Egy egészen kitüntetett állapot, a „már” és „még” nem között. Köztes lét, hogy Tibetből is plagizáljak valamit. Nem kellene feltétlenül kitüntetettnek lennie, lehetne sima átmenet is, de vannak kivételek. Szerencsés kivételek, lehetne mondani, de ennek csak fele a szerencse. Vagy annyi sem.
Valamennyi azért általában akad benne.
A legegyszerűbb ezt az állapotot öregedéssel elérni. Azzal nem lehet mit kezdeni, egyszerűen van, mert ha nem volna, élet sem volna, mi több, lét se volna. Ami nem mozog, nincs. Fizikusabban fogalmazva ami nem mozog, nem termel teret és időt. Nem termel változást.
Valószínűleg mindenki eljut egy olyan korba, már, aki nem hal meg előtte, amitől a nála fiatalabbak szemében megszűnik játékosnak lenni. En bloc az embereket értem alatta, nem bontom nemekre, mert az némileg bonyolítaná. Nem nagyon, de némileg: Faludy Gyuri bácsi is tudna mesélni, és George Bernard Shaw is tudna mesélni: előbbi Kovács Fannyról, utóbbi a szintén magyar Hidvéghy Valériáról. Kis jóindulattal még a korkülönbségek is megegyeztek: 65-58 év. A szépségek azért nem egyeztek meg, ebben Hídvéghy sok lóhosszal nyerne, de tudjuk, a szépség nem minden, és akkor még a személyes és személyre szóló vonzalomról nem is beszéltünk. Ja, és a szintén magyar Gábor Zsazsa is tudna mesélni, hogy a fordítottja se maradjon ki.
Szubjektív idő szerint (minden idő szubjektív) egyik pillanatról a másikra következik be. Közben eltelhet egy év, két év, de ez valahogy úgy működhet, mint az utolsó csepp: egészen addig lehet tölteni a pohárba. Aztán kicsordul, és viszi magával a bent levők egy részét is. Ezt sem bonyolítom, mert közrejátszhat más is, de egyrészt nem folyunk most bele az Őrölj, malomba, másrészt az tényleg speciálisan a saját esetem. A kitüntetettség kevésbé: olyankor lehetséges, amikor az ember kronológiailag átlépte a határt, de mentálisan-fizikailag még nem. Játékon kívül helyeződött ugyan, de egyfajta légüres térbe: a saját korosztálya se számítja még maga közé, az alatta levő korosztályok szintén nem, ugyanakkor az áldozatszerepre se ítélik még elég érettnek. Bástya elvtársat még senki nem akarja meggyilkolni, se kirabolni, de még megverni sem. Ez utóbbi nagyban függ két dologtól: a megjelenéstől és a viselkedéstől. (Mindezekkel különben a kriminológia viktimológiának, áldozattannak elnevezett ága foglalkozik.) Budapest bizonyos helyein könnyen meg lehet tanulni. Én még fiatalabb koromban is azt mondtam, hogy a notórius kötekedők kötekedni akarnak, horribile dictu verni, de nem verekedni. Zéró toleranciával viseltetnek bármiféle fizikai kockázat iránt. Oda lenne a szórakozás felhőtlensége. Ugyanez áll a rablásra, kifosztásra, még az egyszerű lopásra is. Nekem például inkább adni akarnak, mint elvenni tőlem, köszönhetően annak, hogy már zsenge gyerekkoromban utáltam a napi átöltözéseket, és ez aztán oda vezetett, hogy… szóval, ide. Innentől pedig az érdemi figyelemre méltó részleteken, mint például egy óra, átsiklik a szórakozott tekintet.
A köztes állapot természetesen nem csak az életkorral tapasztalható meg, hanem bármi mással is. Az utolsó munkanapon, a halálos ítélet végrehajtása előtt (utolsó kívánság), ha új lovag vagy lovagnő tűnik fel a színen (a legtöbb ember ilyenkor kifejezetten kedvessé válik a férjjel-feleséggel), egyáltalán: bármiféle versenyből való kieséskor. Mintha láthatatlanná válnánk.
Pedig csak a feltételes módot váltja valamiféle kijelentő mód.
Nem mélyedtem bele, de feltételezem, hogy ez sokakat idegesít, mert értékvesztésnek fogják fel. Ebben a kontextusban az is, aláhúzva, hogy „ebben a kontextusban”, azaz helyen és korban. Az ókori Görögországban, az angolszász–német–holland telepesekig Észak-Amerikában, vagy akár a negyven évvel ezelőtti Beloiannisz-Iváncsán nem feltétlenül, sőt, a leginkább vidéki cigányság körében se. (A fővárosi cigányok már e tekintetben is félszerzetek: azt őrizték meg, amit nem kellene, és azt felejtették el, amit szintén nem kellene.)
Nos, én nem fogom fel értékvesztésnek, sőt, kifejezetten megkönnyebbültem tőle. Talán leszoktam a külső emésztésről. Talán, illetve egyáltalán nem talán, hanem biztosan azért is, sőt, főleg azért, mert megszabadít a felesleges huzakodásoktól. Túl vagyok rajtuk, mint aki túl van az összes kerti munkán, és már csak a begyűjtésre koncentrál. Arra, amiért ez az egész eddigi cécó és córesz történt. A személyes aspektusra. Csak arra. Hogy mire volt jó nekem ez és az, pontosabban, mire akar megtanítani. Még pontosabban, hogy mit tanulok belőle. Egy újabb „valamit”, vagy azt, hogy hogyan kezeljem a világot. Egy kis szeletkéjén keresztül, ami persze sokkal nagyobb szeletke volt, mint a legtöbb embernek, sokkal több viszontagsággal, amelyekből merő tévedés volna azt a konzekvenciát levonni, hogy mákom volt, túl vagyok rajtuk, vagy mákom volt, hogy részt vehettem bennük.
A córesz és cécó persze nem tudja, hogy ő córesz és cécó, nem tud semmit, dobja őket a gép, egymás után. Ezért lehet is, meg nem is mondani, hogy „ezért vagy azért voltak”. Igen és nem. Nem, ha magukban nézzük őket, és igen, ha ki tudunk rakni velük valamiféle puzzle-t. Nekünk onnantól azért voltak.
Mi rendezzük be a koordinátarendszert. Mi látjuk el előjelekkel.
Mindent mi rendezünk be, és még azt is értelmetlen ilyenkor hozzátenni, hogy „magunknak”.
És ezt kapjuk, alanyi jogon, járulékos elemeivel. Akarni sem kell. Ott szalad a lábunk alatt, mint a konditermek futópadja. Nem mint az út, hanem mint a futópad, minden velejárójával. S aztán az ember egyszer lelép, és innentől válik érdekessé az egész. Fontossá vagy feleslegessé. De mielőtt lelépne, a futópad először lelassul, majd megáll.
Ez a köztes állapot. Az udvari bolond állapota, a mesélő nagypapa állapota, a messziről jött ember állapota, aki nem is akar maradni.
Játékon kívül vannak. Nem vár el tőlük senki semmit. Aki bújt, aki nem: innentől olyanok, mint aki nem bújt, vagy mint akit megtaláltak. Életük legnagyobb tévedése, ha azt gondolják, hogy innentől a jól megérdemelt pihenés következik: ez pont olyan lenne, mintha a gazda hazahajtaná a tehenet a legelőről, és ahelyett, hogy megfejné, elmenne tévét nézni.
Innentől jön a lényeg, ha jön. A munkák munkája. A summázat. A nagy szent háború, megszabadulva a kis szent háború terhétől.
A legkeményebb életszakasz. A legkomolyabb. Halálosan komoly, ahogy a nagypapám mondta a halála előtti napon.
Látszatra a senki földje. Szerelem és halál órája. Kegyelmi időszak, hogy elválhasson, aminek el kell válnia, attól, akitől el kell válnia.
Játéknak a komolyságtól, de ezzel már csak magamat ismétlem.