Én nem csodálkoznék, hogyha mikor Orbán legközelebb Brüsszelbe látogat, tévedésből a névtáblájára „Viktor” helyett „Vétó” kerülne, mert ezt a szót hallják a legtöbbször arrafelé a magyar küldöttségtől, de főleg a külügyminiszterünktől. Tényleg hihetik mostanra, hogy ez a kormányfő neve, azért ismételgetik állandóan.
Megvétóztunk mi már mindent, amit csak lehetett és ami csak kellemetlen lett volna barátainknak, akik – hogy, hogy nem – valamiképpen mind rossz hírű, ám nem is túl demokratikus, de annál nagyobb hatalmú ilyen vagy amolyan diktatúrák, melyek kivétel nélkül kívül esnek az Európai Unión. Nekünk a közelben, velünk egy kontinensen hű barátunk Lengyelországon kívül csak egy akad, a köd – rakott tálak közt minket kiver az éhség, s halálra fagyunk rőt kályhák előtt, amint az Faludy György igen helyesen megjegyezte volt, csak épp nem Magyarországról, hanem a Senki Fiáról. De szó szerint mindent megteszünk, hogy kivívjuk magunknak ezt a címet az Európai Parlamentben.
Most például látszólag teljesen értelmetlenül, de bejelentettük, hogy meg fogjuk vétózni a Poszt-Cotounou megállapodást, migrációs okokból. Illetve, valószínűleg nem azért, de tisztelt bíróság, ezt majd a bizonyítási eljárás során szeretném megvilágítani, most egyelőre ismertetném a tényállást.
Az a helyzet, hogy ez év május huszadikán Szijjártó Péter online sajtótájékoztatón jelentette be, miszerint:
„Magyarország nem tudja jóváhagyni az Európai Unió afrikai, karibi és csendes-óceáni országokkal kötött új kereskedelmi és fejlesztési megállapodását, mert az több migránst hozna a blokkba. Minden javaslatunkat lesöpörték az asztalról, így biztosan nem adjuk a nevünket ehhez a megállapodáshoz. Nincs szükség újabb migrációs hullámokra, különösen most!”
Mármost, ha Budapest nem hajlandó ratifikálni a 79 országgal kötött megállapodást, amelyről az uniós tárgyalófelek decemberben állapodtak meg, az veszélyeztetné a két évtizedes Cotonoui Fejlesztési Szerződés aktualizálásáról folytatott többéves tárgyalásokat, amely olyan területekre vonatkozó új rendelkezéseket is tartalmaz, mint az éghajlatvédelem, az emberi jogok és a migráció. Igen, az eredeti Cotonoui Szerződés már húsz éves, novemberig volna idő megújítani, és igen, 79 különböző állammal szabályozza az Európai Unió kapcsolatait. Ezek döntően nem túl gazdag, ám annál fontosabb országok, melyekkel igen fontos lenne pont most jó kapcsolatokat fenntartani, ugyanis roppant készleteik vannak olyan, korábban jelentéktelennek számító nyersanyagokból, mint a lítium vagy a tantál, és amelyekre a jövőben szó szerint égető szükség lesz.
De hát megbolondultunk mi? Nem kell a lítium? Nem kell a mangán, csak azért, mert a legendákban emlegetett „Migráncsföldről” származik? Mi a bajunk a karibi szigetvilággal vagy Óceániával? Hej, nagy a sora annak. Kezdjük ott, hogy a héten már emlegetnem kellett: van a magyar kormánynak Afrika-stratégiája is. Himalája-stratégiája nincs, de csak azért, mert a Himalájáról nagylelkűen gondoskodnak kínai barátaink helyettünk is (Afrikáról úgyszintén, de erről majd később). Szóval, először is nézzük, mit szabályozna ez a Poszt-Cotounoui Szerződés? Amit az elődje. Vagyis nagyjából minden kapcsolatot ezekkel az államokkal, diplomáciaitól gazdasági kapcsolatokig. És mit kifogásolunk mi benne? Azokat a fejezeteket (a Telex nyomán), melyek azt tárgyalják, hogy:
- hogyan fogadhatják vissza a kibocsátó országok a menedékkérelmek elutasítását követően polgáraikat,
- hogyan lehetne szabályozottabbá tenni az irreguláris migrációt,
- hogyan kéne kezelni a kényszerű lakóhelyelhagyást kiváltó problémákat,
- hogyan lehetne vízumkérelmi eljárások, illetve családegyesítések útján lehetőséget teremteni bizonyos mértékű legális migrációra (elsősorban a nagy befogadóországokban, illetve az egykori gyarmattartó államokban)
tehát pontosan a migráció szabályozását nem vagyunk hajlandóak elfogadni.
Akkor most vegyük elő az Afrika-stratégiánkat, amit már idéztem a minap. Mit mond már a legelején, hogyan kezdődik?
„A Kormány
- szubszaharai térséggel kapcsolatos külgazdasági és külpolitikájának alapvetése, hogy az onnan érkező migrációt az egyes országok gazdaságának fejlesztésével, munkahelyek teremtésével, a megélhetés helyben történő biztosításával lehet hatékonyan kezelni; ezért egyetért azzal, hogy új alapokra szükséges helyezni Magyarország külpolitikai és külgazdasági jelenlétét az afrikai kontinensen, különös tekintettel a szubszaharai régióra;
- 2. az 1.pontban foglalt céloknak megfelelően felhívja a külgazdasági és külügyminisztert, hogy az érintett társtárcák bevonásával tekintse át Magyarország és a régió országai közötti – különösen szerződéses – kapcsolatokat, azok dinamizálása és bővítése érdekében;
- felhívja a külgazdasági és külügyminisztert, hogy a pénzügyminiszter bevonásával folytasson le vizsgálatot a szubszaharai régióba exportáló vagy beruházó, illetve ezt megcélzó hazai vállalkozások – különösen a Kiemelt Exportőr Partnerség Program résztvevői – körében arról, hogy milyen adminisztratív és technikai akadályokkal szembesülnek az export vagy beruházási tevékenységük során.”
Ez esetben nem igazán világos a helyzet. A magyar kormány – mivel nem hajlandó belenyugodni a migráció szabályozásába – meg kívánja vétózni az egész Unió számára fontos Poszt-Cotounoui Szerződést, ellenben a saját szakállára, a migráció szabályozása végett gazdaságélénkítő és kissé posztkolonialista beruházásokat finanszíroz a szubszaharai térségben?
Mi akar ez lenni? Egyenlítői Magyar Afrika? Előretolt Helyőrség?
Nyugalom: egyik sem. Komoly befolyás szerzéséhez mi nagyon kicsi fiúk vagyunk, és nálunk sokkal, de sokkal komolyabb versenyzők edzenek azon az Afrika nevű pályán. Oroszország, Kína, Törökország – épp nemrég derült ki, hogy Törökország egyenesen űrközpontot épít Szomáliában, Kína a Mombasa-Nairobi SGR-vasútvonalat (Standard Gauge Railroad, vagyis szabványos nyomtávú vasút) építette meg, a Budapest-Belgrád vonaléhoz kísértetiesen hasonló hitelfeltételek mellett, amiben meg Oroszhonnak arrafelé nincs benne a Wagner nevű keze, az talán nem is létezik.
Mit akarunk mi ezek mellett a nagyhatalmak mellett Afrikában?
Szolgálni őket. A magyar Afrika-stratégiáról ordít, hogy „bőrpapír”, arra való, hogy ha kell, mentsük vele a bőrünket, és amíg nem kell, addig sikkasszunk, arra viszont ad némi jogcímet, hogy beleszóljunk a helyi dolgokba. Afrikában is, de főleg Brüsszelben. Hiszen mi tudjuk, mit beszélünk, lám, stratégiánk is van, programjaink is futnak arrafelé! És vétózunk.
Mi vagyunk a vétólakájok: vétózunk Moszkva kedvéért, vétózunk Peking kedvéért, vétózunk Ankara kedvéért. Vétóznánk a Türk Tanács kedvéért is, ha lehetne, de most nem kérik. Vétózunk minden „baráti” önkényuralom javára, nekünk ez az önként (de remélem, legalább nem ingyen) vállalt hivatásunk. Vétólakájok lettünk a gazdag és/vagy hatalmas haramiák szolgálatában, míg mi részesei vagyunk az uniós politikának, őket nem lehet elítélni.
Abba vajon belegondolt akár Orbán Viktor, akár kesztyűbábja, Szijjártó Péter, hogy mi kizárólag emiatt a szerep miatt vagyunk fontosak nagy barátainknak? Hogy nekünk se olajunk, se uránunk, se tantálunk, se egyebünk (ezért nem akar minket megszállni a kutya sem), nekünk az egyetlen természeti kincsünk az uniós tagság? Ha Kína mondjuk megveszi lábon valamelyik afrikai államot vagy karibi szigetet, az ottani lakosság legalább annyiban reménykedhet, hogy kizsákmányolják, mert kell a munkaerő a bányába, tehát nem hagyják őket éhen halni (bár a sorsuk borzalmas lesz így is), de ránk még annyi szükség sincs, mint rájuk?
Ha mi egyszer kivétóznánk magunkat is az Unióból (szerencsére ez nem lehetséges) nagy barátaink úgy hagynának ott minket, fagyosan, közömbösen, mint a huzat.
Hű barátunk egy lenne: a köd. Rakott tálak között kiverne az éhség,
s halálra fáznánk rőt kályhák előtt.
Ilyen a vétólakáj sorsa, ha kiöregszik a tányérnyalásból.
Komolyan meg kéne fontolnunk, akarunk-e mi vétólakájok lenni egész életünkben.