…nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár? már csak azért sem, mert itt van. Még élünk, mondta Hobo, pont abban a korban, amikor az ember – vagyis én, ne gúnyolódjanak – nagyjából ugyanazokat érezte, mint ma.
És még hányszor, hányan, tromfolnak le Önök, amiben ismét igazuk lesz, világvége is elő volt irányozva már néhányszor, ami nem azt jelentette, hogy nem jött el, legfeljebb nem mindenkinek. Szegény Apostol is csak várt és várt, már rég ő volt az utolsó élő, mintha meg lett volna neki ígérve, aztán csak meg kellett halnia, a látomásaival, amelyek ki tudja, ki mindenkire vonatkoztak, csak Nero látszik biztosnak innét a távolból. Edom, írja Spiró, a Nagy Parázna, ami egy muszlimnak már a mai Róma, vagyis Amerika, Galambos Kristóf felfedezettje. A föld, amiről jószerivel csak ő nem tudta, hol van, mert fél évezreddel előbb a vikingek már tudták, Bjarni Herjólfsson és Leif Eriksson biztosan. Helluland, Markland és Vinland, a kövek, erdők és szőlők földje, utóbbi nagy valószínűséggel úgy volt a szőlőké, ahogy Grönland zöld, talán az egyik pionír lerészegedett, vikingeknél nem lehetett ritka, és ezt társították a borral, onnét a szőlő már magától adódott. Mindegy, mi, gondolhatták bölcsen, csak meg tudjuk különböztetni a többitől. Átjártak oda, mondta egykori barátom. Az északi tengeröblök („vikek”) hajósai – akik ugyanúgy nem nevezték magukat vikingeknek, mint az indiánok sem indiánoknak – kitartottak pár évtizedig, vagy tán tovább, aztán jöttek a nem túl toleráns őslakók (egy vikinggel, azaz akkori dánnal, svéddel, norvéggal nehéz volt toleránsnak lenni), s ha ők nem, a kis jégkorszak, igaz, az már rekord lett volna kitartásból, merthogy addigra Grönland, az ugródeszka is elnéptelenedett.
A germán vikingek (a vikingek is germánok voltak, akár a frankok, burgundok, frízek), ezek a szálas, erős, szilaj északi férfiak (magasabbak nálatok – felfelé kell szúrni, tanította a Róma második megalapítójaként tisztelt, hétszeres consul Caius Marius a katonáit Krisztus előtt 101-ben, a szintén germán kimberek és teutonok betörésekor), akik nyitott hajóikon Amerikától a Volgáig, Angliától Perzsiáig beevezték-vitorlázták majdnem az egész akkori világot, akik nem építettek a házaiknak falat, csak tetőt – aki nem tudja elviselni az időjárást, haljon meg, mondták –, akik megöltek még maguk között is mindenkit, akit életképtelennek tartottak – még a kevés hatvan éven felüli férfinak is lapos a hasa és izmos a karja, csodálkoztak az utazók –, mégis meglepően sebezhetők voltak. Talán saját vérük tartotta őket fogságban, akár Marius után ezerháromszáz évvel a jégmezők orosz lovagjával – aki ugyanakkor évről évre rettegve óvakodott be kötelező ajándékaival a mongol kán sátrába, mert nem tudhatta, fejjel vagy lábbal előre jut ki onnét, attól függött, tetszettek-e az ajándékok – szembeszálló svédeket és a rokon Német Lovagrendet, vagy még később a józan és mértékletes Herceg utáni Német Birodalmakat, és az lett a végzetük, ki tudja. Sok mindent nem hagytak az utókorra, se birodalmat, se kultúrát – a kétszarvú sisak is csak a Wagner-operák díszlete –, leginkább meglepő vereségeket és Szent Oroszország nevét.
Nem hatalom által és nem erőszak által. Hanem az én lelkem által, bólintanak Önök, az Ószövetség utolsó előtti könyve, a tizenkettedik kis prófétáé, Zakariásé, negyedik fejezet. Ha Jánost Nagy Látomásosnak nevezik, Zakariást méltán hívhatják Kis Látomásosnak, persze ott van még például Ezékiel, a harmadik kis próféta, Ámós (Ámosz), Ézsaiás (Izajás), Jeremiás vagy Péter apostol, látomásban igazán bővelkedik a Szentírás. A fenti szavakat az Úr Bábel Sarjához, Zorobábelhez avagy Zerubbábelhez intézte, persze a próféta álmában, Júda Babilonban született perzsa-zsidó helytartójához, a Felkent előképéhez, egyben Dávid leszármazottjához. Sic transit gloria mundi, így múlik el a királyság és leszen belőle I. Dárajavaus, görögösen Dareiosz, latinosan Darius perzsa nagykirály helytartósága. Buddha és Konfuciusz kora, Hamvas szerint az utolsó nagy vízválasztó az emberiség szellemtörténetében. Artemisz istennő szentélye már javában épült Epheszoszban, még Kroiszosz lüd király pénzéből kezdték, ő az a bizonyos Krőzus, az ókori világ hét csodájának egyike lett, míg egy bizonyos Hérosztratosz, akinek egyetlen vágya az volt, hogy a neve fennmaradjon, de igazán csak azért, Krisztus előtt 356. július 21-én fel nem gyújtotta. Kivégzése után damnatio memoriae-ra, az emlékezet elátkozására, azaz felejtésre ítélték, nevét mindenhonnan kitörölték, halálbüntetés terhe mellett megtiltották a kiejtését is, és lám, máig emlékszünk rá. A legenda szerint még azon az éjszakán, amikor a templom leégett, megszületett Alexandrosz makedón trónörökös, a későbbi Nagy Sándor, Perzsia meghódoltatója, emberként csúf, rekedt hangú, piknikus, homoszexuális törpe, aki elől ha ivott – és mindig ivott – még a barátai se voltak biztonságban, nyomában vér és tűz, utána három hellén birodalom. Így jár a láng kézről kézre, mondják Önök fanyar mosollyal, és igen, így jár.
Nos hát a cserebogár, Isten torzszülött lelke még azokban az időkben, melyekre mi nosztalgiával emlékezünk, mert fiatalok voltunk, és mert az emlékezet szeletív, kiszór rosszat és feleslegest, néha persze a fürdővízzel megy a baba is, tehát a cserebogár azokban az időkben még nem cserebogár volt, csak ifjúgárdista. Még senki nem tudta, mi lesz belőle, hogy mire vágyik, azt talán, ha ez a vonal nem megy, az majd menni fog, de ez a vonal nem volt még akkor sehol. Maradt volna a pártapparátus, az első titkári szék, a szovjet főtitkárihoz már csatlakozni kellett volna a Szovjetunióhoz, de az még Kun Bélának se sikerült, bár (az utolsó felvonás látszólagos képlékenységében) felvetette. Történt, hogy miközben az ifjúgárdista egy nyári balatoni táborban éjjeli őrszolgálatot látott el, ketten ki akartak osonni a boltba engedély nélkül. Egyikük mára a hajdani gárdista embere lett, másikuk a politikai ellenfele. A gárdista kiengedte őket, egy Marlboróért. Potomság, mondják most Önök, valamit valamiért, o tempora, o mores, megszoktuk, de ha nincs annyi pénz, hiába kellene, nem fog korpásodni. Nekik se volt, így a kerítésen tértek vissza, Marlboro nélkül. A későbbi cserebogár várt egy darabig, majd bement a parancsnoki szobába, és feljelentette a renitenseket. Éjjeli sorakozó, létszámellenőrzés, mindenki megvolt, és hiába mutatott rájuk a későbbi cserebogár, még csak pajor, szemrebbenés nélkül letagadták, így az egészből nem lett semmi. Ennyi a történet, ne várjanak többet. Benne van az Önök egész jelene, és a jövő egy darabja. Senatus haec intellegit, consul videt, hic tamen vivit. A szenátus tudja, a konzul látja, és ő még életben van. Önök is látják, a kezdet kezdetétől, ha nem is mondják úgy el Önöknek, mint annak idején Cicero, amikor Catilinát támadta. Ki is mondaná, és hol? Aztán pedig Cicerót is proskribálták a végén, amikor Marcus Antonius ellen Octavianust támogatta, de ezek ketten közben szövetséget kötöttek, és ő rákerült a beáldozandók listájára. Fejét levágták, nyelvét kivágták. A nyelv Fulviáé, Antonius feleségéé lett, a fej Antoniusé, aki addig vacsorázott a társaságában, ameddig el tudta viselni a rohadás bűzét.
Hát persze, igen. Elvettük a birodalmat attól, akinek birodalma volt, megfosztottuk kagánjától azt, akinek kagánja volt, térdre kényszerítettük azt, akinek térde volt, fejet hajtattunk azzal, akinek feje volt. Kül-tegin türk hadvezér felirata, Krisztus utáni nyolcadik század. (Lőrincz László)
Jó, ha az ember nem veszti el a fejét. Így se, úgy se. De a cserebogarak sem örök életűek, bár a rajzás édes bódulatában ez aligha jut az eszükbe.