A Színházi Élet című bulvárlap ötlete két kolozsvári fiatalember, bizonyos Incze Sándor és Harsányi Zsolt fejéből pattant ki a boldog ántiidőkben, a huszadik század első évtizede végén, a színjátszásra szakosodva.
Már csak azért is telibe találtak, mert akkoriban még a társasági élet elengedhetetlen kelléke volt a színházba járás. Mára sikerült szeretett háborús vezetőnknek ebből is politikai csatateret csinálnia, de nagyjából az ő érkezéséig csak másik kedves, szintén alacsony és szintén korpulens, azonos eszmevilágból érkező vezérünk idejében volt így, utóbbi mentségére legyen mondva, hogy ő élete végéig következetes maradt ahhoz, amivel fiatalon elkötelezte magát. Hogy melyikük a kártékonyabb, eldönti majd az utókor, én mindenesetre Mátyásnak szorítok.
Hát most élek, na. Ennyi örömöm nekem is lehet a NER-ben.
Sándor és Zsolt, a két erdélyi fiatalember saját zsebéből indította a lapot, mindössze pár száz példányban, és mivel szerzőket nem tudtak fizetni, eleinte ők maguk írták. Hamar népszerű lett, és idő múltán a fiatalemberek úgy gondolták, ideje a fővárost (nem Bukarestet, az akkor még másik ország fővárosa volt) is meghódítani, egy életük, egy haláluk. Bejött, olyannyira, hogy huszonöt évvel később, a már csak Csonkaország fővárosává avanzsált városban és az egész maradék Magyarországon egy száznál is több oldalas gigaújságot üzemeltettek, a kor legnevesebb szerzőivel, Kosztolányitól és Karinthytól a szárnyait bontogató József Attiláig, Weöres Sándorig és Örkény Istvánig. Volt persze abban minden, mi pletykaéhes szem-szájnak ingere, nem csak minőség, sok minden más is, ha a mai kormánymédiára asszociálnak, az egészre, en bloc, nem járnak messze képzeletben, csak előbb említettekhez hasonló szerzőket ne keressenek. A mi kormányközeli finanszírozottságú (így mondják az ellopott, finomabban eltrükközött, majd átjátszott közpénzt?) tájékoztatásunk egyetlen nagy, minden finomságot és finom árnyalatot nélkülöző pletykarovat, ahol a pletyka anyázásra és befeketítésre korlátozódik, de akkor még nem egészen így volt. Akkor még a pletyka tényleg pletyka volt, bár tudott az is kellemetlen lenni. Nos, a Színházi Élet klasszikus és emblematikussá vált pletykarovatának volt az a címe, ami jelen írásunké is.
Azt mi ma csak szeretnénk, ha ez lenne a legnagyobb gödör, amibe beleesünk, hogy pletykálnak rólunk. Ma már ez se így megy. Ez már a technika kora, ugye. Madách vagy Orwell, hogy egy közelebbi szerzőt említsek, lázálmukban se gondolhattak arra, ami elindult. Nem itt, hanem mindenütt, csak mi itt élünk, és ez a mi mai, különbejáratú kis botrányunk. Elül majd, ahogy a galambok a verebekhez, ha már József Attila az eszünkbe jutott. Mert miért ne ülne. Mindent meg lehet szokni, aztán a végén majd kinek nosztalgia lesz, kinek retró, mint mára a szocialista önkiszolgálók kulináris élvezetei, bár az éttermek se voltak sokkal jobbak, tisztelet a kivételnek. Pöri-ubi-noki, csem. sert. sült-burg. pár. káp, gulyuleves, húsleves cérnametélttel, (szájíze mint a) napi főzelék, székelykápi, rántott sert. szelet hasábburg., mellé üveges csalamádé, ami ezekből megmaradt, abból brassói, esetleg volt még ponty rántva, tart. márt., desszertnek palacsinta, rétes, somlói, esetleg Gundel-palacsinta lángolás nélkül, dejóval töltve, csokis gezemicével nyakon öntve.
És azok az építőtáborok. Csillebérc, Zánka. Szálltak az évek, boldog az élet, most csupa fényt hoz a nyár. Mármint hozott, és hozni fog.
Akkor ne sírjon a szánk. Szele Tamás barátom már rájött. A fíling. Ez számít, a fíling. A nosztalgia, mint múlt, a jelen, ami ugyan szívás a fiataloknak, nem a Fidelitas kiszeseire gondolok, nekik a párttal a néppel egy az útjuk, mínusz a nép, noha nekik pláne nosztalgia lesz, a többieknek pedig már most retró. Mint a csőnadrág és hegyes cipő, ha nyúlhatok az elhalt legjobb katonához, aki akkor még nem volt legjobb katona, lévén, hogy jövendő tábornoka legfeljebb óvodába járt. Félzsidó édesanyám, akit csak a jószerencse és egy első világháborús apai hősi múlt mentett meg az életveszélyes megpróbáltatásoktól, meg az, hogy nem Kun páter akciórádiuszán belül élt, ötven évvel később könnybelábadt szemmel hallgatta az SS-indulókat. Ő akkor volt fiatal, na, és neki ez a fiatalságot jelentette.
A mai fiataloknak meg a NER fogja azt jelenteni, az összes velejárójával, Vidnyánszkytól a Pegazusig. Színházi élet ugyan színház hiányában nem lesz, vagy olyan lesz, amiről nem érdemes egy sort se írni, de sebaj. Kombinálva a kijárási tilalmakkal, lesz helyette Házi Élet.
Tényleg, a koronavírus is nosztalgikus lehet egyszer, illetve nem tudom. A nagymamám átesett a spanyolnáthán, és nemigen szerette emlegetni, pedig orvosnő volt ő is. Retró is lehet, mondjuk a szigma-variánstól elfele.
Én nem értem, mi baja az úgynevezett ellenzéknek a Pegazussal. Alapból egy szép ló, szárnyakkal, ha szarva volna, unikornis lenne, de így is rokonítható a magyar folklór táltosaival, ne Billre gondoljanak az István, a király első szereposztásából. Elég morbid módon jött a világra, mármint a pegazus, helyesen Pégaszosz, tudom, de mégiscsak egy isten és egy hajdan szép lány nászából, kár, hogy a lány valami hasonlóvá lett, mint a NER női szereplői. Ő nem úszta meg olyan könnyen, mint az előbbi hölgyek eddig, rejtély persze, hogy lett ló, egy óriás fivérrel, név szerint Khrüszaórral, de ha például Borkai mester eddigi tevékenységét nézzük, bármi elképzelhető. Neki pechje volt, Szájer mesternek is, Habony épp hogy megúszta, bár olyan állapotban… Akárhogy is, Pégaszosz is lehetett magyar, ha már Buddháról, Jézusról, sőt magáról az Atyáról is kiderült, csak Cicciolina, született Staller Ilona kellett volna hozzá. Helyette van most nekünk egy másik Pégaszosz, ami már Pegazus, Netanjahu, vezérünk nagy izraeli barátja jóvoltából, aki nem csak a mi vezérünk nagy barátja. Az üzlet az üzlet, a lelkiismeret meg egy másik dolog. Az itt nem játszik, de kérve kérem Önöket, ha lehetséges, így se terjesszék ki az egész Izraelre, vagy a zsidóságra. Illetve kiterjeszthetik, csak akkor ne csodálkozzanak, ha Önöket meg Orbán Viktorral fogják azonosítani.
Intim Pistára viszont innentől semmi szükség. Van ugyanakkor pár olyan dolog ebben a sztoriban, ami számomra, hogy is mondjam, kicsit meseszerű. Kicsit nem kicsit. Hogy ki mit ír le róla, nem a kormányoldalra gondolok, az sok mindentől függ, függ a szándékoktól, függ a hátsó gondolatoktól, és mindenekelőtt és összességében függ az egész valóságkezeléstől. Az inkvizíció se kizárólag ártatlan, légynek se vétő embereket vont tortúra alá, és égettetett meg a világi hatósággal. Nem merülünk bele, mert ezek az adatok és ezek a történetek is a mindenkori trendnek megfelelően mindenkor kozmetikázottak, de hogy el tudják képzelni: ha én csak hiszem magamról, hogy boszorkány vagyok, viszont olyan dolgokat művelek, melyeket képzeletemben a boszorkányok szoktak, és ez kimeríti a kriminalitás szinte teljes tárházát, majd ezek után akik dettó hisznek a boszorkányokban, boszorkányként felelősségre vonnak és elítélnek, akkor édes teljesen mindegy, hogy mi a fedősztori. Jusson eszükbe Al Capone, vagy pro is, kontra is O. J. Simpson.
Szóval a pár dolog. Kizárt, hogy az egész az legyen, aminek az ellenzék kommunikálja. (A kormány és illetékesei jószerivel sehogy se kommunikálják, az egy szem Bayer Zsolt is csak szegényes káromkodásrepertoárját gyakorolja vele.) Nem csak azért kizárt, mert túl drága mulatság, feleslegesen kidobott pénz volna. Ez nem kínai oltóanyag, Budapest-Belgrád vasútvonal, vagy Paks Kettő, hanem Izrael és Magyarország kettőse. Ez inkább hasonlít valóságos üzletre az én képzeletemben. Azt sem hiszem, hogy ilyesmikben az idiotizmus határát súrolóan hülye lenne a kormány. Könnyen dob ki pénzt, de leginkább úgy dobja, hogy valamiképp visszafolyjon, ha nem is a kincstárba, vagy úgy IS, és úgy is, mint befektetéseket, gondoljanak a konzultációra és népszavazásra, amik vannak, illetve a szupertűzijátékkal együtt lesznek. Arra, hogy olyan adatokat tudjon meg, melyeket más forrásból is megtudhat (maguktól a szolgáltatóktól, akiket törvény kötelez a tartalmak megőrzésére), vélhetően sajnálná. És ha őt azok az információk érdeklik, melyeket más forrásból nem tudhat meg? Egy újságírónál, amint Szele Tamás barátom is rávilágított? Annál, aki azért gyűjt adatokat, hogy közreadja? És ha kompromittálni akarná csak az újságírókat? Vagy sakkban tartani? Ma, amikor minden utcasarkon ott lóg a kamera, Isten a tudója, hol van még Siófokon kívül arcfelismerő rendszer, ha olvasnak újságot, nem egyszer olvashattak tettesekről, akikről semmi más nem állt rendelkezésre, mint köztéri felvétel, és pár órán belül név szerint keresték és fogták el őket? Ma, amikor elég a telefonunk közelében kiejteni egy termék nevét, és öt perc múlva ellepnek az odavágó hirdetések? Ma, amikor szinte mindent kártyával vagy telepített applikációval fizetünk, már, aki, mert én nem, plusz mellé minden valamirevaló nagyobb kereskedelmi egység kibocsátja a sajátját? Ma, amikor és még mi minden? Hogy legyen fogalmuk a hatóság képességeiről: ezelőtt harminchat évvel bevittek az ötödik kerületi kapitányságra, ezúttal mindegy, miért, és a meggyőzés részeként az előadó azt is meg tudta mondani nekem, hogy mikor fürödtem a barátnőmmel egy fürdőkádban. Semmi jelentősége nem volt, még pikantériája sem, tehát senki más nem is tudott róla rajtunk kívül. Neki soha, semmi dolga nem volt a rendőrséggel, akkor se, azóta se. Nem volt se spicli, se ügynök, se rendőr. Ma is jóban vagyunk.
Hol volt még akkor a mai technika?
Szóval, nem hiszem, hogy az lenne a kijelölés primer szempontja, amit mondanak, mármint az érintettek. Pláne, ha újságírók. Az már majdnem színész, és akkor már majdnem visszajutottunk Intim Pistához. Kapaszkodjanak meg, még az se kell az ilyesmihez, hogy valóban eltitkoljon valamit az illető. elég, ha azt gondolják róla. Ha én rajta lennék a listán (sokkal nagyobb esélyt adok annak, hogy nem vagyok, bár a paranoia – nem az enyém – az paranoia), akkor nem azért lennék rajta, mert írom, amit írok, hanem azért, mert kapcsolatot tartok fent, akivel kapcsolatot tartok, és akiről ők gondolnak, amit gondolnak, függetlenül attól, hogy az igaz, vagy nem igaz, bár én közelebbinek vélem az „igaz” minősítést. Ennél rébuszosabban nem tudom kifejezni magam. Egyébként ami engem illet, negyvennyolc éves – most számoltam ki – gyakorlatom van a hatóságokkal való huzakodásban, azóta alapelvem, hogy mindent azzal az alapfeltételezéssel csinálok, amit csinálok, hogy amit én látok, ők is látják. Ha nálam találnak valamit, akkor meg is érdemlik. És ha valamiért mégis elügyetlenkedném, a második alapelvem az, hogy akkor is védhető legyen, ha minden apró mozzanatát megfigyelik. A harmadik meg nem alapelv: egyszerűen nem érdekel. Most nem a Fidesz a hobbim, de más sem. Ezek a cikkek csak szórakozások. Ez csak a kis szent háború, hogy megint Mohamedtől plagizáljak.
Tehát akkor? Tehát akkor nem hiszek az ártatlan báránykákban, nem hiszek abban, hogy mindez csak diktatúrákban fordul elő, mert Izrael például csak hellyel-közzel diktatúra, néha, most épp megint nem, a zsidókat még Mózes se tudta megrendszabályozni, most meg sokkal többen is vannak, ugyanakkor nem hiszek abban sem, hogy ennyi pénzt és ekkora felhajtást ne lehetne sokkal egyszerűbben kiváltani, illetve ne lehetne elkerülni. Nixon élete végéig falba verhette a fejét a Watergate-ügy miatt, noha állítólag nem is tudott róla, viszont védte. Ebbe bukott bele, nem a sztoriba, pedig belebuknia se volt könnyű: a legnépszerűbb amerikai elnökök egyike volt… addig. De miben hiszek akkor? A háttérben. Ahol egyaránt lehet valami és valaminek a képzete.
Talán nem is az a fő ok, hogy az illető – ha épp azt csinálja – újságot ír. Még az se, hogy mit ír. Könnyen előfordulhat, hogy még Orbán Viktor se csak miniszterelnök, noha annak látszik.
Maga csak tudja, Intim Pista.