Úgy tűnik, mintha a kormánymédia most erre startolt volna rá. Nincs sok időm ilyenekkel foglalkozni, csak néha szemet szúr ez-az. Most ez.
„A Kilenc hónap Courtney Cox-szal című sorozat legutóbbi részében egy, a normalitásnak mindenféle tekintetben hátat fordító pár férfi tagja (aki nőnek képzeli magát) próbálja szoptatni a nő (aki férfinak képzeli magát) által világra hozott csecsemőt.” (Origo)
Már a „képzeli” titulussal is vitatkozni lehetne, nyilván fognak is, de erre sincs időm. Majd valaki, helyettem. Képzeli, nem képzeli, valamiképpen az. Definíció kérdése, és innentől bárki lehet. Sőt, bármi. Volt nekem régen egy barátnőm, aki akkor vette el rá vonatkozólag végleg a kedvem a nemi élettől, amikor megszólalt: most kutyának érzem magam. Majd kisvártatva még egyszer megszólalt: most meg cicának. Persze valahogy a cica a nőiességhez kapcsolódik a köztudatban, tehát rám is rám ragadt, de a kutya nem kapcsolódik a nőiességhez, így aztán… de engem valójában nem ezek kedvetlenítettek el, hanem sokkal inkább a más síkra való áttét.
A férfiagy egyszerre egy síkú. Vagy oldalról oldalra, vagy alulról/felülről felülre/alulra.
Van, aki a kutyákra is gerjed. Na persze, minek annak nő?
Pontosan ez zavarna a nemváltókban is, ha én lennék a potenciális partner: hogy nem az. Más nem, de ha valakit nem zavar, hát akkor nem zavarja. Onnantól az ő dolga.
De nem is erről akartam pár sort írni, hanem a magyar kormánypropaganda mikéntjéről, amit lassan a legundorítóbb sértegetők és uszítók se tudnak unterelni. Illetve ezzel kapcsolatban még valamiről, ami ugyan nem fog mindenkinek tetszeni, akinek az előbbi sokkal jobban, de hát akkor így jártam. Tulajdonképpen a kettő össze is függ valamelyest, mégpedig a reprezentálásnál. Hogy mit, és kivel. Ráadásul ebben benne van a korkritika is: tudniillik egyáltalán nem kell sokat keresgélni hozzá.
Nem a homoszexualitás (ne kezdje el nekem senki mondogatni, hogy az nem ugyanaz, mint a nemváltás, mert tudom) a korprobléma például, sem a „transzgenderség”, ezek azóta vannak, amióta ember van, legfeljebb nem értették, másra irányították (például a homoszexualitásra) vagy elnyomták őket, hanem maga a kor, amiben ezek úgy jelennek meg, ahogy megjelennek. És ez nem csak a különböző -fóbok (fóbiával élők) bűne, sőt senki bűne: ez ilyen. Nem mindenki ilyen, de a többség. Nem minden homoszexuális férfi férfiatlan, magam is ismerek jó néhány olyat, akiről meg nem mondanám. Kifejezetten férfiast, mély hangút, erős kézfogásút. És ismertem olyan abszolúte heteroszexuális férfit is, aki ráadásul macskákat tenyésztett (én elsősorban kutyát tenyésztettem, a macska és mosómedve véletlenül csöppent a repertoárba), nem is akármilyeneket, hanem szfinx- sziámi macskákat, és a homoszexualitás összes, tipikusnak hitt jegyét produkálta, miközben boldog heteroszexuális családi életet élt, és soha férfival nem volt kapcsolata. Mindemellett még azt is elfogadom, hogy ők a kivételek.
Csakhogy – hogy egy árnyalattal mélyebbre hatoljunk a felszín alá, csak egy árnyalattal, mondom, nincs erre időm – amitől a többség ilyen, nem azt jelenti, hogy a nemi devianciák ilyenek vagy olyanok, hanem azt, hogy most ilyenek. A heteroszexualitástól eltérő viselkedéseket nem azért kriminalizálták, mert eltértek a „normálistól” (ezek az ösztönalapú állatvilágban ugyanúgy jelen vannak), hanem azért, mert a társadalom fent szeretett volna maradni. Az érzelmi alátámasztás, mint minden érzelmi alátámasztás, csak a következő grádics. Az „undorító” és hasonló titulusok nem érvek, hanem színezések. Azok a társadalmak, például a római, ahol erre nem volt szükség, mert megvolt az állandó utánpótlás, sokkal toleránsabbak is voltak. Mi több, néhol – Spárta/Lakedaimón, Kréta, Pontosz: a véletlenül épp szkíta „amazonok” – ahol a homoszexualitásra vagy a hagyományos nemi szerepektől való eltérésre egy egész társadalmat építettek, amennyiben ez bizonyult előnyösnek. (A házasságtöréssel, ami nem azonos a paráznasággal, kicsit más a helyzet: annak inkább jogi-öröklődési alapjai voltak. Persze, hogy szakralitással fedték le: amit nem fednek le szakralitással, azt bárki megkérdőjelezheti, és meg is kérdőjelezi – a mai kor sajátossága, hogy mára ez az egész szakralitásra kiterjedt, válogatás nélkül.)
Nos hát, a férfiatlan meleg, mint általános jelenség a mai skatulya terméke. A férfiatlan kor terméke. Az egyenlősdi dettó, és még azt se lehet mondani, hogy ez „nem normális”, mert teljesen normális. A teljes egyenlőség az irány, a teljes kiegyenlítettség, tudományos nevén az entrópia, megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul. A teljes rendezetlenség, a rendszer összeomlása.
Mindez azonban csak akkor baj, ha a világra (társdalomra, bármire) mint átformálandó végcélra, és nem mint apropóra tekintünk. Ha nem úgy nézzük, ahogy az utolsó, még szellemileg értékelhető történelmi helyszínen és korban egy japán szamuráj – a 14. század végéig, kisebb mértékben egy európai lovag – bármit, a kardjától saját magáig, vagy az ellenfeléig.
Ugye, Az ember tragédiája már a könyökükön jön ki?
Itt következik a második észrevétel. A mai magyar (nem csak magyar) kormány fogja ezt a korterméket, ráragasztja a kor összes – látszat szerint nem alaptalan –, visszahúzó előítéletét, a létező legvisszataszítóbb módon kiszínezi, saját érdekei mentén politikai kontextusba helyezi, és így tálalja az amúgy is előítéletes, ostoba, saját magától is frusztrált, szintén kortermék csőcseléknek. Aki ránéz a kiválogatott képekre, kiszakított jelenetekre, és mindent igazolva lát. Tudják, ki csinált ilyet a közelmúltban? Kik csináltak? A nácik és a kommunisták. Mindenki angyalizált és démonizált kicsit, de ők nem kicsit. Ez a propaganda három dologra épít: a közönség – jogos – kisebbrendűségi érzésére és felszínességére, valamint a tipizálásra. Kiválogatunk néhány, a favorizált északi típus függvényében alsóbbrendűnek kinéző – talán valóban primitív, annál jobb – szovjet katonát, csúnya és ellenszenves zsidót, kövér kulákot, ha lehet, még rá is teszünk egy lapáttal, például a Claus (Philipp Maria Schenk Graf) von Stauffenberg-féle merénylet után a náci bírósági tárgyaláson a vádlottak nadrágtartóját is elvették, csúnya, provokatív, gusztustalan homoszexuálist, nemváltót (Terry Blackről, alias Rácz Károly Mihályról mondta nekem valaki, hogy ő teljességgel megérti, ha egy férfi nő akar lenni, csak azt nem érti, hogy miért akar ronda nő lenni), majd az egészet odalökjük az így együtt, vagy külön-külön szintén csúnya, gusztustalan, primitív, saját magától frusztrált csatornatöltelék tömeg elé a lehető legundorítóbb és leguszítóbb tálalásban.
Íme, az Untermensch.
És ez a frusztrált, sötét, undorító tömeg azt fogja gondolni, hogy az az alsóbbrendű ember, akiről olvas. Pedig nem.
Mindenekelőtt az, aki írja.