Nos, ha igaz a hír – bár nem lehetünk benne biztosak – érdekes világ jön, minden járványtól függetlenül. Sok jel mutat arra, hogy Pekingben számolnak nem csak az elkerülhetetlen gazdasági válsággal, ami már a nyakunkon is van, de Kína lakosságának várható csökkenésével is.
Jól tetszettek olvasni: Kína lakossága – a hatvanas évek óta először – csökken. Aki azt mondaná, hogy ez mindenkinek jó hír, még Pekingnek is, hiszen ezt a célt szolgálta az úgynevezett „egy család – egy gyermek”-politika, az sajnos téved, és szem elől veszít egy csomó tagadhatatlan tényt. De kezdjük az elején. Mi okozta a kínai népességrobbanást?
Nem egy tényezőnek köszönhető. Volt benne némi szerepe a nyugati orvoslás elterjedésének a 19. század végén – 20. század elején. Ugyanis a hagyományos kínai orvoslásban lehet hinni, lehet, hogy képes csodákra is, de mértékadó Kelet-kutatók, például Ligeti Lajos leírása szerint a huszadik század első harmadában valósággal szétszedték az utazót a kínai emberek, ha úgy gondolták, hogy vannak nyugati gyógyszerei. Egyszerűen sokkal, de sokkal hatékonyabbak voltak, mint a helyi, hagyományos orvosságok. A nyugati orvostudomány terjedése magával hozta sok járvány visszaszorulását, ami megelőzte a gyermekkori halálozások nagy részét.
Márpedig a hagyományos kínai családmodell több ezer éve arra épült, hogy a kínai család csak a saját tagjaira számíthat, annak lesz nyugodt, békés öregkora, akinek sok gyermeke születik – mert a sokból három-négy talán felnő, és gondoskodik az elaggott szülőkről. Úgy tessék számolni az arányt, hogy mondjuk a születő gyermekek harmada-negyede élte meg a felnőttkort. Tehát tíz gyerekből három tudta végül eltartani az öreg szüleit, viszont ez a helyi mentalitás szerint mindenek feletti kötelességük is volt. Ahogy az idősek tisztelete is az, máig.
A nyugati orvostudomány alkalmazása tehát növelte a népességet, de csökkentette, méghozzá komoly mértékben az a pokoli, majdnem fél évszázad, amit Kína a huszadik század első fele folyamán polgárháborúban és japán megszállás alatt töltött: nem csak a harcok pusztították a népességet, de az éhínségek is, hiszen háborús viszonyok között nehéz élelmet termelni, a járványok szintén… nézzük a statisztikai adatokat.
Az ország népessége 1850-ben, az első ópiumháború után és a második, valamint a tajping-felkelés előtt, tehát a Csing-dinasztia uralmának alkonyán 430 millió volt, a világ akkori népességének 36,7%-a. Igaz, hatalmas területen oszlott meg. 1900-ra 440 millió lett, viszont a világ többi része akkoriban inkább szaporodott, így az össznépességnek már csak 27,4%-a volt kínai. 1950-re, mikor véget értek a háborús idők, a megszállás és megalakult a Kínai Népköztársaság, 555 millióra nőtt, ami a világ népességének 22,1%-át képezte.
Eddig lassú, ütemes növekedést látunk, amit elősegített az egészségügy javulása és hátráltattak a túlzás nélkül borzalmas, zavaros körülmények, harci cselekmények, éhezések, járványok. Akit érdekel ez a periódus, annak ajánlanám Kuo Mo-zso „Ifjúkorom” és „Egyetemi éveim” című köteteit, kiváló korrajzok.
Mao Ce-tung új rendszere (a korábbi viszonyokhoz képest) váratlan nyugalmat és stabilitást hozott, ami a népesség növekedésével járt, 1960-ra 657 millió lett az ország lakossága, azzal együtt, hogy akkor zajlott az első komoly maoista társadalmi kísérlet, a „Nagy Ugrás”, ami 1959–62 között hatalmas éhínséget okozott, ezt a periódust máig „három nehéz év” néven emlegetik, akkor 20-30 millió ember halt éhen. Valahogy sikerült úrrá lenni a helyzeten, amit az idézett elő, hogy Mao elvtárs „egy nagy ugrással” az alapvetően agrárius országot szocialista ipari nagyhatalommá kívánta tenni. A népesség tovább növekedett, 1965-re elérte a 729 millió főt, csak akkor meg jött a Nagy Proletár Kulturális Forradalom, melynek időszakában, 1966 és 1976 között (bár az első fele volt igazán pocsék), a végére 927 millióan mondhatták magukat kínai állampolgárnak. Annak ellenére, hogy nagyon komoly termelési kiesések mutatkoztak a gazdaságban 1967 és 1969 között. Mao halála és Teng Hsziao-ping konszolidált politikája hozta el végre Kínának a „reformot és nyitást”, ami a gazdaság előbb lassú, majd egyre gyorsulóbb ütemű növekedésével járt.
És a népességével is, annak dacára, hogy a Mao által 1962-ben, az éhínség után meghirdetett népesedési politikát 1979-ben az „egy gyermek” elvével helyettesítették, és ez 2015-ig tartott: ebben a periódusban minden család csak egy gyermeket vállalhatott, bár falusi környezetben 1984-től engedélyezték a másodikat is (és kivételként, különös érdemekért, kitüntetésként a városokban is). Jelenleg Kína népessége 1,444 milliárd, és vagy növekszik, vagy sem.
Az meg hogy lehet?
Úgy, hogy már tavaly érkeztek bizonyos hírek a népességnövekedés ütemének csökkenéséről, de az ütem csökkent, nem a népesség. Most annyi újat mondhatunk, hogy a Financial Times kínai forrásaira hivatkozva jelentette, miszerint a 60-as évek óta először csökkenni kezdett a közel 1,4 milliárdos populáció. A Wall Street Journal ezzel szemben ellentétes adatokról ír: a kínai statisztikai hivatal egyik munkatársa szerint emelkedett a lakosságszám. Ezen nem lehet kiigazodni, nézzünk egy kínai forrást: a South China Morning Post április 28-án viszont azt írja:
„A népességcsökkenés nyomást gyakorol Pekingre, hogy olyan intézkedéseket vezessen be, amelyek a párokat több gyermek vállalására ösztönzik, és megakadályozzák a visszafordíthatatlan fogyatkozást. „Ha Kína megerősíti ezt a csökkenést, az nagy dolog lenne” – mondta Zhiwei Zhang, a Pinpoint Asset Management sencseni székhelyű vezető közgazdásza. „Az ENSZ előrejelzése alapján a konszenzus szerint Kína népessége 2027-ben tetőzik. Ez jóval korábban lenne, mint amire a piac és a politikai döntéshozók számítottak”. Az elmúlt hónapokban a kínai állami média arról számolt be, hogy a népesség a következő néhány évben elkezdhet zsugorodni.” (SCMP)
Akkor mégis lehet a dologban valami, bár a hongkongi, és kényszerűen Pekinghez közeledő lap gondosan ügyel rá, hogy semmit se állítson, mindent másokkal mondat el. Én sem állítom, hogy csökken Kína népessége, de ha feltételezzük, hogy így van, abból mi következik?
Nem az, amit az egybites felhasználók gondolnának, nevezetesen, hogy „kevesebb lesz a kínai, több rizs jut és Kína meggyengül”. Mást jelent ez, nagyon mást.
Konkrétan azt, hogy megkezdődik a kínai társadalom elöregedése, vagyis felborul a társadalmon belül a generációs egyensúly. Kevesebb munkás kéz érkezik utánpótlásként a termelésbe rövidesen, több nyugdíjasról kell viszont gondoskodnia az államnak, annak ellenére is, hogy a kínai nyugdíjrendszer a legkevésbé gondoskodók közé tartozik a világon, ahol lehet, a hagyomány szerint a család kötelességévé teszik az idősek támogatását – na igen, de ha egy felnőtt gyermekük van, az el kell tartsa két szülőjét, saját magát, és ha még saját családot is szeretne alapítani, végképp útonállásba kell kezdenie hétvégenként, mert ezt egy-két fizetésből képtelenség megoldani.
Tehát ez a népesség további csökkenéséhez vezethet. Azért valamennyi állami nyugdíj így is jár, a férfiaknak 60, a nőknek 55 éves kortól, de mennyi is az annyi? Friss adataim nincsenek, azt tudjuk, hogy az alapvető, állami nyugdíjrendszer Kínában 403 millió embert fedett le 2017-ben, közöttük 293 millió befizetőt és 110 millió nyugdíjast. Most a befizetők számának csökkenése várható a közeljövőben és a nyugdíjasok számának növekedése, szóval összességében az általános életszínvonal csökkenése. Márpedig Kínában az a legszentebb tehén, amíg az növekszik vagy stagnál, nem lehet baj, ha csökken, a kormányzatnak setét gondjai lesznek.
Az sem jó hír, hogy csökkenhet ezen a módon Kína termelési kapacitása. Ezt legalább tíz éve mesterséges úton tartják magasan, az életszínvonal fenntartása miatt, és ez okozza azt a túltermelési válságot, ami szükségessé tette az „Egy Út, Egy Öv” programot is, amint a nagy, Kínán kívüli beruházásokat nemkülönben. Ugyanis ez a termelési kapacitás nem a China National Building Material Group cementgyáraiból fog kiesni, vagy nem csak onnan, hanem abból a termelésből is, ami a világgazdaság jelentős részét fenntartja. És azt a bolygón mindenki meg fogja érezni. Méghozzá nagyon.
Szóval, mint láthatjuk, nem olyan egyszerűek a dolgok, mint a faék. Ha Kína el akarja kerülni a társadalmi krízist és a komoly gazdasági nehézségeket, akkor nincs más választása: sürgősen népesedésnövelő politikát kell hirdetnie. Családtámogató kedvezményekkel, amiket az állami tartalékokból fedez. És valamennyi megingás még így is elkerülhetetlen lesz.
Gondoljunk bele: mi is okozza a mostani helyzetet? Az 1959-62-es éhínség után hirdetett népesedési politika, amit a Kulturális Forradalom zűrzavarában Mao elnök nem állított le, csak utódai, 1979-ben. Indirekt módon tehát a mostani állapot a „Nagy Ugrásnak” köszöhető.
Már persze, amennyiben igaz a népesség csökkenéséről szóló hír, bár évek óta rebesgették, hogy várható valami ilyesmi.
Egyelőre vagy igaz, vagy nem, de ha az: cudar világ jön.
Bár Kínával kapcsolatban soha, semmiben nem lehet biztos az ember.