Nem igazságok vannak, hanem hitigazságok. Leírtam már egypárszor. Sok értelme nem volt: semmit meg nem fog változtatni. Ahhoz, hogy a látásból belátás legyen, és megváltoztasson valamit, az kellene, hogy a világot az ész mozgassa.
Ám a világot nem az ész mozgatja, hanem a lélek. Nem a szent, hanem az abszolút profán. Az emberek semmiféle „igazságra” nem kíváncsiak. Nem azt keresik, hogy „hogy van” (ami egyébként soha nem úgy van, tehát e tekintetben bölcsek is lehetnének, de eddig nem sokan jutnak el, és különben is minek, ha úgyis egy a vége): ők támaszokat keresnek. Fogódzókat. Mindegy, hogy min van az a fogódzó, csak fogódzó legyen.
Életem egyik legszebb Ady-versét tizedik gyermekem anyukája ajánlotta kiemelt figyelmembe:
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
Fut velünk egy rossz szekér, de mi nem vagyunk szomorúak. Miért is lennénk? Zsebünkben a pálinkásbutykos, jól elhelyezkedtünk, a többivel meg foglalkozzon csak a költő.
Ha viszont mindezt így gondolom, hogy pusztába kiáltott szó minden, minek írom ezt? Hát, ez egyszerűen megválaszolható: mert éjjel tizenegykor máshoz nincs türelmem, mert egész este erről beszélgettünk, amit most megpróbálok lenyelhetővé csomagolni, és mert rég nyúltam szent tehenekhez. Azokhoz a tehenekhez, melyek azért szentek, mert ezt kell róluk hinni. A (hasonlóképp) szent asszonyokhoz, ha most csak egyhez is. Nem írom le a nevét, mert vélhetően nem tehet semmiről, ő csak megy a maga sorsát követve, mert úgyis kitalálják, ki, és mert nem szeretném, ha az ismerőseim fele eltűnne reggelre, bár lehet, hogy így lesz.
Tudják, a kapaszkodókra mindenki kényes, mármint a sajátjaira.
De nem a szent asszonnyal fogom kezdeni, hanem a Tannal. Sőt, még csak azzal sem. Megszokhatták már a csapongásaimat, bár most ez csak kis kör lesz. Puzsér Róberttel folytatjuk. Őt kiírom, mert semmi félreérthetőt nem fogok róla mondani. Most, hogy éjszakánként bele-belekukkantok a videóiba, hogy egyszer még élőben is hallottam öt percig, hogy gyermeke anyja videóiba is bele szoktam kukkantani, mindinkább kezdem azt gondolni róla, hogy az egyetlen olyan, politikával is foglalkozó magyar ember, akit hallgatni érdemes. Nem feltétlenül azért, mert ő fújja a passzátszelet, vagy mert övé a Bölcsek Köve, hiszen az már rég Harry Potteré, hanem azért, mert konokul és következetesen nem tiszteli a szent teheneket. És mert következetesen nem tiszteli a szent teheneket, észrevette, hogy ha fehér, ha fekete, ha tarka, mindegyik egyformán: tehén. Vagyis ugyanaz, pepitában. Ha viszont arról, amit előbb leírtam, csak részben elmondható, hogy megáll, akkor miért utálják annyian? Miért tartják kötekedő bohócnak, feltűnési viszketegségben szenvedőnek?
Azért, mert ellenkező esetben meg kellene kérdőjelezniük saját fogódzóikat. A Tant.
A Tan csak két pólust ismer: hívőkét és eretnekekét. Többet nem. Minden valamirevaló Tan így működik. Nem minden valamirevaló információ, hanem minden valamirevaló tan. A tan nem szereti az ellenkezést. Átmehet paradoxonba, mint a buddhizmus, de így sem szereti az ellenkezést. Nem tud mit tenni ellene: ilyen, mert tan.
A paradoxon is tan, ha egy tanrendszer (Tan) része.
A vallás a tömeg szintjén konfesszió, megvallás, színt vallás. Nem religió, valamiféle belső visszakötő praxis, hanem az identitás permanens kinyilvánításával egy adott csoportba való betagozódás. Ehhez különböző tézisek – tantételek – szolgáltatják a kapaszkodókat, melyeknek a tömegember számára egyetlen funkciójuk, hogy legyenek. Természetesen a Puzsér Róberthez hasonló embereknek is szükségük van kapaszkodókra, nekem is szükségem van, csakhogy ezek a kapaszkodók, attól kezdve, hogy a vallás nem vallás, hanem religió, visszakötő/visszacsatoló út, belső kapaszkodók lesznek. Az embert nem kívül csatlakoztatják egy csoporthoz, hanem belül, önmagához.
Mit jelent a tömegember számára mindez? Azt, hogy mindenki, aki kritikával közelít az ő fogódzóihoz, mert neki az ő fogódzói nem fogódzók, eretnek. Eretnek a Tan bármilyen megmásítója, egy másik Tan hívője, de az összes tan-hívő számára legeretnekebb eretnek, aki nem tanban gondolkodik, hanem igazságban. (Hol a szokásos idézőjel? kérdezheti az Olvasó. Ezúttal nincs idézőjel: azért nincs, mert sem azt nem mondtuk, hogy „igazság” van, sem azt nem, hogy micsoda, csak egyszerűen azt, hogy pont ezen gondolkodik.) Amit az antitrinitárius Szervét Mihály nem úszott meg (az ő története különösen tanulságos), azt a muszlim Hadzsi Bektas és keresztény kortársa, Eckhart mester még megúszta, bár előbbi leginkább azért, mert jó időben, jó helyre született, nem például az Iszlám Állam vagy a tálibok fennhatósága alá, utóbbi pedig csak azért, mert idejében meghalt. A misztikusokra mindig gyanakodtak, és ha nem tudták őket benyomni egy-egy csoportba, szívbaj nélkül kiközösítették, a többi pedig jószerivel csak a szerencséjükön múlott.
Hát ez most eretnekség lesz, de megpróbálok kíméletes lenni.
A mai tanok és a vallásos tanok közti legfőbb különbség nem a vallás, mert az, mint láttuk, éppen hogy nem különbség, hanem a mindegy. A „mindegy” a különbség. Mindegy, mi a tan. Bármi lehet, és a „bármit” kell hinni. Vagy a bárminek az ellenkezőjét. Különböző állítások vannak, egymás mellett vagy egymást követően, és az aktuális változókban kell hinni, mint anno az állandónak szántakban. Most már senki nem szán semmit semmire, csak és kizárólag aktuális csoportkapaszkodónak. (A klasszikus értelemben vett, vallássá züllött vallások is léteznek, az állandónak hirdetett Tanok, párhuzamosan a változó Tanokkal, ameddig ezek ki nem szorítják őket, de ez már csak idő kérdése.)
Nem mai találmány mindez, természetesen, de még az emberiség földtörténetileg semekkora történetében se túl régi. Az emancipáció most szökken szárba, a „környezetvédelem” és „állatvédelem” is, az összes túlkapásaikkal, a „demokrácia” mind értelmetlenebbé váló halandzsája védőernyője alatt. Hozzájuk csatlakozott most, hála a koronavírusnak, az ellene készített vakcina. Ezek így együtt, a legapróbb hozományaikig hívendők. A legdespotább despota is demokrata, a legkirekesztőbb/elnyomóbb/népirtóbb állam is mindenki nagy közös jóléti területe, szintén demokrácia, a legkörnyezetrombolóbb rezsim is környezetvédő, a legantiszemitább is egyenlőségpárti filoszemita (a többiek is, csak védekezésre kényszerülnek a zsidó nacionalizmussal – cionizmussal – szemben, mely szintén csak védekezik), hovatovább az egyetlen ok a háborúskodásra az lesz, hogy ki a demokratább? A legnagyobb szitokszó az „antidemokratikus”, a többi csak járulékos elem, az oltásellenesig bezárólag. Krisztus földi helytartójához már nincs szükség Krisztusra, bármi megteszi. Ezen túl azonban az egész ugyanúgy működik, mint amikor még a római pápa trónolt az összes trón fölött, és katolikusok huzakodtak katolikusokkal. Kálvinra sincs szükség, se az ő Genfére, az összes ablakon bekukucskáló, családlátogató, a legkisebb eltérést is észrevevő és jelentő presbitereivel. Egy globális Genf felé haladunk, ahol mindenki presbiter.
Mernék én egy rossz szót leírni a koronavírus elleni vakcina bármelyik lánglelkű, önfeláldozó, mártír szentjéről? Mernék én csak megkérdőjelezni bármely bizonyosságnak hívendő aktuális hitigazságot, a Tanítóhivatal bármely dogmáját? „Kérdés, hogy ki a Tanítóhivatal?” Kérdés? Lehet kérdés, de egyre kevésbé kérdés, hogy létezik-e? És ha létezik, milyen szinten létezik? És miért? Én nem gondolom, hogy egy bizonyos üzleti kör. Azt még kevésbé gondolom, hogy egy szakmai csoport. Már a „pénz”, mint olyan, a „tőke”, közelebb visz, de még ezt se gondolom. A tőke nem válogat, de lehet valami még e fölött is, ahol már ez se számít.
Ahol még kevésbé válogatnak.
Innét araszolunk lejjebb és lejjebb, mondjuk a magyar rögvalóságig. A helyi dogmákig. Ha mindenféle sárdobálástól eltekintve csak azt nézzük, hogy mi történt: egy okos, magyar biokémikus asszony oroszlánrészt vállalt egy vakcina megalkotásában, amely rövid távon reményekkel kecsegtet, hogy hosszú távon mivel, az még a hosszú táv titka. Így indult. Közben mi beszereztünk ezt-azt, azt is, de mást is, a legnagyobb biznisz volt, ami a kiadásokat illeti, hogy aztán ami a bevételt illeti, mi volt, csak találgathatunk, de inkább ne. Mindenesetre elértük a fél lakosság beoltottságát, és még van egy csomó tartalék vakcina, ameddig… és innét kezd a dolog érdekessé válni. Közben ugyanis az okos feltalálónő magas kitüntetést kapott, fotózkodott az aktuális helyi despotánkkal, nem kis mértékben hozzájárulva a despota és rendszere fényezéséhez. Hogy a díjjal járó pénzt eljótékonykodta, e szempontból nem mellékes, ő mintha nyilatkozott volna erről, mintha a Biblia is nyilatkozott volna ugyanerről némileg másképp, a „titkon” kifejezéssel élve, szóval, de így is szép tőle. A Nobel-díjat is kutatásra ajánlja majd fel, már, ha megkapja, nyilatkozta ugyanő, ezzel most ne spekuláljunk. A despota viszont lemondta az uniós közös beszerzést, miért, miért, miért? hördült fel a nemes „baloldali” publikum. Pont, amikor itt van a Pfizer szülőanyja, pont a Pfizert… csúf dolog. A Pfizer szülőanyja viszont mindezt mintha nem látná. Pedig látja, hisz nem vak ő, ugyanúgy, ahogy a Vezér se hülye. Az ő biznisze – vélekedés – már megvolt a kínai és egyéb vakcinákkal, itt az ideédesgetett ősforrás. Kitalálták? Biztos kitalálták. Jöhet a következő biznisz, amihez nemhogy nem szükséges a Pfizer, és a többi, már kivéve, amiből még baksist lehet húzni, de éppen hogy ellenjavallt. Miért? Azért, mert készül a magyar vakcina. És ugyan miféle lesz az, figyelemmel az előzőekre? Ki tud legtöbbet a…. Ki a legmegfelelőbb erre a nemes feladatra?
És még azt se mondom, hogy én másképp csinálnám. Ha pedig most felháborodik valaki, mert megtöröm a készülő apoteózist, sőt, apoteóziscunamit, hát akkor háborodjon.
Puzsér is valahogy így gondolhatja, gondolom én.