Őszintén megvallva, kezdem kicsit unni, hogy állandóan írásban kell üdvözölnöm kedves hallgatóimat. Mármint lehallgatóimat. Az elmúlt tizenegy évben többször kellett ezt megtennem, mint annak előtte húsz éven keresztül – ami meg azelőtt volt, az más kérdés. Csak megint muszáj.
Híre jött ugyanis, hogy a magyar állam megvásárolta a „Candiru nevű kémszoftvert”, amellyel kapcsolatban csak annyiban fontos, miszerint egy izraeli cég terméke, hogy ott kifejezetten profi cégek szakosodtak az ilyen irányú fejlesztésekre. Itt is el kell oszlatnunk egy félreértést: nem a szoftver neve Candiru, hanem a gyártó cégé. Ez a hazai sajtóban kicsit összekeveredett. Különben ezt a műhelyt 2014-ben csak alapították Candiru néven: 2017-ben DF Associates, 2018-ban Grindavik Solutions, 2019-ben Taveta, tavaly pedig Saito Tech névre keresztelték át. Szóval, mint minden jobb titkosügynöknek, ennek is sok neve volt, van és lesz is még.
De lássuk, mit tud ez a Candiru-fejlesztésű szoftver? Elég sok mindent, bár nem olcsó. És megvette Magyarország, bár nagyon nem most, onnan tudjuk, hogy van nekünk ilyenünk, hogy megtalálták a használatának a nyomait. Éspedig a Torontói Egyetemen működő Citizen Lab kiberbiztonsági kutatóintézet vette észre, bár ők a Windows biztonsági réseit keresték és találták is meg – többek között ilyenen keresztül működött a mi kis barátunk is. Az egyetem jelentése szerint tíz ország használta a Candiru-szoftvert, közöttük olyan szabad és demokratikus hatalmak, mint Oroszország, Üzbegisztán, Izrael, Szaúd-Arábia, Katar, Indonézia és Szingapúr. Meg persze mi. A szoftver különben működik Windows nélkül, Android-környezetben is, csak a Windowson keresztül fedezték fel a tevékenységét. És az internetes scannelés (inkább elemzés) kimutatta, hogy Budapest is használta, bár azt nem részletezték, mikor és mire.
Arra, amire való: kémkedésre. Csak éppen ez költséges mulatság. Az alapszoftver potom tizenhat millió euró, de ennyiért teljes betekintést nyújt tíz célszemély teljes online tevékenységébe és telefonbeszélgetéseibe. Aztán másfél millióért lehet vásárolni hozzáférést újabb tizenöthöz, és így tovább. Szóval, az alapcsomag 5,744 milliárd forint, minden bővítés kicsit több, mint félmilliárd. Ez azonban csak egyetlen országra érvényes licenc: egy újabb 5,5 millió eurós kiegészítéssel már öt további országban és újabb 25 eszköz megfigyelésére alkalmazható a kémprogram.
Nem azért mondom, nem értem én a magyar kormányt: ha ezt az összeget minálunk szétosztják a megfigyeltek között, azok ennyiért még fel is jelentik magukat, vagy írnak napi jelentést a saját tevékenységükről, ha arra támad igény… arról már nem is szólva, hogy ez a dal eddig szólt, a Microsoft heteken át tartó vizsgálat után július 13-án kiadta a javításokat a kémprogram által érintett sebezhető pontokhoz, a többi frissítéssel együtt, én is telepítettem, bár nem ezért, szóval mostantól csak azt lehet „candiruzni”, akit eddig (és annak is csak az androidos készülékét), újabb áldozatokhoz új szoftver kell majd. Ahogy a világot ismerem lesz, mégpedig hamar.
Kik a célszemélyek?
Elsősorban ellenzéki politikusok és újságírók, legalábbis a Citizen Lab szerint, világszerte mintegy százan. A politikusokat még csak-csak értem, de újságírók?
Kevés ennél feleslegesebb pénzkidobást tudnék mondani. Az újságíró postája és telefonos forgalma ugyanis vagy magánjellegű és ezért semmi fontossága nincs, vagy ha mégis belekeveredik valami bizalmas adat, akkor már úgyis késő, az legkésőbb másnap megjelenik a sajtóban. Már persze, ha napilapos az ember.
De általában véve is: sajtóhoz komoly államtitok akkor kerül ki, ha „kikerítik”, eljuttatják, kiszivárogtatják, szándékosan és célzottan. Épeszű sajtómunkás ugyanis tisztában van azzal, hogy az államtitok nem játék. Ékes példája volt ennek 2016-ban a terrorveszélyhelyzet bevezetése. Ezt titkosított iraton terjesztették be. Ennek a titkosított iratnak közölte a leglényegesebb részleteit először az MTI, mert valahogy „hozzájuk került”, aztán az akkori Origo, azután én a Huppa.hu-ban, még azután jött egy kis csend, majd Novák Előd eljátszotta a nemzeti hőst, mert nyilvánosságra hozta ugyanazt, amit korábban a sajtó, csak a saját Facebook-oldalán és hozzátette, hogy ezért őt most évekre be fogják csukni, de mindent a hazáért és a nemzetért. Novák Előd pár napra „hős” lett, pedig nem kockáztatott semmit: titkosított iratot adott kategória és titkosítási szint esetén csak teljes terjedelmében tilos nyilvánosságra hozni, részleteit idézni szabad. Az megint jó kérdés, hogy mitől lett volna titkos az, ami már egy hete megjelent több médiumban is, teljesen nyilvánosan.
A sajtó tisztában volt azzal, meddig mehet el ennek a titkos iratnak a közlésében, Novák Előd szintén – egyedül a közönség nem tudta, meddig nem titok a titok, ünnepelték is a politikust jó páran, teljesen értelmetlenül.
Szóval, az államtitoksértéseket ne a sajtónál tessék keresni, ha egy államtitok kikerül, a kormányok inkább a saját házuk táját forgassák fel. Persze, esetleg előkerülhetnek kényelmetlen és kellemetlen dolgok, hatvanpusztai paloták, ócska szovjet gyalogsági páncélosok oligarchák udvarán, adriai hajókázások olyankor, mikor a kéjutazónak épp Budán, a Bem téren kellett volna állni a sarat, mert dandárja volt a munkának, ezek mind előkerülhetnek például oknyomozó portálok munkatársainak postájából, csakhogy ezek nem államtitkok. Ezek pusztán kínos tények. De írni nem tilos róluk, foglalkozni velük nem tilos, legfeljebb, hogy úgy mondjam, kissé egészségtelen. Azonban – nincs ellenük törvény.
Én magam mindig komolyabb és épp ezért szebb szakmai feladatnak éreztem, ha nyilvános források alapján bizonyítok be valamit, mintha olyan bizalmas iratokat használnék, amik nálam sem lehetnek, nem is tudhatok róluk – bár mondjuk 2013 táján jártam úgy, hogy megkeresett egy „önkéntes informátor” és átadott egy titkosított minisztériumi tanulmányt, mindegy is, miről. Mondjuk, hogy olyan témáról, ami akkoriban nagyon élénken foglalkoztatta a közvéleményt. Hazavittem, otthon írom az anyagot, egyszer csak egy nagyon hosszú idézet elején azt mondtam magamban: pötyögje ezt be, akinek kedve van hozzá, beírom az első két mondatot a keresőbe, hátha ez a rész megvan valahol, mégiscsak idézet.
Megvolt. Nem a rész: az egész, titkosított tanulmány nyilvánosan elérhető volt a neten! Utána ötször megnéztem, de eredeti volt a bélyegző. Az irat titkos is volt, de azért a gyakorlatban nyilvános is, mert mi van, ha a sajtómunkás nem csap le rá egyből? Elé toljuk még egyszer, ezüst tálcán…
Szóval, a titkos ügyek nyilvánosságra hozatala nem a sajtó részéről fenyeget, a nem titkos, csak kínos ügyeké igen, de annak megakadályozása viszont bűncselekmény. Viszont ha így van, tán csak nem figyelik az ember postáját, hallgatják le a hívásait?
Csak de.
2017-ben (és azért később is, de akkor kezdődött) rendszeresen előfordult, hogy telefonon beszélgettem valakivel, ez rendszerint a Kedvesem volt, és egyszer csak én nem hallottam őt, neki viszont a készülék visszajátszotta a pár perces beszélgetést az elejétől… a legszebb az volt, amikor Nagyváradon voltam és felhívott, hogy vigyek be neki a szerkesztőségbe két könyvet és két túrós buktát. Az is ilyen visszajátszós beszélgetés lett, de majdnem becsaptam a lehallgatókat, mert eredetileg sósperecről lett volna szó. Mivel pedig Nagyvárad olyan közel van a magyar határhoz, hogy szó szerint átlóg a térerő, és mivel Budapesten is volt példa az ilyesmire, nehezen lehetne rákenni a román gumitalpúakra a dolgot: ezek bizony a mi kicsiny, ügyetlen fiaink kellett legyenek. Meg is írtam akkoriban.
Biztos akkortájt vásárolták meg a Candiru-szoftvert, és még nem volt gyakorlatuk a használatában.
Azért nagyon csodálom, hogy én, ha csak tized- vagy tizenötöd-részben is, de ennyi pénzt értem valaha vagy akár most valakiknek. Azt nem is próbálom meg kitalálni, kiknek, annyi magyar civil szolgálat létezik és „dolgozik” – még az a szerencse, hogy a tevékenységük nagyobbik részét az egymás elleni konkurenciaharc teszi ki. Azért is az idézőjel.
De komolyan mondom: felesleges a sajtó ellen kémkedni, tessenek kibírni azt az egy nap késést, ami hozzám kerül, az egy-két napon belül úgyis megjelenik – ha nem jelenik meg, az azt jelenti, hogy nem hiszem, és ezért soha nem fogok vele foglalkozni.
Eddig csak a „kedves hallgatóimat” üdvözöltem, ha rájöttem, hogy figyelnek, lehallgatnak.
Mától változik a megszólítás: ezentúl „kedves, drága hallgatóim” lesznek.
Merje valaki azt mondani ezek után, hogy nem kerülnek sokba!
Nem egyszerűen drágák: méregdrágák.