A probléma a következő: az idők során népek, emberek, előttük állatkák, még előttük egyszerű organizmusok, még előttük, s ezen közben földrészek, tektonikus lemezek, kőzetek kavirnyáltak ide-oda, s még fognak is kavirnyálni.
Nagyobb volumenben bolygók, napok, ködök, lyukak, aszteroidák, üstökösök, meteorok, még nagyobb volumenben naprendszerek és galaxisok. Történt, ami történt, történik, ami történik. Mindezek keveredtek, elegyedtek, kölcsönösen elpusztították egymást, szimbiózisba kerültek, egyik élősködött a másikon, másik az egyiken, egyik kiszorította a másikat, másik az egyiket. Semmi nem az, ami régen volt, sőt még az sem, ami egy pillanattal előbb volt, ami meg lesz belőlük, nem az, ami ma. Hogy mit sütnek rá, édes teljesen mindegy. Pásztor Annától és a három apukájától eljutottam ma az egyik ópusztaszeri apukáig és az ő akhal-teke méneséig. Nekem az arab telivéren kívül egyik ló se ló igazán, de ez én vagyok. Ő azt mondja, hogy ez (vagy ez IS) volt az ősmagyarok paripája. Kétségkívül csinos darab, a – hogy is mondjam? – nem különösebben állatbarát Gurbanguly Berdimuhamedov türkmén istenkirály szereti is sztárolni, nemzeti kutyájuk, a közép-ázsiai mellett, ez utóbbit az előző türkménbasi kifejezetten utálta. Nem is szép, akárhogy forgatjuk, de a kaukázusi mellett egy angyalka, bár nekem az idevágó trióból egyedül a sarplaniai kéne, az már félig európai, földrajzilag egészen, lévén Szerbia már a Balkán (a Kaukázus meg épp a határon). De hát, mint mondottam, én vagyok én, te vagy te.
Mármost az akhal (illetve ahal)-teke körülbelül úgy lehetett ősmagyar ló, ahogy a mai komondor, kuvasz, magyar vizsla, puli ősmagyar kutya. Vagy a mind divatosabb, úgynevezett kunfakó, így nevezték el, és egy jól sikerült mixtúra, különböző egyéb lófajtákból, többek között a fent említett arab telivérből és az ő kevergetéseiből. Ha nem telne istállóra, szénára se nagyon, viszont volna egy elég tágas, füves prérim, néhány fával, nem szeretnék nagyot esni, legfeljebb akkorát, mint amibe Dzsingisz nagykán belehalt (akkori kor szerint) késő vénségére (egyébként pont annyi idős volt, mint én most), és mindenáron lovat akarnék még egyszer, ilyesmit vennék, ha nem zavarna se a külalakja, se az anatómiája. Hát kérem, egy UAZ se volt szép.
De térjünk vissza az akhal-tekéhez, az ősmagyarokhoz és a múltban való kóválygáshoz. Ez az állatka benne lehetett az ősmagyar lovakban, de azokban minden benne lehetett, amerre az ősmagyarok – akik néhány törzset kivéve még annyira se voltak magyarok, mint akiket ma így neveznek – tévelyegtek, szalonképesebben elvetődtek. Így, ez a megfelelő kifejezés, és akkor senki érzékenységét nem sértem. Azt kevéssé feltételezem, hogy egy általam átlagos magasságúnak gondolt ókori pusztalakó létra nélkül könnyen fel tudott volna mászni rá, azt meg végképp nem, hogy bármiféle erényt jelentett volna számára a mindennapos használatban, vagy a csatározásokban a fémes fényű szőrzet, és a könnyen megpattanó vérerek okozta véres verejtékezés, nem azért persze, mintha növelte volna a mosodai költségeit.
A gyakorlati ember gyakorlatban gondolkodik, nem kuriózumokban.
Egy szó mint száz, el lehet ezekkel a dolgokkal lenni. Lehet ősharcművészkedni, őslovászkodni, őskutyázni, bogarászni a különféle emlékek között. Mert ezek csak emlékek, melyekből valamit lehet rekonstruálni, valamiért, még a legbecsületesebb, hogy nekünk így tetszik, csak azt ne mondjuk, hogy ez az. Merthogy nem az, ha az volna, az egész világ valami hasonlóan megdermedt állapotban várná az újraindítást, mint amiben az egyik idevágó asztrofizikai verzió szerint várni fogja. Se idő nem volna, se tér, mert ezek változás nélkül nincsenek, evégből kunfakó se, hagyományőrzők se, semmi se. Tehát el lehet mindezekkel játszadozni, egyáltalán, mindennel el lehet játszadozni, még valamilyen szempontból átfedések is elképzelhetők, nem folytonosság szerint, hanem alak szerint, hogy forma szerint-e, az fogós, ravasz kérdés, de inkább nem, mint igen. A formák is korfüggők. A kor formái, azaz más-más alakú visszatükröződései.
Aztán, no hisz úgy volt, mondja Szondi harcáról a török küldött Szondi két apródjának Arany idevágó balladájában. De miután úgy volt, sokkal fontosabb, hogy mi van? Mert ami lesz, az abból lesz, ami van. Így is érthetik a szabadságharc (legyen most szabadságharc) elsiratását. De ami van, az meg abból van, ami volt! Igen.
Na és?
Ugyanis ez a biztosabb. Nem a „biztos”, mert ez ugyanúgy nem megfogható, de mindenesetre közelebbi emlék, és főként személyes. Oké, hogy Atlantisz, Meótisz, Verecke, Dienes-féle verzió, meg még vadabbak. Oké, hogy lovak, kutyák, páncélok, íjak, fokosok. De előbbre jutok egy százezred centiméterrel is attól, hogy a MyHeritage kideríti, ki van bennem? És ha tényleg? Ősmagyart ugyan ki nem derít, mert ahhoz előbb ősmagyarnak kellett volna lenni, így, ahogy leírtam, olyasminek, mint ősafgánnak, ősmórnak, őspakisztáninak, esetleg ősszovjetnek, ősjugoszlávnak, vagy őscsehszlováknak, de valamit kideríthet, amit… amit a kalapomra tűzhetek.
Vagy inkább mellé. Oszt’ jónapot.
Ezek anyagok. Önmagukban teljesen mindegy, hogy mik. Lehetnek súlyos eltévelyedések alapjai éppúgy, mint önmegvalósítási utak. Tantrikusan pedig akármik, nem részletezem, mert kibotoznak a netről. Nem ez a fontos. Az a fontos, hogy mire használom őket. Egyszerűsítek, mert ez így túl ködös és általános: hogy önmagukba kapcsolom-e őket vissza, vagy önmagamba. Hogy járműnek tartom-e őket, vagy fényesítésre az udvaron.
A többi lényegtelen. Úgy se úgy voltak. Ha pedig lényegtelenek, se arcoskodni, se összeveszni nem érdemes rajtuk. Tudják, mit? Inkább énekeljünk.
Hóc, hóc, katona
(Hóc, hóc, katona)
ketten ülünk egy lóra
(ketten ülünk egy lóra)
hárman meg a csikóra
a csikó a tehénre
tehén ült az egérre
egér ült a macskára
macska meg a pajtára
de a pajta beszakadt
benne ült egy kis dagadt
malac, aki furulyált
egyfolytában, meg sem állt
az állatok mind táncoltak
tegnap volt és nem holnap