Esküszöm, ebben a melegben valami könnyedebb témát akartam megírni, elő is készítettem párat, mindegyiken jót lehetett volna röhögni, de sajnos az események már megint felülírták a terveket, belefutottam a NER elvi-szelllemi alapvetésébe, muszáj foglalkozni vele.
Már csak azért is, mert laptársaink – érthető módon különben – a kormányfő „szamizdatjával” foglalkoznak épp, még én is megtettem máshol, mintegy „takarásba került” ennek árnyékában a szerintem nagyon jelentős G. Fodor Gábor-interjú, ami a 24.hu-n jelent meg. Pedig az a véleményem, hogy lényegesebb minden orbáni agymenésnél, és nagyon nem irigylem a kollégát, aki ezt készítette. Én például nem tettem volna meg.
És nem valamiféle zsigeri ellenszenv miatt – annyi emberrel beszélgettem már szakmai okokból, akiket különben nem kedvelek, hogy számát sem tudom, nem újságíró az, akinek ilyen ügyekben gyenge a gyomra – sőt, nem is azért, ami különben igaz, hogy nekem veszett hírem van, és nem álltak volna velem szóba. Hanem, mert az interjú macerás műfaj, és nem csak azért, mert fapofával kell tűrni, hogy hazudnak nekünk, mint a vízfolyás – ebben a mostaniban például G. Fodor nem hazudott egy szót sem, ő őszintén hiszi, amit mond. Inkább azért, mert – ha csak nem írásban kérdeztünk – minden interjúalany „látni akarja megjelenés előtt” a cikket, amit nem szabad megengedni, mert nekiáll átfogalmazni oly módon, hogy abból ne interjú legyen, hanem a saját, tulajdon, ércnél maradandóbb lovasszobra az utókor számára. Azt is húzza, amit kérdeztek tőle, azt is, amit ő maga mondott, csak utólag másként szeretné látni. Ha az interjúalanyokra bíznánk, a magyar sajtóban egyetlen írás sem jelenhetne meg ebben a műfajban. Úgyhogy képzelem, micsoda elhúzódó egyeztetés követte az anyag elkészültét – ha egyáltalán volt ilyen, bár nagyon valószínű, hogy volt. Szóval: le Nagy Gergely Miklós kolléga úr türelme és kitartása előtt az összes kalapokkal.
Az interjúnak azokat a részeit, amelyek a napi eseményekkel és konkrét személyekkel foglalkoznak most figyelmen kívül hagynám, ugyanis valami sokkal fontosabbat vélek felfedezni pár bekezdésében:
A NER ideológiáját, eszmei alapjait!
Ez hivatalosan nem létezik, illetve nincs kanonizálva, annyiból áll, hogy „Folytatjuk!”, de azért felismerni vélek G. Fodor szavai között néhány olyan általános alapelvet, amelyek mégis meghatározzák ezt a program nélküli programot, ideológia nélküli ideológiát – és elég ijesztőek.
„Két nagy iskola van: az egyik szerint a kétely vezet el a tudáshoz, a másik szerint a hit. Ma minden a kételyről szól, pedig megítélésem szerint a hit nemcsak a csapat tagjává avat, de a tudás birtokába is juttat. Ha hiszel abban, amit a közösséged képvisel, akkor azt is megérted, hogy mit és miért csinál.”
Ez tehát a közösséget helyezi minden elé, mint a huszadik század totális ideológiái, melyek közül az egyik a nemzet vérközösségérről hazudozott, a másik a társadalmi osztályközösségről – jelenleg a politikai véleményközösség lenne az imádat tárgya. Azért kell hit hozzá és nem tudás, mert véleményről van szó végig. Csak ez ingoványos talaj: ha az én közösségem abban kezd hinni, hogy lapos a Föld, akkor annak érdekében, hogy a csapat tagja maradjak és részese lehessek a „kollektív tudásnak” ezt el kell fogadnom, hiába tudom, hogy gömbölyű. Más szóval: a hit előbbre való a NER-ben minden másnál.
Miben kell hinni úgy általában? Abban, amit nem lehet bebizonyítani, vagy argumentumok hiányában, vagy azért, mert hazugság, avagy pedig azért, mert akkora hülyeség, hogy nem is lehetne. Ellentételezésként bevesznek a fiúk a csapatba. Valamennyire. Azért nem nagyon. Nem igazán.
„Akik ma a kormányon lévőket kritizálják, a kételyből indulnak ki, ezért elvétik a célt, és azt sem értik, mi történik ma Magyarországon. Azt gondolják, hogy nincs semmi magasabb terv, nemes mozgatórugó, méltányolandó szándék abban, amit Orbánék akarnak, ezért folyton oda lyukadnak ki, hogy csak a piszkos zsebek megtömése vagy a még több hatalom a magyarázat. Szerintem ez tévedés és ostobaság.”
Rendben van, órásmester uram, akkor mutassa meg nekem azt a mozgatórugót, amit nem láttam eddig, én leszek az első, aki beismeri tévedését – de csak, ha tévedtem. Viszont bocsánat: én nem is láthatom a rugót! Miért is?
„Az értelmes vita ott vehetné kezdetét, ha az előfeltevései alapján próbálnák megérteni, mit akar Orbán, tehát hinnének, nem pedig kételkednének. A politikában nem lehet nagy dolgokat végrehajtani anélkül, hogy ne hinnél, és aki erre is azt mondja, hogy ez csak duma meg kommunikáció, az a kétely nyelvén beszél.”
Értem. Tehát ha hinnék, nem volna szükségem bizonyítékra, de a bizonyítékot magát csak az láthatja, aki hisz. Ezt az elvet elég sok vallás és szekta alkalmazta már a történelem folyamán, kivétel nélkül azonos eredménnyel: aki hinni akart, az hitt, aki meg nem, az nem. Az olyant meg kellett égetni vagy száműzték, vagy valami hasonlót műveltek vele. Add nekem a lelkedet, a többit megtarthatod – mondja a hittérítő – míg el nem szedem tőled, most már akadálytalanul.
„Orbánék 2010-ben kaptak egy hatalmas felhatalmazást, ez arról szólt, hogy változtassanak. Új alaptörvény, új választójogi törvény született, meg még rengeteg minden más. 2014-ben ismét választásokat tartottak Magyarországon. Elérkeztünk egy olyan ponthoz, hogy azok, akik felhatalmazást adtak, megítélhették, hogy ezt jól tették-e vagy rosszul, és dönthettek arról, hogy megerősítik ezt a felhatalmazást vagy éppen visszavonják. Megerősítették. Megerősítették az ön által most kifogásolt választási törvényt is, mint ahogy mindazokat a döntéseket is, amelyeket a Fidesz négy év alatt hozott, és ennek tudatában elfogadták a Fidesz ajánlatát, hogy ha ismét ránk szavaztok, akkor „folytatjuk”. Ez nem semmitmondás volt, hanem „mindentmondás”. A választók pontosan tudták, miről hoztak döntést. Ezért mondhatott olyanokat Orbán a 2014-es választásokat követően, hogy az alkotmányos vitákon túl vagyunk, az új alaptörvényt a választók megerősítették, meg még egy sor vitán túl vagyunk, mert a választók ezeket a vitákat a választáson kinyilvánított akaratukkal lezárták. Megerősítették tehát az összes olyan lépést, amit a kormányon lévők a felhatalmazásuk segítségével hoztak. Ezeket a döntéseket viszont nem fogadják el a jobboldal politikai ellenfelei, csakhogy őket meg a választók nem erősítették meg, sőt elutálták. Nem kaptak tőlük felhatalmazást, mégis azt követelték, hogy őket is vegyék be a döntésekbe, hogy a Fidesz ne éljen vissza a kétharmaddal. Ami nonszensz.”
Sajátos demokrácia-felfogás, de mondjuk el ugyanezt Jancsival és Juliskával, hogy érthető legyen.
Jancsi és Juliska 2010-ben összeházasodtak. Juliskának volt korábban ugyan pár házassága másokkal, de válással végződött az utolsó is, ahogy feltűnt Jancsi, pedig nem volt jó híre a legénynek, bajusza viszont annál szebb volt. Hanem Jancsinak el-eljárt a keze, mulatni is szeretett, kártyázni is, de olyan is megesett, hogy a nagymama nyugdíja úszott el a kezei közül a lóversenyen. Olyankor lezavart otthon is pár pofont. Juliska az elején kellett volna lapára tegye, az első verés után, de vallásos a szentem, a pap előtt mondták ki a „holtomiglan-holtodiglant”, még várt, bízott abban, hogy Jancsi megjavul. 2013 második felében Jancsi mintha javulni is kezdett volna, már csak tányérokat vagdalt a földhöz, nem verte az asszonyt, időnként hozott virágot, csokoládét, bizsut, ezt-azt – szóval, mikor 2014-ben a családsegítő megkérdezte Juliskát, hogy minden rendben van-e otthon, azt válaszolta, hogy igen.
Elment a családsegítő és újrakezdődött a régi tánc, csak Jancsi most már megmondta: ezentúl mindig így lesz, mert ahol nem volt panasz, mikor lehetett volna, ott többet sose legyen! És ment a pénz tovább kocsmára, lóversenyre, kártyára – mikor Juliska meg mert szólalni, Jancsi azt is mondta, hogy tőle kapta a családfő szerepét, innentől neki már se a család, se a saját maga ügyeihez nincs köze. Ő majd elintéz mindent. Úgy intézi, ahogy akarja, szuverén módon. Aztán lezavart még két büdös nagy pofont.
Nem csoda, hogy 2018-ban Juliska már szepegni sem próbált a családsegítőnek, annyi a változás, hogy a társasházban már mert szavazni a Jancsi jelöltje ellen, mikor közös képviselőt választottak. Nagy változás, nem mondom. Jövőre megint jön a családsegítő, a többi már Juliskától is függ, Jancsitól is.
Egy mondattal nem tudok vitatkozni az eszmefuttatás végéről, éspedig azzal, hogy nonszensz lenne, ha a Fidesz ne élne vissza a kétharmaddal. Csak azt meg G. Fodor értette másképp.
Tovább nem is mennék terjedelmi okok miatt, vonjuk le a tanulságokat.
Van a NER-nek ideológiája?
Az attól függ, mit nevezünk annak. Ha az egységes társadalmi-politikai világképet, aminek szellemében kitűzik a célokat, akkor nincs. Annyi sincs, mint Leninnek vagy Mussolininek volt, pedig mindketten híresek voltak arról, hogy ha a szükség úgy kívánta vagy úri kedvük úgy tartotta, vígan szembementek a saját véleményükkel is.
Akkor tehát meg lehet indokolni a NER-ben hozott döntéseket egy távolabbi céllal?
Nem, nem lehet megindokolni. A „cél”, amit feltételeznek, misztikus és közelebbről nem is meghatározott, tulajdonképpen csak a populizmus miatt emlegetik például a „nemzet felemelkedését” vagy a „nemzeti érdekeket”, igazából bármit mondhatnának.
Akkor, ha célja nincs a NER-nek, mije van ezzel szemben?
Hite. Az van bőséggel, köszönhetően azoknak, akik hajlandóak hinni.
Miben hisznek?
Mikor miben, azt mindig Orbán Viktor mondja meg, de abban aztán nagyon.
Ebből következik az alapvető hittétel, mely szerint egyedül Orbán Viktor tudja az országban, mit csinál, nekünk nem is lenne dolgunk tudni semmit, akkor sem, ha rólunk van szó.
A technológiai és infrastrukturális szintet, valamint az uniós tagságot kivéve megkülönbözteti bármi a NER-t bármi egy mongol vagy azték, istencsászár által vezetett társadalomtól?
Nem, semmi sem különbözteti meg, még a társadalmi tagozódás sem. Az is leginkább ezeknek a szintjére süllyedt vissza, és ilyen szempontból tökmindegy, hogy kövekkel dobáljuk egymást, vagy okostelefonokkal.
Meddig maradhat fenn ez a társadalmi rendszer?
Egészen pontosan addig, ameddig az alapja, vagyis a hit tart.
Ha már nem hisznek benne, szétpattan, mint a buborék, s marad, mi volt, a puszta lég.
Ezt következik tehát a rendszer szellemi alapvetéséből.