Vannak helyzetek, mikor az ember törne-zúzna legszívesebben és vannak olyanok, mikor cinikus mosollyal hátradől, kér egy kávét és kivárja a végét. Tegnap előfordult ez is, az is, tehát érdemes róluk beszámolni, ha kicsit bonyolult is lesz.
A dühöngős esetet veszem előre, mert az az egyszerűbb. Érdekes emléktáblát talált a 444 a Facebookon, állítólag annak a kápolnásnyéki háznak a falát díszíti, ahol Vörösmarty Mihály felnőtt. Illetve, két emléktábla is van ott, az egyik 1950-es, azon van idézet, megtudjuk róla, hogy a Szózat halhatatlan költője élt itt, és a táblát a tanács állíttatta annak idején. De azért mégis, leginkább Vörösmartyról van szó a táblán.
A másik emléktábla 2020-as és Vörösmarty nevével kezdődik, hogy aztán végestelen-végig folytatódjék mindenféle más nevekkel. Megtudjuk, hogy a házat és a parkot Orbán Viktor miniszterelnöksége és Podhorszki István polgármesteri ciklusa alatt újították fel, L. Simon László és Tessely Zoltán képviselők kezdeményezésére, megtudjuk, mely cégek tették, megtudjuk a tervezői munkálatokat végző cég nevét is, egyáltalán, egyvalamit nem tudunk meg: hogy végső soron ki az a Vörösmarty Mihály, akinek a nyakába kapaszkodva állított magának fércnél maradandóbb emléket ez a sok kerti törpe?
Én sem értem, mit keres Vörösmarty neve a táblán: szerintem azért is van legfelül, mert ha levágják a két legfelső sort, a szöveg akkor is értelmes marad, sőt, úgy lesz tökéletes. Nem akart itt senki a költőre emlékezni, kérem.
Ettől tisztességes embernek dühönghetnékje támad, mert még az ötvenes évek legvadabb Rákosi-diktatúrája, személyi kultusza idején is tisztességesebbet állítottak volt, mutatja a mellékelt ábra is. Sikerült alulmúlni Rákosit. Nem volt könnyű: de sikerült. Ebből is láthatjuk, hogy Magyarország jobban teljesít – seggnyalásban mindenképpen nagyobbat sikerült alakítani, mint 1950-ben.
No, de lesz még ünnep ezen a világon.
Sőt, van, akiknél most is ünnepelnek, például a Pesti Srácoknál. Ugyanis a főszerkesztőjük, Huth Gergely még március 15-én megkapta az úgynevezett „Jótollú magyar újságíró” díjat, de a járvány miatt csak tegnap tudta átvenni. Nos, ünnepeljen, én is kaptam már életemben szakmai díjat, más is, most ő kapott: legyen vele boldog, nem irigylem tőle, akármennyi pénz is jár vele. Én is kukorékolok a magam szemétdombján, ő is az övén. Azért volt már vitám írásával konkrét ügyben, mikor bizonyíthatóan valótlant írt, éspedig ebben a kis dramolettben, mely a
„Kis magyar médiatörténelem – Kik is a valódi propagandisták?”
címet viselte (a kormány propagandalapjában, ez már a dupla pszeudo, a tripla csavar…) és amelyben képes volt azt írni, miszerint:
„A 168 Óra az ellopott rendszerváltás mementója, a Reformmal, a Nap TV-vel és a Kurírral együtt az MSZMP és a kádári belügy jól fizetett pincsikutyáinak lapja, amely jó néhány rádióssal és tévéssel egyetemben pártutasításra ellenzéki szerepet vállalt, nehogy kicsússzon az elvtársak kezéből a modellváltás folyamata.”
Én a Kurírért kezeskedhetek, mert ott dolgoztam, nyitástól zárásig, nem volt ott se belügyes, se pincsikutya, az igaz, hogy nem volt Huth Gergely sem. Lap volt, nem egyéb, de nem volt semmiféle pártutasítás, a főszerkesztő kutyakorbáccsal verte volna ki még a szerkesztőségből is azt a politikust, aki utasítgatni próbál. Csak azt szerettem volna illusztrálni ezzel, hogy a kitüntetett megdolgozott, évek hosszú, fáradságos, lankadatlan munkájával az elismerésért. Nem akárki bírja ki ennyi ideig a Legfennsőbb Farpofák között a légkört. De illő a neve a díjnak, meg kell hagyni.
Ugyanis madarat tolláról, jómadarat jótolláról.
Hanem az önünneplése egészen tragikomikusra sikeredett, én az általa vezetett lapból értesültem róla – rendben van, örüljenek, legyen magnum áldomás akár, de legalább ne azzal kezdték volna, miszerint:
„A PS főszerkesztője, a csatorna programigazgatója szót ejtett az általa elnyert elismerésről, de kifejtette azt is, hogy vállveregetésben, öntömjénezésben nem tudjuk felvenni a versenyt a baloldallal.”
Nem tudja, de vérbeli sportemberként azért megpróbálta. Sőt, sikerrel is járt, ha látszott is volna a tömjénfüst a stúdióban, meg kellett volna szakítani az adást, mert nem lett volna kamera, ami keresztüllásson rajta.
„Olyan furcsa világban élünk, ahol a hagyományos újságírás keretei a szemünk láttára omlanak össze.”
– mondta Huht, a díjazott és erre csak azt lehet mondani, hogy omlanak bizony, mert bontjátok. De kiderült, hogy arra gondol: online is szükség van a kormánypropagandára, hiszen:
„A Pesti TV műsorvezetőinek többsége kifejezetten sikeres a közösségi médiában, egyes oldalaik havi sokmilliós interakciószámot produkálnak.”
Izé… egyrészt a Pesti TV körül egyre sötétebb pénzügyi felhők tornyosulnak, maradoznak el náluk a fizetések, honoráriumok, de ezt még meg fogják tudni oldani, másrészt viszont a milliós interakciószámok értelmezése problémás. Milliósak, de – forintban. A Pesti TV a mai, friss adatok szerint fennállása alatt mintegy 800 alkalommal adott fel Facebook-hirdetést, pontosan 13 516 131 forint értékben, szóval forintban kijön nem csak a több, de a tizenhárom és fél millió is. Forgalomban? Pár százas, ezres eléréseket látunk, 33 142 kedvelést, 6 474 követőt, szóval a milliós interakciók világa messze van ettől. De lépjünk tovább.
„A tartalomfogyasztási szokások változásának egyenes következménye, hogy kihalófélben van az a klasszikus újságíró, aki kiáll, és arcát, nevét vállalva kérdez, publikál, nem bújik strómanok által irányított cégek mögé. Ez egy érték (…) Ahhoz, hogy az olvasóinkkal kapcsolatot tudjunk fenntartani, kell az arcunk.”
És ahhoz, hogy gazdasági-politikai támogatóikkal fenntartsák a kapcsolatot, kell a nyelvük. Megjegyzem, valódi, piacról megélő újságíró nem is titkolja a nevét, arcát, már csak azért sem, mert az az ő brandje, védjegye, az árazza be az írásait – olyan van, hogy valaki néha álnevet használ egy-egy kényes témánál, velem tán, ha kétszer fordult elő egész életemben, olyan is van, ennek ellentéteként, mikor valaki mindig ugyanazt az álnevet használja, mert azzal vált ismertté (mint Gárdonyi vagy Mark Twain), de az olvasó valóban a szerzőre érzékeny, azt keresi, tehát a valódi szakmában nagyon ritka, hogy valaki ne legyen azonosítható (és ha akad ilyen, az rendszerint valami „küldetéses ember”). Ezt reklamálni: felesleges.
„Az újságírói szerepvállalás egy identitás. Véleménye szerint a szabadelvű, jobboldali, patrióta mentalitás mára egy identitás lett, amelyre büszkének kell lennünk, és tovább kell vinnünk. Erről szól a „Jótollú magyar újságíró díj”, és ezt kell képviselniük a díjazottaknak. Ez a szabadságharcos mentalitás. Ez az a motívum, amivel sokkal többek vagyunk, mint azok a németek, akik minden kreténségbe szügyig beleállnak.”
És tessék mondani, azzal mi lesz, aki szabadelvű, de nem jobboldali? Az nem lesz újságíró ezek szerint, vagy „nem viszik tovább”? És ha megy a maga erejéből? Nem csak az ő szekerük létezik – egyelőre van még más kocsi is Hunniában, bár igaz, ha rajtuk állna nem lenne. Amit a „szabadságharcos mentalitás” után mond, annak meg már semmi értelme, csak jól illik az aktuális politikai vonalba. Ideje van a németezésnek mostanság.
„Ezt a mentalitást nem lehet félretenni. Pillanatokon belül élet-halál harc lesz itt, ebben a küzdelemben pedig nagyon kell tudnunk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mit akarunk.”
Hát, csak meg ne tessenek kérdezni egy nagyobb tömeget arról is, hogy hova mennek, mert még megmondják… szóval, ilyen Huth Gergely, a Pesti Srácok főszerkesztője, mikor kerüli az öntömjénezést.
Képzelem, milyen lehet, mikor nem tesz így.
De mire mondtam azt, hogy már csak egy kávét kérek?
Épp a díjátadás (tehát nem az odaítélés) nagy napján jelent meg Szakács Árpád lapjában, (az erdely.ma híroldalon) Tóth Gy. László írása azzal a meglepő címmel, miszerint:
„Az Orbán-szabályról: biztos, hogy szükség van erre az irracionális hőskultuszra?”
Mielőtt bárki Szakács és Tóth Gy. nyakába esne, hogy „de jó, megjött az eszetek”, jelezném, hogy erről szó sincs. Tóth Gy. két hete még szabadkőművesség-ellenes konferenciát rendezett, szó nincs pálfordulásról, ahogy Szakács sem azért nevezte költőtöpörtyűnek L. Simont, mert feladta volna korábbi elveit. Sőt.
Szakács orgánumánál és a köré tömörülő szerzőknél azt látjuk, hogy a raffaysta élcsapat nagyot csalódott, mert kikerült a pikszisből. Nem ők kapták azokat a pozíciókat, amiket ők ürítettek meg mások számára a kultúrharc csatáiban: és most elégedetlenek, nekik az a bajuk a kormány sajtó- és kultúrpolitikájával, hogy nem elég jobboldali.
Az nem csoda, hogy én vitatkozom a kormánymédiával, az logikus, hiszen szemben állok velük: az már kicsit furcsább, mikor ők vitatkoznak, akik egy évvel ezelőtt még meghatározó tényezői voltak a kulturális forradalomnak.
No, mindegy, míg ezek tépik amazokat jobbról, én csak kérek egy kávét.
Aztán meglátjuk, mire jutnak.