„Az ember születése pillanatában hal meg akkor is, ha ez a pillanat nyolcvan évig tart.” (Hamvas Béla)
Mintha holttest lenne, mondja a közvetlenül a pápának való engedelmességről a jezsuiták által letett negyedik (plusz) szerzetesi fogadalom. Ferenc pápa esetében egy ideje ez alanyilag adott, mosolyog az Olvasó.
És a többieknél? Ha a „pápát” kihagyjuk, náluk ugyanúgy adott. Johann Sebastian Bach mondta egyszer, hogy ő nem szerez zenét, csak kottáz. Magamról régen tudom. Először a Defensor könyvénél jutott eszembe, utána annál az A Demiurgosz munkacímű könyvnél, amely talán soha nem lesz készen, és amelynek a Defensor könyve egy betétje. Idestova harminchárom éve ennek. A saját történetem adta az ürügyet, aztán valami olyasmivé vált, mint a hun-magyar mondakörben Hunor és Magor, kontra a történeti magyar őstörténet. Elkezdte önmagát írni, nekem pedig eleinte komoly erőfeszítésembe tellett, hogy visszatérítsem a megélt nyomvonalra, mígnem feladtam. Írtam bele úgynevezett interludiumokat, közjátékokat, azokban hangulatilag még megvolt, a többit pedig szabadjára eresztettem. Valamennyi fantáziaelemre azért az elejétől szükségem volt, hogy fület-farkat adjak a mesének, kitaláltam hát egy Meropé nevű várat, lakókkal, és egy várúrral. Még Meropé előtt megjelenik benne egy Louis testvér nevű titokzatos férfiú, aki nem varázsló, nem is igazán bölcs, tulajdonképpen ma sem tudom, kicsoda, de az én eredeti mesémben (számomra mindmáig a primer valóságban) is szerepel, amit olyan hat-nyolc éves korom óta ma is játszom. Ő volt, aki saját elszökött, lopott lovon ülő énemet a várba vezette, hogy mikor megérkeznek agyoncsapja a lovat, majd egy időre eltűnjön. A ló neve Halott Vagy volt. De nem is ezzel akartam Önöket untatni. Ki legyen a vár ura? – kérdeztem írás közben. Még elébb, hogy „Mi legyen a vár neve?”. Fogtam egy latin szótárt, és találomra felütöttem – ezt a szokásomat most is őrzöm, a Bibliától bármely könyvig – a latin szótárt, majd szinte vakon ráböktem az első szóra. Ez volt Meropé, Thanatosz felesége, amely Thanatosz a halál mitikus megtestesítője volt a görögöknél, mint thanatika pedig a pszichológiában az erotika ellentéte, a freudi halálösztön. (Thanatoszt Sziszüphosz hordóba zárta, emiatt kapta büntetését, hogy egy követ kell görgetnie hegynek felfelé, de a kő a csúcs előtt mindig visszagurul.)
Oké, ez megvan, mondtam, továbbra is ki legyen a várúr? Ha eddig működött, eztán is működhet: ismét kinyitottam ugyanazt a szótárt, és az első név, amire a pillantásom vetődött, az Orion volt. Legyen hát Orion. Az összefüggésről sejtelmem se volt, szégyen, de nem. Mindezt pedig azért meséltem el Önöknek, hogy lássák, itt se én működtem. Maximum médium lehettem, összekötő, mint a lélek a test és a szellem között. Leírtam. A legihletettebbek azok az írásaim, melyeknél sietnem kell. Amikor nincs idő gondolkodni. Nincs vesézgetés, nincs szöszmörgés, nincs ellenőrzés, leírom, ahogy van, lesz belőle, ami lesz. Ilyenkor az ember nem élő és nem holt: leginkább zombi. Guillaume Apollinaire-el szólva lélek, mely dallá lett. Valamiféle dallá.
És egyébként?
Mert ez az igazán izgalmas: ha az élet-halál megfordulna. Ha az egész világ értelme megfordulna. Ha az volna a halott, ami az élő. Egyébként a „halott” is csak definíció kérdése. Ami nem mutat életjelenségeket, de az életjelenségek az élethez kapcsolódnak, az élet pedig úgyszintén önnön definíciójához. Egy önreprodukáló gépre ugyanaz elmondható, bár valódi önreprodukció nem lehetséges. Legyen hát szaporító?
Legyen.
De így ezzel se tudunk kitérni a probléma elől, tudniillik akkor legfeljebb a gépi cselekvésről beszélünk, majd e cselekvés megdermedéséről, költőibben haláláról. A mozgás arányos megszűnése az arányos eloszlással a megsemmisülés valamilyen foka.
Holttestekkel vagyunk körülvéve: e szempontból mi magunk is holttestek vagyunk. Bármi, ami realizálódott, a realizáció holtteste.
A lét gondolat.
Nem szavak összessége, hanem annak lényege, ami van. Nem definíció, mert a definícióban előbb van a tárgy, s utána a meghatározás, hanem teremtő gondolat, teremtés nélkül. A lét inkarnációi holttestek. Nem mozognak. Ami mozog, legyen szó észlelésről vagy képzeletről, az a gondolat. Így mozog a nyulat üldöző agár, az autófolyam a sztrádán, a hordalék a folyón, de így mozog a diszkoszvető szobra is, egy csatajelenet a vásznon, vagy egy egyszerű hullámvonal. Nincs különbség.
Az időt és teret is a mozgás generálja. Az idő is, a tér is változás.
A gondolat elhal, írja Schopenhauer, mihelyt szavakban ölt testet. Nem csak a gondolat: minden elhal, mihelyt bármilyen formában testet ölt.
„A tehetetlenség a fizikai testek azon tulajdonsága, mely ellenállásukat fejezi ki a mozgási vagy nyugalmi állapotuk megváltoztatásával szemben, vagy a testek azon hajlamát, hogy ellenálljon a mozgásállapotában fellépő bármilyen változásnak.” (Wikipédia) A testeknek azt a tulajdonságát, hogy csak más test hatására változtatják meg mozgásállapotukat, önmaguk azt befolyásolni nem tudják, tehetetlenségnek nevezzük. Ez Newton első törvénye. Ha az Univerzumban nem változna semmi, az Univerzum nem lenne. De mi az a „változás”? A változás az érzékelés változása, más szóval… egy gondolat. És akkor a tehetetlenség summa summarum azt jelenti, hogy a fizikai világ gondolat nélkül nincs.
Ami van, annyira van, amennyire gondolunk rá.
De a gondolat a gondolkodás megdermedése! Nem csak a szavakba öntött gondolat, hanem a bármibe öntött gondolat. A szoborba, képbe, táncba, hangba öntött gondolat is. Akkor hát… igen. Akkor hát minden annyira van, amennyire halott. John Donne, 16-17. századi angol „metafizikus” költő pontosan tudta ezt. William Styron is megsejtette, amikor a Házam lángra gyullad című regénye címét e költő leveléből kölcsönözte. Egy részlet a levélből-könyvből: „…Isten, ki oly gyakoron szólítja vala lelkemet, mondván, Quare morieris? Miért halnál meg? s oly gyakoron fogadja vala lelkemnek: Vivit Dominus, azaz, valamiképpen él az Úr, azonképpen éltetlek tégedet, és se el nem veszem, se kezedbe nem adom a te élted, hanem örök életre halsz, és örök halálra élsz…”
Az élet egy másik szférában élet. Valamerre arra, ahol az én saját történetem valóság, és annyira, amennyire az valóság. Emitt… házam lángra gyullad saját tüzes kütegeimtől, és nem marad más, mint ami nem marad, mert elszáll, és mert, hogy újfent Apollinaire-el zárjuk:
mint minden szívből, égi rózsa lesz belőle.