Mostanság mifelénk mindenki sinológus, vagy iszlám-szakértő, esetleg mindkettő egyszerre, mindenki olyan nagyon ért a Kelethez, hogy majd’ elsül a feje, persze ez természetes is lenne Vámbéry Ármin, Ligeti Lajos, Csongor Barnabás és Germanus Gyula hazájában.
Más kérdés, hogy a mostani magyar „orientalisták” többnyire egy sort sem olvastak az említett szerzőktől, ahogy más Kelet-kutatóktól sem, nekik, hogy úgy mondjam, nem tárgyi tudásuk van, hanem véleményük. És az, főleg a magyar közéletben, főleg a Facebookon sokkal többet ér, mint akárhány tanulásban elhullajtott hajszál. Mikor előkerült a Fudan Egyetem campusának ügye, már kezdtem fogni a fejemet, hogy „jaj, mi lesz itt” és biza pont az van. A művelt és úri közönség azonnal szakértővé válik, bármely téma váljék is központivá, ami néha elfogadható, néha nem. Ha a krumplipaprikás vagy a pacalpörkölt kerül szóba, az még istenes, olyant vagy főzött, vagy evett már mindenki, van alapja a véleménynek. De ha atomerőműről, vasútépítésről vagy Kínáról, netán a Közel-Kelet politikai mozgalmairól van szó, a vélemény semmit sem ér, ezek pöttyet bonyolultabb dolgok, ezekhez nem ártana érteni is.
Értem, hogy nem tetszenek szereti a Kínai Népköztársaság politikáját és hitelezési rendszerét, ezzel magam is így vagyok, csakhogy pusztán azért utálni valamit, mert azt hisszük: szereti a magyar kormányt, egyszerű ostobaság. A mostani magyar kormány igen rossz, feladatára nem túl alkalmas, elvi alapjai nincsenek, ami van, az a leginkább az Őskáoszra emlékeztet, ebben nincs közöttünk vita.
De a pekingi vezetés nem szereti vagy utálja ezt a társaságot, Hszi Csin-ping rezsimjének nincsenek érzelmei: ők üzletelnek velük éspedig nem elvi indokból, nem szimpátia okából, hanem nagyon is piaci és politikai alapon. Kína külpolitikájában soha nem játszottak szerepet az érzelmek, igaz, Kínának történelme nagyobb részében alig volt külpolitikája. Most, az egyre kritikusabb helyzetben, mikor a lakosság kezd elöregedni, csökken a munkavállalók száma, ellenben a gazdasági növekedés ütemét tartaniuk kell, hogy ne zuhanjon le meredeken az ország életszínvonala, nagyon is van külpolitikájuk, mert rá vannak szorulva, de ez nem a klasszikus értelemben vett diplomácia. Nem az, amit mi hívunk így.
Nagyon hatékonyan működik, de végső soron sem nem eszmei, sem nem területi céljai vannak Pekingnek, hanem az, hogy ne essen szét az ország, ami ráadásul a világ második legnagyobb gazdasága. És ennek érdekében aztán hajlandóak átgázolni árkon-bokron, más országok gazdasági, politikai érdekein is, szóval teljesen érthető, ha a politikájukkal nem rokonszenvezik az ember. És nem örül a vasútépítéstől a Fudan Egyetemig egyik óriásberuházásnak sem.
Ennek semmi köze azonban a kínai kultúrához vagy a kínai emberekhez. Ez utóbbi dolgokról még közhelyeket is alig tud az az átlagember, aki olyan büszkén hangoztatja a politikai bálványaitól újrahasznosított véleményét a közösségi oldalakon.
Ha annyira ért mindenki Kínához, akkor tessék csak nekem megmondani, minek van ma az évfordulója?
Nem guglizunk, nem puskázunk, gondolkodunk.
Nem megy?
Persze, hogy nem, arra nem emlékezhet senki, amit nem is tudott.
Ma a Tienanmen téri vérengzés harminckettedik évfordulója van. Mi is volt akkor?
Jó, mészárlás, tudjuk, de miért? Mit követeltek azok a diákok?
Na, ezt manapság már kiguglizni sem a legkönnyebb. Ugyanis a Kínai Népköztársaság három évtized kitartó, szívós munkájával irtja ennek a hajdan közismert, borzalmas eseménynek még az emlékét is a világhálóról. Kínában leírni sem szabad a kifejezést, de a nyugati források közül is nagyon sok eltűnt már (igaz, még legalább a felük azért még megvan, de aki tudományosan szeretne sinológiával foglalkozni, az inkább ne emlegesse, mert kitiltják nem csak Kínából, de még a Konfuciusz Intézetből is).
Szóval, ha ma zajlanának az akkori események, a világ összes populista vezetőjének már habzana a szája és „színes forradalmat” emlegetnének, csak nem volna igazuk. Az egész Hu Yaobang halálával kezdődött, aki veteránja volt a Nagy Menetelésnek, alapító tagja a Kínai Kommunista Pártnak, csak Mao elvtárs nem szerette, neki túl liberális és reformista volt, így aztán a Kulturális Forradalom legnagyobb részét különböző büntetőintézetekben töltötte. Azonban Mao meghalt, Hu kijött, és amennyire nem szerette őt Mao, annyira kedvelte Teng Hsziao-ping, együtt tettek rendet Kínában a sötét évek után, 1982 és 1987 között még pártfőtitkár is volt. Aztán 1987-ben – már akkor is voltak diáktüntetések, már akkor is reformokat követeltek – „gyengekezűséggel és burzsoá liberalizmussal” vádolták, házi őrizetbe vették (már megint) majd 1989. április 15-én elhunyt. Sem egészséges, sem fiatal nem volt már.
Csakhogy egy volt pártfőtitkárt nem lehet akárhol meggyászolni, neki a Tienanmen tér dukál. Spontán gyűlt össze a halálhír alkalmából az a pár ezres tömeg, ami a későbbiekben időnként száz-kétszázezer főre is felduzzadt, és a gyászból hamar lett elégedetlenség, hiszen minden kommunizmusa ellenére is Hu Yaobang a reformizmus és liberalizmus jelképének számított. Elkezdték követelni az általa ígért reformokat, a demokráciát, a szólásszabadságot, az április 22-i ravatalozáson már hatvanezren voltak. És nem nagyon lehetett tenni ellenük – hivatalosan ugyanis abban nincs semmi rossz, ha az elvtársak gyászolják az elhunyt pártfőtitkár elvtársat. Főleg diák és munkás elvtársak voltak ott. Azért, hogy ne vádolhassák őket jobboldalisággal, naponta akár tízszer is elénekelték az Internacionálét, szóval érdekes helyzet alakult ki. De végül a Politikai Bizottság döntött: május 20-án kihirdették a szükségállapotot Pekingben és megindultak a város felé a 27. és 28. Hadsereg elit, ejtőernyős és páncélos alakulatai.
Az első hullámot még sikerült megállítania a külvárosok lakosságának, százezrek akadályozták meg, hogy beljebb hatoljanak, és a kormány sem adott egyelőre tűzparancsot – de korai volt az ünneplés. Június harmadikán, naplemente idején már kétszázezren voltak a téren, és a kormány türelme elfogyott, vagy inkább félni kezdtek egy ekkora tömegtől: este tízkor megindultak a csapatok és reggel fél hatra egy lélek sem volt a téren. Mármint rajtuk kívül.
Csak vér, rengeteg vér.
Máig vitatott, hány áldozata, sebesültje volt ennek a mészárlásnak. Az akkori nyugati hírszerzési források hétezer halottról és harmincezer sebesültről beszéltek, a hivatalos pekingi adatok szerint 241 halott volt „csak” és hétezer sebesült, de ezt már sosem fogjuk eldönteni és talán nem is ez a legfontosabb. A fontos az, hogy Kína ezek után évekig nemkívánatos partnerré vált a világpolitikában, világgazdaságban, el kellett telnie egy nem is olyan rövid időnek, míg újra elfogadták a pénzüket.
Hogy emlékezik meg a Kínai Népköztársaság erről az évfordulóról?
Természetesen leginkább sehogy, hiszen szigorúan tilos még emlegetni is, egyedül Hong Kongban szabad, de ott sem ajánlatos. Ott működik a Tienanmen téri mészárlás egyetlen kínai múzeuma, amit az évforduló alkalmából tegnap gyorsan be is zártak.
Ó, természetesen az élelmiszer- és környezethigiéniai hatóság záratta be, nem a rendőrség.
Szóval, Kínában mindaz, amit a fentiekben elmeséltem, nincs. Nem létezik, soha nem is volt.
Ennek a nincsnek van ma az évfordulója.
Ha annyira tetszenek érteni Kínához, erről se tessék megfeledkezni.