Ez a mai hír tulajdonképpen nem hír. És nem csak azért, mert igazából tegnapi: ahogy a magyar médiát elnézem, abból is csinálnának hírt ínségesebb időkben a sajtómunkások és sajtómunkakerülők, hogy kitört a pun háború. Ráadásul nem is járnak ínséges idők. De ez azért sem hír, mert semmi jelentősége, nem lesz tőle olcsóbb a kenyér, édesebb a cukor.
Csak vigyorogni lehet rajta. Azt is csak addig, míg alaposabban utána nem járunk, miről is van szó.
Nem igazán őszinte az ember mosolya, mikor azt látja, hogy tegnap, erősen billegő többséggel ugyan, de megszavazta a Parlament azokat a törvényjavaslatokat, amelyek értelmében alapítványi fenntartás alá kerül a magyar felsőoktatás 70 százaléka, az állam pedig több ezer milliárd forintnyi közvagyont ad oda fideszes delegáltak által vezetett szervezeteknek. Ráadásul tényleg billegett az a szavazás, az ország „133 legbátrabb embere” nem lett volna elég a kétharmadhoz, végül úgy lett meg a minősített többség, hogy – jegyezzük fel a nevüket az utókor számára, megérdemlik! – Fülöp Erik volt Mi Hazánkos és Volner János volt jobbikos, valamint Ritter Imre német nemzetiségi képviselő is a kormány oldalán voksolt. Lesz is belőlük alapítványi kurátor, akárki meglássa. Nehezen fogjuk mi feledni ezt a tegnapi szavazást, annyit mondok, mert igen régen loptak tőlünk ennyit egy tételben.
De nem ez a hír, amit boncolni bátorkodom. Ez is hír, csak ez valódi.
A nem valódi, amivel foglalkozom majd, az, hogy mit művelt az izgalmakban nem szűkölködő szavazás alatt Kövér László?
Nem rágta a körmeit izgalmában, nem dobolt idegesen az ujjaival az asztalon vagy a karfán, ellenkezőleg: újságot olvasott. Mint aki pontosan és előre tudja, hogy nem lesz semmi cvikli, nem érdemes fájdítani a fejét, ha közbe is jönne valami nem várt affér, csak előrántja Volnert, ha még akadna valami további kellemetlenség, hát legfeljebb a Fülöp Eriket is, oda vannak készítve, csőre töltve lapulnak a zsebében.
Angol hidegvérrel olvasta az újságot, természetesen Magyar Nemzetet olvasott, mert ő konzervatív, mégis, mit olvasson? Népszavát?
Ezt az újságolvasást fotózta le hátulról Szabó Tímea PM-es képviselő, de nem kellett lopóznia, nem lesből támadt, egyszerűen csak előtte ül Kövér László a Parlamentben. Írja is, hogy támadt némi szóváltás a fotó miatt:
„Szerelem, szeretet, szexualitás” – Kövér László szavazás közben olvasgat a parlamentben.
FRISS: a mellette ülő szemfüles Novák Katalin (aki úgy tűnik, figyeli az oldalamat), már meg is mutatta a házelnöknek ezt a posztot, aki a már-már szokásos idegrohamával „perverz kukkolónak” nevezett. Jelezném, hogy mentálhigiénés megfontolásból eszem ágában nincs házelnök urat kukkolni. Itt ül előttem, sajnos nem tudom nem észrevenni, amit csinál. Elég teher ez nekem.
Elhiszem, nekem is teher volna akár csak látni minden nap ezt az embert (bár nekem meg írni kell róla időnként, az sem könnyű, szóval nagyon együtt tudok érezni Szabó Tímeával). Ha jobban belegondolok, Kövér Lászlónak ez a második olyan kapcsolata életében újsággal, hogy az illető lap nem szűnt meg tőle azonnal – az első az volt, mikor 1990 nyaráig, ha hiszik, ha nem, a Magyar Narancs felelős kiadója volt.
Igen, Kövér.
Igen, a Magyar Narancsé.
De most már Magyar Nemzetet olvas, azt szereti. Mondjuk azt legalább nem akarja megszüntetni, mint Pintér a Kurírt, bár ez egy más történet, melyet majd máskor mesélek el. Viszont mi is volt azzal a szexualitással?
Túl azon, hogy hagyjuk meg a hanyatló Nyugat ópiumának? Az van, hogy arról olvasott Kövér, mint a fotón is jól látható. Az írás címe:
és a magyar zsurnalisztika álintellektuális-neohomofób vonalába sorolható. Szóval nem, nem lett a Magyar Nemzetből bújtatott Playboy, képviselő-fotókkal, pedig érdekes sajtókísérlet volna a politikuspornó, csak nem a mai Magyarországon – még a tegnapin sem lehetett volna kipróbálni, sértődékenyek, hisztisek a mi vezetőink.
Tehát Novák Katalinnak csak nem volt igaza, mikor „kukkolásról” beszélt, mert ami ebben az írásban van, azt még a szerzője sem lenne képes élvezni, akkor is nehezen jöhetett ki belőle, amikor írta. De lássuk: mit olvasott Kövér László a megasikkasztás politikatörténeti pillanatában?
Dióhéjban: igen nagy ostobaságokat. Már az első mondattal csótányt lehetne irtani:
„Az elmúlt ötven év legnagyobb ideológiai projektje volt, hogy a szexuális tárgyválasztást és a szexuális diszfunkciókat tegyék meg az emberi identitásválasztás alapvető fundamentumának.”
Valljuk meg, egy ilyen kezdéstől az önérzetes csótány tényleg inkább kipusztul, hiszen tudja, hogy még sok efféle mondat következik – inkább a borzalmas vég, mint a borzalom, vég nélkül. A szerző, Bálint Botond szociológus, aki nem mellesleg a Magyar Nemzeten kívül a Pesti Srácok és a Mandiner háziszerzője is, egyéb érdemeit nem említve (volt már róla szó a Zónában), egyszerűen így mutatkozik be a PS-ben:
„Az ősi szittya brutalitás talán utolsó maradványa. Mint minden pásztorkodásra hajlamos nép, a magyar is kitenyésztette a maga nyájőrzőjét, ami a jóval kisebb termetű terelőkutyákkal ellentétben inkább testőri feladatokat látott el a csorda mellett.”
Hát, nem én neveztem láncos kutyának, maradjunk annyiban, hanem ő, saját magát. De mit ír – és mit tud egyáltalán – arról az igen bonyolult tárgykörről, amit a szerelem, szeretet és a szexualitás jelent? Nyelvtani elemzéssel kezd, mondhatnám, nyelvészkedik, ha nem lenne ennek a szónak különös felhangja a „szexualitással” egy mondatban.
„A magyar nyelv igen bölcsen, külön szóval jelzi a különböző nemű emberek egymás iránt érzett, tartós euforikus vágyát, szerelemnek hívja, és más szót használ a két ember közötti, nem alapvetően szexuális tartalmú, vonzó, pozitív, altruista érzésre, a szeretetre. A szex szót pedig a korábbiakban szintén igen korlátozott értelemben használtuk, nemcsak az élvezetekhez, hanem sokkal inkább a szaporodáshoz volt köze. Az utolsó két évtizedben viszont sikerült azt elérni, hogy a három kifejezés eredeti értelme teljesen eltűnjön, összemosódjon, és olyan kifejezések jöjjenek létre, amelyeknek már csak jogi és ideológiai jelentése van, és nem a valódi emberek közötti valódi kapcsolatokat megragadó.”
Ebből az következne, hogy szerelemre csak magyar anyanyelvű ember képes, más senki, ugyanis a világ legtöbb nyelvében bizony ugyanaz a szó használatos szerelemre is, szeretetre is. A szexre meg teljesen más. Szóval, az angol például szeretheti a párját amúgy kedvelés szintjén, de lángoló érzelmet nem táplálhat iránta, hiszen arra nincs szava – vagy, ha a „love, like” ezt jelenti, akkor meg kell kérje a csésze tea kezét is, amennyiben belékóstolt, ízlik neki és gentlemannek vallja magát. A latinban vannak külön szavak ilyesmire, görögben, hindiben is, a kínaiban már kevésbé: szerzőnk vagy megvonja az érzelmeket a világ nagyobbik részétől ezzel az eszmefuttatással, vagy olyan érzelmi zűrzavarba taszítja őket, amibe csak belegebedhetnek.
„Ha a szerelem valódi, gyakorlati fogalmát vizsgáljuk, sajnos sokszor igaz az, hogy nem szeretjük valójában azt, akibe szerelmesek vagyunk. A szerelem idealizál, extázisban tart, sokszor az érzés fontosabb, mint a szerelem tárgya, akinek valójában kevés köze van ahhoz, amit a másik érez.”
Szegény ember, rossz lehet neki egyedül. Mert ezt a mentalitást eleven nő nem állja sokáig. Ennek ugyan mindegy kibe, csak szerelmes lehessen – hát, nem rajonganak az ilyesmiért a lányok, az is biztos. Az írásából viszont egyértelműen kiderül, hogy neki a női nem tetszik.
„A liberális propaganda a szerelem szabadsága után aztán elkezdte követelni a szex szabadságát is. Szerintük a szerelem együtt jár a szexualitással, akkor és ott, ahol ezt az érintettek akarják.”
Uram, tiltani se okosabb, legfeljebb hiábavalóbb. Szégyellni meg még kínos is. Vannak nehéz pillanatok az életben, például mikor az ember rádöbben, hogy tartósan fél hat van, és jó ideig vagy tán soha nem lesz ebből dél – de irigyelni másoktól nem kéne (és, megsúgom, az orvostudomány valamint a türelmes és fantáziadús partner csodákra képes).
„Egy kulturális változásban vagyunk, amely az emberek közötti szexuális vonzalmakra és aktuális érzelmekre akarja alapozni a társadalom működését. Meg akarja szüntetni a biológiai családot, a természetes szaporodást, a helyben szokásos vallásokat, és nem mellesleg Európa teljes lakosságának eddigi teljes kulturális hagyatékát is meg akarja semmisíteni. A szexuális forradalom elképesztő módon devalválta a szeretni szó jelentését. Pontosan olyanra, ahogy azt most az LMBTQ- (vagyis minden heteroszexualitáson kívüli) csoportok használják, és amely használatot éppen most teszik kötelezővé Észak-Amerikában és Nyugat-Európában.”
Izé, uram, nyugodjon meg, senki sem akarja olyasmire kényszeríteni, amit maga nem szeretne… sőt, senki nem is mondott ilyesmiket, ezeket maga mondja. Honnét szedi? A saját fejéből. Ilyen program nincs, sosem volt, sosem lesz.
„Társadalmunk nem heteroszexuálisokra és a többiekre oszlik, hanem olyanokra, akik a heteroszexualitást tartják normálisnak és azokra, akik meg nem.”
Nem, kérem: társadalmunk krikettezőkre és nem krikettezőkre oszlik, esetleg akvaristákra és nem akvaristákra, esetleg mozdonyvezetőkre és nem mozdonyvezetőkre. Mondhatnék pár példát a társadalom önkényes és teljesen értelmetlen, skatulyázó felosztására, ráadásul szerzőnk azzal vádolja a nem heteroszexuálisokat, hogy ők osztják fel a társadalmat kétfelé, szóval utolsó tippem, hogy kétféle ember van: az egyik kategorizálja a többit, a másik meg nem. Az egész írás körülbelül ilyen – azzal zárul, hogy:
„Ami őrület, az őrület, és aki őrült, az őrült. Ebben ráadásul rendszer sincs, csak káosz, és sajnáljuk, hogy az ostobáknak, az őrülteknek, a gonoszoknak rosszulesik, ha megmondjuk nekik, hogy azok. Ezen az alapon sem lehet megtiltani a szabad beszédet.”
Akarja a radai rosseb megtiltani, felőlem olyan marhaságot beszél az úr, amilyen a száján kifér. Legfeljebb én is sajnálom, hogy rosszul esik, ha megmondom: ezek bizony ostobaságok.
Azonban nem csoda, hogy Kövér László ezeket olvasta teljes nyugalommal abban a történelmi pillanatban, amikor minden korábbinál hatalmasabb összeget vettek ki a magyar nép zsebéből és helyeztek át pártkatonákéba.
Illő olvasmány, megfelelő helyen és időben.
Kéne már egy nevet találni annak a szexuális perverziónak, aminek az a lényege, hogy attól elégül ki az illető, aki ilyen beállítottságú, hogy mást nem akar hagyni nemi és érzelmi életet élni, tiltani akarja tőle és meg akarja akadályozni mások örömét. Ez izgatja fel.
Mondjuk, ha van misszionárius-pozíció, ez lehetne inkvizítor-szexualitás.
Elég gyakori szindróma a politikai jobboldalon.
Azért vigyázzunk: ha a monstre sikkasztáshoz is akadt kétharmad, nehogy egy nap arra ébredjünk: az éjjel a Parlament megszavazta, hogy minden szeretkezéshez pecsétes engedély és két nagykorú tanú kell, meg banki garancia és ingatlanfedezet. Sőt adókötelessé is teszik a tevékenységet.
Komoly esélyt látok erre a tegnap történtek után.