Bevallom, nem emlékeztem a címére. Mindenre én se emlékezhetek. Nem a Dollárpapa volt, hanem a Hét tonna dollár, a „kis Kabossal” a főszerepben. Még e film részletei is csak foltokban maradtak meg, hja, negyvennyolc év az negyvennyolc év, és éppen életem egyik legzaklatottabb időszakát pergettem.
„Tizenhét esztendősen?” – hüledezhet az Olvasó. Akkor, és ez még csak szerény kezdet volt, a felütés, ahogy egy zenész vagy író mondaná. Én ugyan nem tudom, mi vagyok, valami biztos, és valahol (mindenhol van valami, írta egyszer posztjában egy barátnőm arra a közhelyszerű megállapításra, hogy „valami van ott”), a „felütés”, mint olyan azonban mindenképpen megér egy misét akkor is, ha ez a mise nem most lesz. Talán a Malomban. Most ugye, szünet van – már amennyire e műfajban lehetséges ilyen, pontosabban abban lehetséges –, hétfőig maradnak az efféle csacskaságok, mint ez, vagy a politika, vagy bármi a langymeleg felszínen. Ami dühít, vagy már nem is dühít. Apropó, düh: van, amin tudunk változtatni, van, amin nem tudunk. Ez is közhely, vágják rá, és valóban, ez is az. Itt kezdünk elmerülni, ha maradunk a felszínen. Hantos Károly barátom elégedett lehet: megkapta a mai paradoxonját. Esterházy Péter is megirigyelhetné, ha élne, szegény, és lenne ideje rám a saját, mindenféle értelmű farokkergetése és egyéb kulináris élvezetei mellett.
Ha Hasnyálka Kisasszony közbe nem szólt volna.
Tehát van, amin tudunk változtatni, és van amin nem. Van? Definíciók vannak, csaptam volna le pár éve (szépen rímel így a felütésre). Minden politikus ösztönből nyomja, oda, vagy mellé, akár az újságíró (tényleg, az újságíró is felüt, ha kérdez) a magáét, vagy azt, amit a szerkesztő kiad neki, manapság és itt a Központ, a Nagy Föld, Brezsnyev hogy örülne, a Sztavka összes veteránjával. A tárgyak és tárgyszerűek kérlelhetetlensége, amit nehéz isteni gondviselésnek felfogni. Az abszolút hatalomtól megfosztottság, amiben a „hatalom” összes illúziója és illuzórikus aspektusa lelepleződik. Ebből csak kicsavargatni lehet magunkat így, mint amikor az ember vesz egy rossz gépet: nem is olyan rossz, van jobb, de én szeretem, ez volt a leggazdaságosabb ár-érték arányú, erre volt lehetőségem, a „nem vettem észre egy házzal odébb a megfelelőt”, „elkapkodtam” már csak kibeszélés szintjén működik, azt meg kerülöm, hogy hülye voltam, mert helyben megüt a guta.
Akarni viszont szabad, még a szabadságot is, hogy Schopenhauerrel szóljak, és az ő szabad akaratáról.
Tényleg, a sakkozók is ismerik a felütést.
Persze ha van felütés, van leütés is, teniszezőknek és sakkozóknak evidens, épp az imént emlegettem pár sorral feljebb. Tudják, mekkora élvezet számomra, hogy ma nem kell gondolkodnom, legalábbis nem nagyon? Na, folytassuk, aztán lemegyek dinnyéért, elmegyek edzeni, utána sétálgatni, ez nálam bő tizenöt-húsz kilométer naponta, szellőztetem is szorgosan, egyéb fizikai teljesítményeimmel, ha már a szellemiekből épp, hogy csurran-cseppen. Legalább ebben hasonlítok Sztálinra, ő el is várta, hetven fölött feltétlenül, nekem addig még van, ha van, pár évem.
Jó, egy himlőhelyem is akad.
Nos, tizenhat évesen – itt kezdődtek a bonyodalmak –, egészen pontosan 1972. október 27-én azt mondtam képletesen a környezetemnek, amit születésem évében ugyanekkor a naiv magyar százezrek, és amit Bertolt Brecht Keuner ura a hozzá bekvártélyozott és általa kiszolgált ügynöknek, miután elhalálozott: nem, annyi különbséggel, hogy én azt már nem vártam meg. Lett is belőle bajom elég, bizonyára most is van, csak nem tudok róla. Máshova került a súlypont, hogy úgy mondjam. Cizellálhatnám, de ezt sem teszem: történés szempontjából kevés kivétellel kevéssé érdekel, mi történik, már csak azért sem, mert történik. Nem tudom fixálni, és senki sem tudja. A kevés kivétel pedig abból adódik, hogy szükségem van még időre, ameddig azt mondom, hogy nincs szükségem időre. Hogy megkapom-e, egyelőre nem rajtam múlik. Értsék így, ahogy leírtam: egyelőre. Ha félre akarják érteni, értsék bátran.
Minden Isten kompetenciája, kivéve az időt: azt a teremtéssel átengedte nekünk.
És akkor helyben is vagyunk, nem kell többet értetlenkedniük a cím és címnek megfelelés miatt. Az értetlenkedés. Nem értés. Nem értésre serkentés. Innentől politika. És más, mert politikával annyian foglalkoznak manapság, és annyira bent van a politika mancsa mindenki házában, már a hálószobájában is, hogy eggyel többre semmi szükség. De azért kicsit, mert Önök szeretik. Így aztán Önöknek se kell gondolkodniuk, nekem se, és mindenki jól járt.
Nyavalyás n.ggerek, nyavalyás kormány. Ez már T. H. White, nem a kocsma (vagy az annak megfelelő partneri kör), de legalább szórakoztató.
A nem értésre serkentés a mai kor abszolút privilégiuma. Ma már mindenkit igyekeznek megtanítani olvasni, amit aztán el is felejt, de marad neki a televízió, internet, egyebek, és a szövegkörnyezet. Európa elrablása, csak nem Zeusz és nem bika képében, hanem Makk Alsó Berci disznóalakban. Nincs a világon még egy kártyacsomag, ami tökéletesebben szimbolizálná, mint a magyar. Az írni-olvasni tudás nem azt jelenti, hogy valaki ismeri a betűket, hanem azt kellene, hogy jelentse, hogy érti is őket. Én sokáig néztem úgy művészfilmeket, hogy csak néztem őket, értés nélkül. Aztán a szegedi JATE egy filmesztétikai vetítésén (Bíró Yvette, ha ez mond Önöknek valamit, már kilencvenegy éves, ó, Istenem) Bergman „Csend” című alkotásán kezdtem megtanulni, mi is a film. Akkor, ott. A zenét máig nem tudom, mi, vagyis el tudom képzelni, annál kicsit mélyebben, mint hogy „nem az”, de mindenre nekem sincs időm. Még kapom, nem csinálom, olvashatták. Most fejeztem be egy könyvet, a címét egyéni érzékenységek miatt nem írom le, a tartalmát sem, még csak nem is utalok rá, elég belőle annyi, hogy azon nagyon kevés könyvek egyike, amiről semmiféle véleményt nem tudok mondani. Még azt se tudom mondani róla, hogy „pocsék”. A szerző rengeteget dolgozhatott, Indiáig bejárta a világot, guruk lábainál üldögélt, válogatás nélkül elolvasott a sci-fibe átmenő sületlenségektől kezdve a funkcionálisan önmegvalósítási ösvények irodalmától kezdve némely apokrifeket is beleértve a Bibliáig sok mindent, és aztán amit kivett belőlük, egy prekoncepcióba gyömöszölve le is írta, és ki is adták. Jó vastag lett. Nos, nagyjából a könyv egyharmadánál az egykori (A. E.) Bizottság egyik legslágerebbé lett száma jutott az eszembe, abból is a refrénszerű kérdés: minek? Nem minek csinálta, amit csinált, az onnantól már másodlagos, hanem ezt az embert minek tanították meg a betűvetésre? Reflex-szerűen rávághatják: „Rengeteg olvasót pedig minek tanítanak meg az olvasásra? Amikor ezek őket csak összezavarják?”
És akkor a többi lehetőségről nem is beszéltünk.
Tehát minek? Nem annak. Akkor minek? Annak, amiért a kutyákat, lovakat, ökröket kiképzik valamire. Hogy ugyanazt tegyék, mint Bercht Keuner ura az ügynökkel, Keuner úr tisztánlátása nélkül: szolgáljanak. Mi is szolgálunk, mindannyian, még csak azt se mondanám, hogy másként, mert aminek akár egy közös pontja akad másvalamivel, annak a pontnak a vonatkozásában összevethető vele, tehát nem másként, csak más mértékben és mással a háttérben. Sőt nem egyszerűen mással, kedves Olvasó: valamivel. És itt ne csak a politikára gondoljanak.
Az említett és meg nem nevezett könyv tele van idézetekkel. Némelyiken magam is meglepődtem, pedig a „szakmámba” vágnak. Hát én ezt így soha nem gondoltam, hüledeztem a harmadik után. (A sci-fin, a felületességeken és csúsztatásokon nem hüledeztem, a fantasztikum még szórakoztatott is volna, ha nem akar más lenni, mint ami, más írja meg, és jól – a szerző elégtelen magyarnyelvismerete már csak savanyú hab volt a száraz tortán.) S miután kihüledeztem magam, meg is néztem. Mégse én vagyok a hülye. Mindannyiszor erre jutottam. „Nincs-e megírva a ti törvényetekben: Én mondom, Istenek vagytok?” (János 10, 34), áll a könyvben és a Bibliában. Valóban ez áll. He? – kérdi a teológiát sem végzett laikus. He? Ezt mondta volna? Ezt mondta. Csak az a baj, hogy előtte és utána is mondott valamit, ami nincs a könyvben. Valamire mondta. Az ominózus mondat előtt ugyanis meg akarták kövezni, mert ember létére úgymond istennek teszi meg magát. Az idézett után pedig Jézus így folytatta: „Ha már azokat is isteneknek mondta, akikhez az Isten szólt, akkor hogy vádolhatjátok káromlással azt, akit az Atya megszentelt és a világba küldött azért, mert ezt mondtam: Isten Fia vagyok?” Hát még, ha a szerző ismerné az Ószövetséget, amire Jézus (vagyis János) utalt. Az ominózus kijelentés ugyanis a 82. zsoltárra megy vissza, ahol Izrael bíráira vonatkozott: „Isteneknek mondanak titeket, és a Magasságbeli fiai vagytok mind.” (Zsolt 82, 6) Nem az Atya mondott embereket (a bírákat) isteneknek, se nem Jézus, hanem a többi ember, mint Isten képviselőit. Innentől a keresztény teológia csúsztatása következik, de ezzel most nem foglalkozunk. János gnosztikus evangéliuma csemege minden profi félremagyarázónak, teológustól a kontárig. Hiszen ezért kanonizálták.
Van a meg nem nevezett könyvnek még egy tanulsága: a célközönség lustaságára való apellálás. Áraszd el őket információkkal, számokkal, idézetekkel. A kutya nem fog utánanézni. Nekem kevéssé kellett, mert foglalkoztam az érintett témákkal, de aki nem foglalkozott, annak bizony kell(ene), ha ki akar belőle silabizálni valamit.
De nem akar. Nem akar az semmit, csak csodálkozni, szörnyülködni, vagy lelke oszlopait megtámogatni. Két mondat elég neki az elejéről, hogy eldöntse, a többire pedig valójában nincs is szüksége. Végy, végy, végy (ez is Bizottság) sok-sok ellenőrizhetetlen vagy munkásan ellenőrizhető állítást, távolítsd el a környezetéből, és tálald az ő szájuk íze szerint. Fűszerezd meg olyan adatokkal, melyekhez jószerivel csak te férhetsz hozzá, ha kiveszed a textúrából, és a magadéba rakod, akár a valóságnak (a te tudattartalmadnak) is megfelelhetnek, és kész a csodaturmix.
A Hét tonna dollár arról szólt, hogy egy szerelmes bohóc, Kabos-Luciano, ha megkapja az ihletet, azaz a szerelmét, megtáltosodik: képes matematikailag kiszámolni, hogy hol áll meg a szerencsekerék, lett légyen szó lottóról, lóversenyről, bármilyen szerencsejátékról vagy fogadásról. Kiküldik a kapitalista külföldre, ahol még amellett is, hogy a társai jócskán ellopnak belőle, rengeteg pénzt nyer a (szocialista) magyar államnak, olyannyira rengeteget, hogy amikor hazalátogat, nem ismer rá az országra. A munka már nemhogy nem kötelesség, hanem kifejezetten tiltott. Egy transzparens maradt meg bennem a filmből a legtisztábban:
„Munkátlanság csak az élet.
Van életem, mert henyélek”
alatta a szerzővel: Petőfi Sándor.
„A magyar nemes”, a vers többi része persze sehol.
Hajrá, Gulyás Gergely, hajrá ellenzék. Hajrá, mindenki.