A „független” Habony irigylése („nem az órát irigylem én tőle, hanem a függetlenséget”), egy új „agrár és gazdasági” (sic!) „néppárt”, ami 2026-ra kormányon (sic!) lesz, addigra az USA szétesik (sic! nem is tudom, hány felkiáltójelet tegyek a végére), Izrael jövője is kérdéses (addigra, már a „sic”-et sem írom le, mert unalmas), és ez lesz a „mérleg nyelve”, két kedves (tényleg kedves) ismerősöm mai opusa itt és ott, illetve szemelvények ezekből.
Köszönöm, Gyuri és Tibi, bearanyoztátok a napom. Ritkaság, hogy ilyen vidáman induljon.
A mérleg nyelve az egyetlen, amivel nem értek egyet, az ugyanis én vagyok. Vagyis van nekem nyelv, csak nem arra használom, mint a független Árpád és a tagtoborzó fantaszták. Van nekem nyelv, épp most nyaltam bele vele egy narancsos Tibi tejcsokiba (igen, így hívják, ez is a szinkronicitás, kérem), javaslom mindenkinek, aki szereti a műanyag tölteléket és az étolaj helyettesítette kakaóvajat, nem baj, a mai vársétám partnernője imádja, mától azt kap, és ha már imádja, én is megkóstolom, gondoltam. Hízzunk együtt, mondta régen egy angoltanárnőm, ő húzást akart mondani, mert kitalált valami reformoktatást nekem, tételszerű témákkal, de így sikerült. Híztunk is, noha már egyikünknek sem kellett.
Nos, úgy tűnik (szigorú magánvélekedés), hogy a független Árpád is használja a nyelvét, nem is egy dologra, egyik rózsaszín, jó, inkább sárgás, viszont jó nagy, a másik fehér. Az óráját is megnéztem, valóban drága, ha az van neki, nekem is lehetne, ha elmennék Jesolóba megint, ott a tengerparton nagyon komoly, fekete emberek árulják az ilyeneket abszolút kifizethető áron, de nem megyek, akkor már inkább Caorléba, ott van egy köpésre, majd onnét kiindulva Firenzétől Ravennáig minden nap máshova, ahogy anno tettem. Velencét utálom, Veronát se nagyon szeretem, az il Santo városát se, a ferde toronytól félek, hogy rámesik, amilyen szerencsém van, pont akkor. Vagyis nem félek, de Olaszországban mit lehet tudni. Végülis Salvini is ott él, a Duce lányunokája is, mindkettő megcsinálta a karrierjét, a többit írjuk az eltelő idő rovására. Pisa különben nem a kedvencem. Toscana már más, a lakótornyokkal, Siena, még Szicília is, de Nápoly környéke az igazi. Nekem, ne szóljanak semmit.
Tényleg, ferdetorony. Ez az egész egy nagy ferdetorony, és úgy fog eldőlni, ahogy a pisai talán mégsem, vagy csak sokkal később.
Árpád persze nem Jesolóban vehette az órácskát, a fémszíj – százmilliók ide vagy oda – mára nem az elegancia csúcsa, de egy vitorláson megteszi. Nyalás, hízás, a Generalisszimusz, mi van még? Hát persze, hogy Lőrinc. Tényleg, elgondolkodtak már azon, hogy esetleg nem szépséges arája kedvéért fogy, sőt még a saját kedvéért sem? És innentől teljesen más fekvése van a gyereknek, a valóságosnak is, a képletesnek is, ami mindannyiunk gyerekeként kezdte, a zsebünkben, míg mostohaapára nem talált. A butaságot megint felválthatja az okosság, Lajos okossága hölgykivitelben, a többiről meg gondoskod(hat)nak az ügyvédi páncélszekrények és az életre specializálódott egyéb szakemberek.
Talán eltűnik hirtelen, akár az erdőben a vadnyom, természetes úton vagy nem, nálunk ki tudja? Aztán meg már mindegy. Andy szelleme se jár vissza, ugye, Timike pedig jó messzire szaladt, legalább annyi mindent hátrahagyva, mint az ex-Mészárosné. Azért mégiscsak jobb Miamiban, mint a budai mentőközpontban.
Talán másféle kurvaság ez. Nem olyan, hanem amolyan.
De persze mindez csak felvetés, játéka az incselkedő képzeletnek. Ne így legyen. Kivételesen ezzel biztosra lehet menni: nem így lesz, csak talán valahogy így. Innentől nem tőlünk függ, mert a kiindulás a dolgok pillanatnyi állása.
Visszatérve a néppárthoz, hogy valami komollyal zárjuk: mit jósolok, kérdezte, aki engem is be akart volna vonni a buliba. Ingyen nem jósolok, feleltem, de egy háromszáz grammos Lindt-csokit meggondolnék. Nos? „De mire?” Hát, mire, mire. 2022-re? „Az korai.” Jó, de nem várok a csokimra éveket, legyen ez is, az is. Még erre sem kaptam választ, de legyen, jósolok megint. Ami a néppártot illeti, a primus nullus-t, képviselőjelöltek ugyan lehetnek, akár százhat is, miért ne, százhat beetetett balek, meg az esetleges támogatás, ezt már Seres Máriától Gődény doktorig mindenki eljátszotta, csak jó szélnek kell hozzápárosulni (na, ismét megjelent a vitorlás), hogy ne a kaptárban végezze, aki erre a lóra tesz. Nagyon jó szélnek, a jó doktornak se lesz bántódása – erre is fogadnék – jövő májusig, hogy aztán mi lesz, az attól függ.
Néppárt tehát az ablakban marad. Időstrukturálásnak se jó, számomra, ha valakinek sok feles ideje van, eltöltheti vele kedvére, ameddig rá nem jön, vagy nem jön rá, amire Petőfi, hogy közben a szekér azért szalad. Mármint az idő, még ha állni látszék is, ami a legnagyobb kincsünk.
És ezzel a mai közhelyes bölcsességem is megvan.
S hogy ne szaporítsuk a szót, mit jósolok a jövőre nézve? Entrópiát. Leírtam sokszor. De az sem olyan egyszerű. Nem helyi entrópiát, az csak része, hanem globális entrópiát, párosulva a természetesnek tűnő változásokkal. Az ilyen apró cumóknak, írtam válaszként, mint ez a pártocska, a szétaprózó ideológiájukkal, semmi esélyük. Még a nagyobbaknak sem, Orbánnak se lenne, ha nem sorolna be egy birodalomba. Kettőbe neki se fog menni, még ha azt is próbálgatja. A „nemzeti szuverenitás” nem jó ló (legfeljebb ideig-óráig, retorikailag), kivéve, ha az benyelő, nagy nemzet, ami nem mi vagyunk. Se (tradicionális) „jobboldali”, se „baloldali” szemmel nem ez a jövő. Se egy Habsburg szemével, se Hitler (halott) szemével, se Mussolini (unokájában élő) szemével, se Sztálin (utódjában élő) szemével. Az egykori szlovák- magyar- horvát- román- spanyol, etc. nemzeti hőzöngés csak lózung volt, nagy birodalmak bábáskodása mellett, amit egyedül Franco rezsimjének sikerült túlélnie, mígnem, épp Franco jóvoltából… Egyedül nem megy, sajnos.
Nekem se, ha ilyenekkel foglalkozom, ezért aztán.
Legyen szép, meleg, derűs napjuk, az enyém meg maradjon arany.