Magaddal versenyezz! Akkor csak te nyerhetsz. (John Travolta)
Milyen egyszerű jól hangzó ostobaságokat kitalálni, ugye? Csak ebben a témakörben is mennyi van még! Legyél más ember, mint aki voltál, légy önmagad (a „haladd meg” kicsit különbözik, tudniillik önazonosítás kérdése, bár kevéssé hiszem, hogy a – mai – emberek zöme filozófiai kérdésekkel foglalkozik), kezdj új életet, győzd le (dettó) önmagad, ez hajaz Travolta szellemi bravúrjára, vonulj vissza önmagadba, ne más életét éld, und so weiter, und so weiter.
Előre is hangsúlyozom, amit írni fogok, nem filozófia. Csak egy egészen picit meg kellene rágni mindent, mielőtt az ember lenyeli.
Tehát azt mondja ez az egyébként kitűnő színész, aki a magánéletében alighanem tényleg saját magával versenyzett, és vesztett, hogy abban a játékban csak nyerni lehet. Oké, nézzük meg akkor, hogy mi történik, ha bárki mást minősítünk? Ha például valamit el akarunk másról képzelni? Ne mondják, hogy számtalanszor leírták már ezeket, amiket le fogok, igen magas művészi nívón is, Shakespeare-től Babits Mihályig, mert tudom. Érdekes módon a közhelygyárosok/felhasználók is tudják, de úgy tűnik, az emberek nem szeretnek magukkal – ha már ezt a témát vetette ma elénk a sors – egyeztetni. Magukkal sem. Álldogál a magányos Bambi az erdőben, várja az Öreg Herceget, és azt gondolja, hogy ő kettő. Vagy három. Esetleg négy. Plusz az Öreg Herceg, mert vele még nem kíván versenyezni.
Majd, ha felcseperedik, és a Herceg még öregebb lesz, biztosra lehet menni. Akkor már jöhet az agancscsattogtatás, hacsak Ő (Fekete István titulusával a Simabőrű) meg nem előzi.
Tehát mi történik, ha teszem azt, valakiről el akarjuk képzelni, mit csinál ebben és ebben a helyzetben? Ha el akarunk róla képzelni bármit? Ha bármit ki akarunk jelenteni róla? Más szóval minősítjük? Az történik, kérem szeretettel, hogy eljátsszuk őt magunkban. Miért? Mert mást nem tehetünk. És akkor saját szerepünkről fogunk véleményt mondani. Arról a figuráról, aki mi alakítottunk. Akinek mi képzeljük.
Nem róla.
Hanem magunkról, de ezt már nem nekem kellett volna kimondani/leírni.
Hogy is állunk akkor az erkölccsel? Ki felett mondunk erkölcsi ítéletet? Az erkölcsi ítéletek annyiban különböznek a jogtól, hogy azokban megjelenik a szenvedély. Az érzelem, ide vagy oda, legtöbbször oda. Utálat, harag, felháborodás. Sehonnai, bitang ember, mondja a heroikus önképpel megáldott Petőfi. Ezek jobban csúsznak, mint az elismerések. Persze olyan is van. Példás családapa. Családnak élő, jó anya. Nem az Anyaszomorítóban iszogató lumpenektől hallanak efféléket, tőlük legfeljebb könnyes szemmel, titokban örvendezve, hogy ennyivel megúszták, vagy ritka esetben amiatt a kudarc miatt, amiért az Anyaszomorítóban kötöttek ki, nade majd ezután, tehát mindenekelőtt nem tőlük, hanem azoktól, akik saját magukat is annak tartják, vagy legalábbis ez a répa az orruk előtt.
Az ember mindig kompenzálásra törekszik. Így vagy úgy.
Az a világ, amit egy külső szemlélő lát viselt dolgainkról, nem az a világ, mint amire mi reflektálunk. Az ugyanis nem kívül van, hanem belül. Nem a „helyzetnek” megfelelően fogunk viselkedni, hanem a bennünk levő színpadnak megfelelően. Elhelyezzük magunkat egy játékban, amelynek minden szereplője mi vagyunk. Minek is hívják a regények szereplőit? Hősnek. A kompenzálás azt a törekvést jelenti, hogy mindig hősként kerüljünk ki belőle. Lehet ez drámai hős, vígjátéki hős, hős hős, mindegy. Az a lényeg, hogy valamiképp pozitív legyen a végkicsengés. Amikor pedig ez az öngyógyító mechanizmus csorbát szenved, vagy – szerencsés esetben – kiköszörülési vágy követi – a külvilágban folytatásnak mondanák, így keletkeznek a soha véget nem érő sorozatok –, vagy pszichés probléma.
Ez az önmagammal folytatott versenyben a vereség.
És maga az önmagammal folytatott verseny, ha már ezzel kezdtük? Hogy történik? Úgy történik, hogy a régebbi önmagamat akarom überelni, ami vagy sikerül… vagy nem. A nem önmagammal folytatott verseny ettől abban különbözik, amit az előbbiekben leírtam.
Jól olvasták: semmiben.