Gaál Péter: Kelet Népe és a Stockholm-szindróma

Nem a világossága, arról Kaczvinszky József írt, emerről pedig Széchenyi István 1841-ben megjelent könyvében. Világossága van neki, mármint a Keletnek, kérdés, meddig megyünk el, de tulajdonképpen bárhol megállhatunk, nem mindegy persze, hogy Puskin, Tolsztoj, vagy Lenin és Putyin, esetleg Kung mester vagy Mao.

És nem is muszáj ismerni legalább a magyar történelmet, gondolkodni pedig végképp nem muszáj, vannak is rá jó indokok, most éppen a meleg.

De akkor ne is értetlenkedjünk, hogy turáni átok, önmeghasadás, Orbán politikája, „rendszerváltozás”, előtte Kádár és Rákosi politikája, még előtte Horthy politikája, még előtte… egészen a tizenötödik századig visszamenőleg.

Merthogy mi történt akkor?

Akkor az történt, hogy megjelentek keleti határunkon az oszmán-török testvérek. Gázik, harcosok, Oszmán, az Álomlátó és Orhán, a Bajnok Herceg leszármazottaival élükön, akik sokkal kitartóbbaknak bizonyultak a mongoloknál. Bélának még szerencséje volt, Hunyadi legalább a határt meg tudta védeni, Mátyás, leginkább az apukájának köszönhetően épp hogy megúszta, Lajos viszont már nem úszta meg. Már a mongolok is nagy sokk voltak, az óriási mák dacára, hogy Batu fontosabbnak tartotta saját érdekeit (ismerünk ilyen magyar politikust? hányat?) az Arany Horda magyarországi hódításainál, és a nagykán, Ögödej halála után, amilyen gyorsan csak tudott, hazahúzott a kagánválasztásra, amin személy szerint nem volt ugyan esélye, de a pártfogoltjának, Möngkének több évig tartó huzakodás és egy ellenkagán (Güjük) halála után végül igen, nagy nehezen meg is választották.

De ugorjunk pár évszázadot előre, ez már régi nóta, a Himnusz szerzője, Kölcsey is csak futólag említi, a másodhimnuszé, vagyis a Szózaté, Vörösmarty Mihály pedig sehogy. Mohács után az ország három részre szakadt, ezt minden kisiskolás fújja. Más is történt azonban: kezdetét vette a mindmáig tartó nemzeti pszichózis. Az ember mindig kompenzál, ha erre nem képes, kivédhetetlenül megbetegszik pszichésen. Hogy mennyire (egy nép esetében: és mennyien), az már tőle/tőlük függ. Ugyanaz történik nagyban, mint kicsiben. Okkeresés, részint magunknál, mint az árulók keresése (szép példája ennek az első világháború utáni német tőrdöfés-elmélet, Hitler kedvenc témái egyike, összekapcsolva az „idegenekkel”), részint a „minket cserbenhagyó Európánál”, amelynek „mi vagyunk a védőbástyája”, összekapcsolva az áldozat szerepével és a mérhetetlen önsajnálattal, és mindezekkel karöltve az elkerülhetetlen kisebbrendűségi érzés. Hogy is írta ifjabb Zrínyi Miklós, a dédunoka? „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.” Ilyet az ír, aki magának bizonygat. Az erős ember, ereje teljes tudatában nem izmozik úton-útfélen. Nem akar meggyőzni senkit, magát végképp nem. Nem kapkod összevissza, hogy saját lelkét megnyugtassa, néha egészen ellentmondásosan. Tökéletes példája a meghasadásnak a testvér, Zrínyi Péter (mindketten ráadásul horvátok, de végtére Petőfi is szlovák volt, és ő se volt ez alól a pszichózis alól kivétel), aki a báty „Szigeti veszedelem” és „Adriai tengernek Syrenája” című műveit horvátra átültette. Ő még Miklósnál is jobban démonizálta a törököket, hogy végül… a törökökkel való kollaborálással egybekötött felségárulás miatt vérpadon végezze.

A „hódoltság” azt eredményezte, hogy a királyi rész katolikus és Habsburg- (Nyugat-) párti lett, a meghódolt rész török vazallus, Erdély pedig ide-oda lavírozott, mikor, hogy, de többnyire az is török vazallusállam volt.

Túl sokáig tartott. Ez volt a fő baj, ami mindmáig kihat. Túl sokáig. Mindenki a maga mundérját védte: a Nyugat- (Habsburg-) pártiak a katolikus kereszténységet, az uralkodóhűséget, mai szóhasználattal Európát favorizálták, a meghódoltak és lavírozók ugyan (eleinte) nem favorizálták az oszmánokat, viszont a Habsburgokat annál inkább démonizálták, és ahogy telt-múlt az idő, a törökszeretet is megjött, meg is maradt mindmáig. „Ők is szeretnek minket!” Hát miért ne szeretnének? Megkaptak mindent, mi szem-szájuknak ingere volt, pontosabban vittek, élelemtől, jószágtól az emberekig, másfél évszázadon keresztül. Nem mi mentünk oda, hanem ők jöttek ide (mi csak néha mentünk oda, elébb mintegy megelőzésképp hadastól, olykor esküszegően, később száműzetésbe, de spongyát rá). Itt érkezik a Stockholm-szindróma: az áldozat beleszeret fogvatartója/kínzójába.

Mi pedig beleszerettünk.

Mindehhez a szovjet megszállás már csak hab volt a tortán. A Habsburg-uralomtól megörököltük a Nyugat-imádatot, a török hódoltságtól a mára az oroszokra is kiterjedő Stockholm-szindrómát, de a többit se feledtük el, a permanens önsajnálattól a bűnbakkeresésig, mely utóbbinak szép példáját adta a Horthy és Szálasi nevével fémjelzett éra.

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?

De nem késik az. Elmúlt. Nem a pozsonyi csatán kellene rágódni, hanem azon, hogy mit csináljunk most. Nem mit csináltunk régen, hanem mit kell(ene) tennünk most.


Hát mit? És mit is teszünk? Nem megírta azt is az a fránya tót, a Pató Pál úr című verségben?

Pató Pál úr még vigasztalódhatott valamiféle birodalmi érzettel, amit persze a Habsburgok tartottak fent és igazgattak, de ez őt nem érdekelte. Neki még nem kellett a pozsonyi csatát recitálnia naphosszat. Nekünk már ez se jutott.

Csak a kisebbrendűségérzet. Abban nem csalódunk, mert ameddig ez a történet így játszódik, nap nap után igazolt tapasztalati tény lesz.


Oszd meg másokkal is!