a „pax in pugna”, „harcban a béke” latin szöveggel; bal vállamra a „sursum vivere”, „felfelé élni”, alá az orfikus tojás egy körbetekeredő zöld kígyóval, alá az „in se, pro se, a se, per se, super se”, „önmagamban, önmagamért, önmagamból, önmagam által, önmagam fölé” felirattal; bal mellemre a zöld oroszlán alkimista szimbóluma; jobb mellemre egy unikornis, alá egy dodekaéder és a „sum qui sum”, „vagyok, aki vagyok” felirat; középre a „noli me tangere”, „ne érints engem” – így is lett –; bal és jobb lapockámra egy-egy asszír-babiloni szárnyas bika; középre egy triszkelion; jobb csuklómra a káldeus asztrológiai Capricornis, Bak, amiben születtem; bal csuklómra a hozzá tartozó Szaturnusz; jobb lábszáramra a Középpont univerzális szimbóluma; bal lábszáramra Minerva. Van miből a Végzetnek válogatni.)

(Jehuda Liva ben) Becalél, több, mint fél évezreddel ezelőtt élt prágai rabbi, akihez a (zsidó) Gólem megalkotását kapcsolják („létezett” nem zsidó gólem is), egyike volt a sokszor emlegetett polihisztoroknak. A vonatkozó történetet nem írom le, ha van kedvük, nézzenek utána. A Gólem földből (agyagból) készült, és mint olyan, önmagában élettelen. Isten nevével nem élettelen, mondja a bédekker, mi is az? JHVH? De mindegy is. Valami.

Hiszen ez is csak szimbolika. Oda-vissza ható szimbolika.

A következmény az érdekes. Itt a lehetőség. Tudta-e Liva/Löw rabbi, vagy aki hozzá kapcsolta a Gólem történetét, hogy mit mesélt el vele? A Gólem történetével („a maradványait”, mondja a Wikipédia, „ma is őrzik”), ami minden műalkotás történetére igaz? Minden műalkotás és alkotója közös történetére. A rabbi biztosan tudta (volna), előlegezzük meg neki, tudós ember volt, a szó nem mai, leszűkített értelmében, és ez csak előnyére szolgált.

A tetovált a szó szoros értelmében az életre kelt gólem.


A Gólem meséje persze nem csak a zsidó folklórban köszön vissza, és nem csak az úgynevezett univerzális hagyományban. Sokkal közismertebb történetekben (mesékben) is, Pinokkióétól a Mary Shelley-féle Frankenstein doktoréig. A cím kiegészítése, „a modern Prométheusz”, szerintem felesleges, tudniillik ez az elbeszélés nem a Prométheusz-mítosz adaptációja, hanem a Gólemé, akár ismerte a szerzőnő, akár nem. Látszólag akár Prométheuszé is lehetne, de lényeg szerint nem az. Nem úgy sikerült. Prométheusz tudta, mit kezdjen a tűzzel, és némi átmenetiség után jó vége lett az egésznek. Frankensteinnek nem lett jó vége. Nem az – átvitt értelemben – élet maradt itt utána, hanem a pusztulás. A pusztító tűz, hogy mégis megindokoljuk valamivel Mary könyvecskecímét (hogy hogy van megírva, arról hadd ne én mondjak véleményt). Mindenesetre mulatságnak nem lehetett utolsó, ott a Genfi-tó partján, Byronnal és Shelleyvel. A többi szórakozási lehetőséget nyilván addigra már kimerítették, ismerve a társaságot, nem kell túl nagy fantázia elképzelni, mifélék lehettek azok. Különben sem az nem számít, hogy mit akart Mary, és az se, hogy mit csinált előtte vagy utána, esetleg közben. Egészen más számít.


A Gólem tudniillik mi vagyunk. Mindannyian, mint saját művünk, ami…

… olyan, amilyen. Mindannyian tetoválunk és tetováltatunk, így vagy úgy. És az visszahat ránk, és hogy ebből a végén mi lesz, a rabbi uralt Góleme, vagy Frankenstein doktor elszabadult Góleme, az a nagy kérdés.


Oszd meg másokkal is!