Egyszer már adtam írásnak ezt a címet, ezért a kettes szám, mintegy magamnak. Hátha egyszer beválogatom egy antológiába, bár annak kevés a valószínűsége, tekintve az eddig kiadatlan, csak itt-ott megjelent több ezer oldalt. Ahhoz nagyon jónak kell(ene) lennie.
Vagy kellene lenni benne egy olyan plusznak, ami a többiben nincs, és erre most vajmi kevés esély van. Ez szándék szerint egy olyan kis kiegészítés, a tegnapi íráshoz (Fölindulnak testvéri tankok).
Az eredeti Fogoly lelkek egy Amerikába szakadt orosz zsidó írónő, bizonyos Ayn Rand, eredeti nevén Alisza Zinovjevna Rozenbaum regénye a közvetlenül az októberi forradalom utáni Szovjet-Oroszországról (akkor még nem Szovjetuniónak hívták). Hősei valóban foglyok, noha nincsenek letartóztatva: a bolsevik rendszer foglyai másfélszáz millió sorstársukkal együtt. A mi fogoly lelkeink ezúttal nem a politika foglyai, hanem saját (vallási) rendszerüké.
Minden rendszer saját elemei börtöne, amelybe a kivégzőszoba is beletartozik.
Kis ismétlés: minden rendszer három közös, fundamentális alaptulajdonsága a) a különállás; b) az önmeghatározás; c) az öntörvényűség. Az első pontban benne foglaltatik egy negyedik is, mégpedig a rendszer és alkotóelemei antagonisztikus és permanens szembenállása. A rendszer – mint rendszer – saját elemeitől is külön áll. A belátáshoz elég, ha saját szervezetükre gondolnak. Ha Önök azonosak lennének a sejtjeikkel, mit gondolnak, kijelenthetnék-e, hogy „én vagyok én”? Hiszen pillanatról pillanatra mások lennének. Pillanatról pillanatra változik a testük, sejtek pusztulnak el, képződnek, átalakulnak. És ez a „nem azonosság” a szerveikre is igaz. A szöveteikre is. Sőt még magukra a sejtjeikre is. Mindenükre, ami szervezet(t), lásd a kiinduló kifejezésünket.
Ismét egy alkalom, hogy hódoljunk a nyelvnek.
A testünk is rendszer, de ebben a lényegében más, mint az alkotóelemei. A valóság másik (fiktív) feléhez tartozik. Ha személyes névmást kapcsolunk hozzá, oda, ahova az „én”. Innentől kezdve az a konglomerátum, amit a tükörben látunk, semmi más, mint a mi jelképünk.
És ez minden rendszerre igaz.
Az Önök szervezete szemrebbenés nélkül elpusztítja bármelyik részét, ha az az egészet – azt a megfoghatatlan valamit – veszélyezteti (ezért fagynak le például a végtagok). Önök is, talán némi sajnálattal és orvosi segítséggel. Néha lehetnek is ebből gubancok, ilyenek is, olyanok is, egészen addig a túlbuzgóságig, amit autoimmunitásnak hívunk. A sejtek – ha a szervezetben „akarnak” maradni – kénytelenek alárendelni magukat az egésznek, paradox módon saját túlélésük érdekében: azért paradox módon, mert ez a túlélést szolgáló rendszer már létrejötte pillanatától Frankenstein doktor teremtményévé válik számukra. (Ugyanez történik a társadalomban is.) A rendszer kifelé is vak, befelé is vak. Semmi mást nem lát, csak önmagát. Amit nem tud beolvasztani, azt egyszerűen kizárja. Nem vesz róla tudomást, ahogy saját elemeiről – mint önálló valamikről – sem vehet tudomást, ugyanis ha így tudomást venne róluk, azzal önnön létét tagadná.
„A haza mindenek előtt!”
A legósdibb szlogenek tartalmazzák a legtöbb igazságot.
Mi van akkor, ha a rendszer valamely eleme megfordítja a prioritási rendet, és önmagát helyezi az összes többi elé? Akkor a rendszer hármas út elé kerül: valahogyan mégis magába olvasztja (ha társadalomról beszélünk, megfenyíti, megfélemlíti, erőszakot tesz rajta), megsemmisíti, vagy kiveti (börtönbe zárja, izolálja, száműzi). Ha egyikre sem képes, akkor elkezd akadozni, végső kifutásában pedig összeomlik. Pontosan ez történik minden sikeres forradalom, ellenforradalom, puccs, mikrokozmikus szinten minden eluralkodó daganatos betegség esetében is. A ráksejt a szervezet lázadója.
Miért mondtuk el (ismételtük át) mindezt? Hogy kapcsolódik ez a minapi izraeli konfliktushoz? Úgy, hogy tettünk egy halvány utalást Mohamedre, mint „minden jelenkori közel-keleti baj gyökéremberére”. Igazán halovány utalás volt, nem is akartam tovább forszírozni. Most azonban az ő példáján keresztül meg lehet érteni, amit mondani szeretnék, nevezetesen, hogy miért fogoly lelkek a fogoly lelkek. Hogy konkrétan miért, nem „csak úgy általában”. Hiszen a Próféta is fogoly volt: saját rendszere foglya. Elöljáróban azonban még valamit el kell mondanunk. Olyan tan, legyen az vallás, filozófia vagy tudomány, nem létezett, nem létezik, nem fog létezni, mert nem létezhet, ami szavakkal, akár tényekre támaszkodó szavakkal a teljes igazságot – a valóság mögöttes lényegét – akár csak érintőlegesen meg tudná ragadni.
A teljes igazság ugyanis nem tényszerű.
Érzékeltetni? Érzékeltetni tudja, de nem rendszerében, hanem részleteiben. Nem a tan, mint egész, hanem a tan egyes elemei. Akár az összes, de külön-külön. Külön-külön másképp. Ettől a pillanattól pedig, mint láttuk, a „megragadás” és a tan, mint rendszer ellentétbe kerül. Nem egyszerű ellentétbe, hanem kibékíthetetlen ellentétbe. Ez történt eddig az összes tanítással, a buddhizmust kivéve. Azért a buddhizmust kivéve, mert nem kivéve: az éppen azt tanítja, amit én a magam primitív, kezdetleges és gyarló módján megpróbálok itt elmakogni Önöknek. Azért, mert maga Buddha biztatott, hogy ha átértünk a túlsó partra, nyugodtan visszarúghatjuk a tan – ő az övére gondolt, de bármely tan – tutaját a folyóba.
De térjünk vissza Mohamedhez, a kurajsita Abdalláh fiához. A kereszténységről már sokféleképpen elmondtuk, hogyan vált saját foglyává, és hogyan távolodott el saját rendszervonalain belül saját alapjaitól, saját későbbi képére formálva mindent, amiből kiindult. Hogy hogyan jutott el abszolút spekulatív módon például attól az alapdogmától, hogy a Krisztusnak nevezett Jézus Istennel egylényegű, Jézus nagymamája nemi életéig. (Ha már nem emlékeznek rá: ha Jézus isten, akkor abszolúte mentes az eredendő/áteredő bűntől. Ha ő mentes, akkor istenszülő anyukája – Mária – sem születhet bűnösen, ahogy egyébként minden földi halandó, Ádám és Éva vétkéből kifolyólag. De Jézus anyai nagyszülei már mégsem lehetnek bűntelenek, tehát a gyermeknemzésük se lehet bűntelen – azaz szeplőtelen –, kivéve… kivéve Máriáét. Ezzel előállt a szeplőtelen fogantatás, amely nem az ab ovo Szentlélek által nemzett, ab ovo bűntelen Jézus fogantatása, hanem Szűz Máriáé.)
Mohamed egy Ramadán alkalmával, egy Mekka melletti barlangba visszavonulva kezdte el recitálni a Koránt. A Korán alapvetően a zsidó vallásra épül, abszolút szigorú monoteizmussal, arab elemekkel kiegészítve. Talán nem volt ez mindig így, de ezért Salman Rushdie már megkapta nyolcvankilencben Khomeinitől a halálos fetvát (vagy fatvát), nekem igazán nem hiányzik, végül azért elmondanám, de egyrészt már elmondtam, másrészt túl hosszú lenne úgy. Mohamedig mindenesetre a zsidó vallás már készen volt, és gyakorlatilag az abból származtatott kereszténység is. Jézus nála természetesen ugyanúgy nem lehetett isten, mint a régi arab törzsi istennők, Manat, Uzza és Lat sem, de próféta, ilyen vonatkozásában Mohamed elődje attól még lehetett, az iszlám annak is számítja. Az arab elemekre, értsd: kultuszhelyekre, a Ramadánra, a Kába tiszteletére, summázva: a szintetizálásra a könnyebb befogadás végett volt szükség. Az alakuló kereszténység se tett egyebet, ameddig számított a zsidókra. És amikortól nem számított? Nos, amikortól nem számított, akkor ugyanazt a sémát követte – a rendszerek egyformán viselkednek, mint rendszerek, lásd az előzőket –, amit az iszlám is már a Próféta életében: ellenük fordult. Nem azonnal fordult ellenük, történetileg sem, ezt ki kell hangsúlyozni, hanem némi kísérletezés után. Rendkívül leegyszerűsítő volna azt állítani, hogy Mohamed nem tudta, hogy ő nem az Ószövetséget reprodukálja, mert nem tudott olvasni, de én ebben is kételkednék. Az analfabéta Mohamedben azért, mert ez az állítás is következhetett a történések felépítményéből – a mítosz mint rendszer kényszerítéséből –, jelesül abból, hogy a Korán nem úgy helyezhető minden más szent könyv fölé, hogy összeollózták, hanem úgy, hogy sugallták. De akár így, akár úgy, a Korán (az Olvasmány) olyan lett, amilyen. Innentől pedig mint az iszlám alapeleme, megszabta az egész további utat. Némely részeit engedményekkel, de van, amiben nem engedhetett.
Ez azonban a Korán írása (tollbamondása) közben még többesélyes volt. Ameddig Mohamedben élt a remény, hogy a zsidókat át lehet téríteni – az apostolok és a kezdeti keresztény egyház is ugyanebben a cipőben jártak, de hisz másban nem is járhattak, ugyancsak lásd az előbbieket –, addig próbálkozott, tulajdonképpen ugyanazzal, amivel az araboknál már sikerrel járt: a kegyhelyek összevonásával. Ezért kellett egy éjszaka az emberarcú burák hátán Mekkából először épp Jeruzsálembe – „a legtávolabbi mecsetbe”, amely véletlenül pont a Templom-hegyen álló Al-Aksza volt –, majd onnét a mennybe utaznia. Minden cizellálás nélkül marad Jeruzsálem, és marad a Templom-hegy, a zsidók legszentebb helye, amely ettől kezdve – pontosabban ezért – az iszlám harmadik legszentebb helye is lett.
És ez okozza az összes galibát, beleértve a mostanit is. Ez az az örök sarkalatos szembenállás, amit nem lehet kompromisszummal kiküszöbölni. Így lett a Próféta saját felépítményének a foglya, és így lettek a követői is azok, szemben a többi, szintén önmeghatározó, szintén öntörvényű, szintén csak különállásban létezhető rendszerrel, melyeknek a hívei („tagjai”) meg saját rendszereik foglyai.
Sem kifelé, sem befelé nincs kegyelem. A rendszer ilyet nem ismer, mert ha ismerne, az egyet jelentene azzal, hogy saját magának nem kegyelmez. Nincs kegyelem – deklaráltan – a kilépő muszlimnak, de a keresztény/keresztyén máglyákon is elsősorban eretneknek nyilvánított keresztények/keresztyének égtek el, és a zsidók is elsősorban renegát zsidókat köveztek, horribile dictu feszíttettek meg, a rómaiakra bízva a hóhérmunkát, lásd mindjárt a Názeretit. Attól kezdve, hogy toleránsabb korszak kezdődik, megkezdődik a rendszer haláltusája is. E tekintetben a zsidók számára áldás volt a ma általánosan regnáló farizeusi/rabbinikus judaizmus, amit még a haszidok se tudtak kikezdeni, és áldás volt a vallás etnikai összetartó erővé transzformálódása is.
E tekintetben.
Nem mintha a térségen ez sokat segítene. Csak átminősülés történt, az is csak zsidó oldalról: a közös alapkő, amelyre eltérő rendszerek épültek, részükről az összes vallásos hagyománnyal együtt most mindenekelőtt a [nemzeti] lét jelképe. Muszlim részről maradt minden a régiben.
Tálalva a lehetőség az összes kalandornak, aki a mindenki szerencsétlenségére egyedülálló stratégiai, közlekedési, bányászati adottságokra feni a fogát.
Ezt a csomót ugyan ki nem bogozza senki.