„Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.
Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri…
Minden oly csodás, tündéri.
Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek…
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan…
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben,
Minden alszik… és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?…”
(Vajda János: Nádas a tavon)
Valójában nem minden az, hogy megőrizzük a csendet, arra is ügyelnünk kell, miféle csendet őrzünk meg. (Samuel Beckett)
Ahogy öregszik az ember, úgy válik egyre álomszerűbbé a világ. Legalábbis számomra. Úgy válnak mind súlytalanabbá a cselekedetek és a következmények.
Hiszen minden szituációt ugyanúgy lehet ellátni előjelekkel. Minden szituációra rá lehet vetíteni ugyanazt a koordináta-rendszert. És a végén minden szituáció elúszik valahogyan. Amit viszont egyre fontosabbnak tartok, az a megvilágítás. Eddig megkapargatásnak hívtam, az is hasznos, éppen a haszontalansága miatt, de leghasznosabb a pontos megvilágítás. Minél vakítóbb fénnyel történik ez, annál kevésbé látszódik a tárgy, és annál jobban a fény. És ha elnyeli? Akkor a tárgy helyén csak sötétség látszik. Se fény, se tárgy.
Ha a fizikai világról nem analogikusan gondolkodunk, hanem kizárólagosnak – amiben minden benne van, ami mindent elnyel – tételezzük, akkor mindent el fog nyelni. Az összes teóriát. Az összes gondolatot.
A gondolat fizikai analógja a fény. Van számunkra egyéb, mint a gondolataink?
Tudatot már annyiszor mondtam, hogy biztosan unalmas Önöknek.
Teljességgel értelmetlen belemenni olyan beszélgetésekbe, ahol a valóságot másképp definiálják, mint ami a valóság (mint ami van). Ahol a lét egyik felét, mint… mit is? tehát a lét egyik felét kizárják, mint nem létezőt. Ahol mennyiségeken kívül mást nem akarnak ismerni. „Az csak képzelgés!” „Azt te csak gondolod.” „Mi passzol jobban? Az, hogy Joshua megállította a napot? (Illetve megállította a föld forgását, ami Jericho szélességének becsült 1200 km/ órás felületi sebességével nem kis gaudi lett volna) vagy hogy az egész csak mese?” A „csak” plusz a „mese”.
A mese is valóság.
Hogy aztán miért mesélik el, egy következő szint. Idáig azért el kell jutni. Majd tovább: hogy miért mesélik el úgy. Hát megáll a Nap? Illetve a Föld? Illetve a másik, mint amelyiket mozdulatlannak veszem? Érdemes még egyszer elolvasni a legelső mottóidézetet.
A mese nem „csak”. A mese az egész világunk. Szegényes mese, vagy gazdag mese, de… mese. Más nincs is.
Persze egy macskának bármit lehet mondani: a füle botját se fogja megmozdítani rá.
Legyen Ön is macska.
Tehát ahogy öregszik az ember – öregszem én, de mit tudhatom, hogy mi az ember, ha más? –, vesztik el a dolgok a jelentőségüket. Vonulnak háttérbe. Kerülnek mind messzebb és messzebb, hogy szép csendben eltűnjenek. Ugyanakkor a beszűkülő világ párhuzamosan kitágul: bármi lehetséges lesz. Minél több minden megvolt, annál több minden lesz lehetséges, hogy aztán ez a sok lehetséges dolog váljon először megszokottá, később vágyottá, hogy átadja a helyét a világ további bővülésének, egyéb lehetséges dolgoknak, melyekkel ugyanaz történik.
Már negyvenegy éve kapiskálom, hogy a végtelen visszafele van. Azelőtt naponta berúgtam, és naponta elszívtam három doboz nem gyenge cigarettát (Symphoniát, kedvem szerint egrit). Akkor is tudtam, most is, hogy csak vissza (ki) akarok vonulni. Minden újabb korttyal és slukkal egy olyan szilárd – a jelentől különböző – pontot kerestem, ahol megvethetem a hátam. Nos, ilyen pont nincs.
Ezért hagytam abba mindkettőt.
Ezért unom a fiatalokat. Tanítani nem unok, de az nem róluk szól, hanem rólam, azzal, hogy legfeljebb kései megerősítés lehet számukra. Először a falba vert fej, utána a „hiszen ez a fal”.
De én nem akarom elölről kezdeni, még verbális szinten sem. Nekik meg muszáj.
Nem akarok új élményeket, nem, ez így nem pontos, de mindegy, hogy érnek-e. Ahova tudtam, elmentem (elég sok helyre el tudtam menni a világban), amiből lehetett, nem maradtam ki, se pro, se kontra, pár Moldova-kötetre biztosan elég lenne, ha nem tartanám feleslegesnek megírni őket. Talán nem bohócnak jöttem erre a világra.
Ugyanez vonatkozik az új emberekre. Nagyon kevés ember az, akivel nem sajnálom azt a két mondatot is, amit váltok velük. A legtöbbre ránézek, és azt is tudom róla, amit még ő sem tud saját magáról.
Talán nem kellett volna ezeket így leírnom, mert nagyképűségnek fogják elkönyvelni, pedig nem az. Már így is igyekszem magamban tartani, amit pedig nyugodtan el lehetne mondani, ha abba a tévképzetbe ringatnám magam, hogy a világ úgy működhet, ahogy nem működik. Hogy az ember képes megszabadulni a feltételes reflexeitől, melyek tekintélyes részét érzelmeknek hívja. Hogy képes letérni arról a pályáról, amiről egyébként egyáltalán nem kell letérnie, mert az az ő pályája. Neki az adatott, nekem meg ez, és igen-igen munkás megpróbálkozni az elfogulatlanság lehetetlenségével.
Talán aki hasonló cipőben jár, mert ugyanabban senki más.
A belső várkastély. Avilai Nagy Szent Teréz (van egy „kicsi” is, a Lisieux-i) művének címe. Amelyben egyedül Isten lakik, a maga teljességében. Egyedül Isten elég, írta ő.
Isten, mint a végtelenül telített, minden megtételére képes csend.