Szele Tamás: Sajtóügyi summázat

Kezdjük ott, ahol végezni fogjuk: ez a szegény magyar sajtó mindenkinek fáj. Kinek ezért, kinek azért, kinek jó okkal, kinek parancsra, de fáj. Az elmúlt héten két írás jelent meg a független média szívós és alapos ledarálásáról, ehhez írok én most egy harmadikat.

Éspedig mint tanú. A vád tanúja. Ugyanis végigkísértem a magyar sajtó útját a rendszerváltástól a mostani siralomházig, mikor ennél, mikor annál a lapnál dolgoztam, a legtöbb már meg is szűnt – de valahogy sosem sikerült olyan szerkesztőségnek dolgoznom, ami nem Fidesz-kormány idején szűnt meg. Pedig elég sok helyen megfordultam, a Tolnai Népújságtól a Zónáig – nyilván az esetek többségében nem csak egy lapnak írtam, tehát összeszámolni is nehéz, hány helyen voltam én munkatárs. Kicsit sem dicsérném a Fideszt megelőző kormányzatok „médiapolitikáját”, ugyanis meglátásom szerint ami nem létezett, azt sem szidni, sem dicsérni nem lehet, de ami utánuk következett – vagy 1998-2002 között – az egy horror-regény, amit gyanús, hogy Stephen King írt.

De térjünk a tárgyra: a sajtóvitát – ha vita az, amiben elbeszélnek egymás mellett a felek – a Telex írása indította el, amely 2021. július 23-án este jelent meg

„Így darálta le a hatalom pár év alatt a szabad médiát Magyarországon” 

címmel. Hat napig kellett eméssze ezt a kormánymédia, míg kiizzadtak magukból egy méltónak hitt „választ” rá, ez ma jelent meg a Magyar Nemzetben, írta Trombitás Kristóf, a címe:

„Mese a szabad média ledarálásáról” 

Akkor lássuk, mit írt a Telexen Csatári Flóra Dóra és Fábián Tamás?

Dióhéjban azt, amit csak megerősíteni tudok: a Fidesz az 1990-es évek első felében hadat üzent minden olyan sajtóterméknek, ami nem az övé és most már nem áll messze a végső győzelemtől. Ennek kiváltó okát a Telex munkatársai a párt 1994-es választási kudarcában és az azt követő csalódásban látják, én ezt pontosítanám: a székház-ügy volt az alapvető probléma, az ősbűn.

Emlékeznek még rá? Frissítsük fel a memóriánkat: 1993. január 11-én az akkori Fidesz eladta az állami tulajdonú MKB banknak a nekik kiutalt, Váci utcai pártszékházat. A Fideszt az ügyben az éppen akkoriban gazdasági igazgatónak felkért Simicska Lajos és Varga Tamás gazdasági háttéremberek képviselték. Az ügyletnek messzemenő következményei lettek: a Fidesz körülbelül 697 millió forintot kapott, igen ám de akkor az átlagkereset 18 ezer forint volt, tehát ezt is vegyük tekintetbe. Meg a Fidesz akkori népszerűségi adatait: a statisztikák szerint a botrány kirobbanása előtt 40 százalékon állt a támogatottságuk, kétségtelennek tűnt, hogy 1994-ben erős kormánytényező lesznek, utána visszaesett 6 százalékra. Nem kellett volna eladni a székházat, pláne nem az akkori kormánypárttal, az MDF-fel közösen, főleg nem titokban, nem kellett volna a gánti kőbányába fektetni a bevétel nagy részét… a botrányt a Népszabadság és a Magyar Hírlap robbantotta ki 1993. május 25-én.

Igen ám, de ha ők megírták, más sem hallgathatott róla. Egészen addig a Fidesz nem csak a közönség kedvence volt, hanem a sajtóé is: fiatalok voltak, kedvesek, demokraták, jó volt a humoruk (ez akkor múlt el nekik), öröm volt róluk írni és ők is szerették a médiát. A párt vezetése viszont a székház-ügy kapcsán azt várta volna el a vele barátságos sajtótól, így a Kurírtól is, ahol akkoriban rovatvezető voltam, hogy vagy cáfolja a tényeket, tehát hazudjon a kedvükért, vagy legalább hallgasson róluk.

Jellemző az akkortájt uralkodó borzalmas viszonyokra, hogy erre egyetlen magyar újságírót sem voltak képesek rávenni.

Ez ma már nem fordulhatna elő. Akkor sem voltunk a puritán erkölcs szobrai, most sem vagyunk azok, de ezt azért senki sem volt képes megtenni. Orbán Viktor pedig azt nem volt képes megérteni, hogy nem tehetjük, ha egyszer kifolyt a tej, abba maximum belesírni lehet, visszadumálni a sajtárba nem.

Szinte napra pontosan a székház-botrány kirobbanásával egy időben szűnt meg a korábbi szíveslátás-vendéglátás a Lendvay utcai sajtótájékoztatókon, pedig akkoriban a médiát nem pogácsával, termoszos kávéval és flakonos ásványvízzel várták ezeken az alkalmakon, hanem svédasztallal, sőt, a Lendvay utcai Fidesz-székházban jellemzően tokaji borokkal is. Így utólag bánná a fene azt a bort, a finomságokat, inkább kaptunk volna pogácsát, de hagyták volna békén a szakmát.

Nem hagyták, pedig az a pártos, állítólag baloldali elkötelezettség, aminek a sajtó velük szembefordulását tulajdonították, távolról sem volt annyira egyértelmű, sőt. Én akkor, vagyis 1993 májusában a Kurírnál dolgoztam, korábbi kollégánk Bayer Zsolt pedig a Fidesz sajtófőnöke volt ebben az időben: elhallgatni sem nem tudtuk, sem nem akartuk a dolgot, de túlzott hangsúlyt sem kapott, 1993 májusában összesen két, júniusában összesen egy alkalommal esett szó a történtekről a lapban – ideértve a Fidesz hivatalos sajtóközleményének publikációját is. Természetesen pont a Kurír volt az a lap, amit 1998-ban, az első adandó alkalommal megszüntettek – amint az a Postabank sajtóportfóliójához került, az meg a bank csődje révén a kormányhoz. Valahogy mintha azért álltak volna bosszút rajtunk, mert lovagiasan kíméltük őket, amennyire lehetett.

Persze a megszüntetés valódi oka az volt, hogy a Kurír fényképeket ígért a már akkor is belügyminiszter Pintér Sándor és Dietmar Clodo bombagyáros találkozásáról. Lépniük kellett – a közlés előtti nap délután háromkor még volt Kurír, négykor már nem. De ez már nem az a Fidesz volt, amit annak idején megismertünk. Ekkor olvasztották egybe a korábbi Napi Magyarországot és a Magyar Nemzetet is, az utóbbi címét megőrizve: ez lett a nem hivatalos kormánylap. Akkor indították a Heti Választ is, de komolyabb sajtóvállalkozásokba – a közmédia megszállásán és az ingyenes Millenniumi Országjárón kívül – nem igazán fektettek, és többek között ennek tulajdonította Orbán Viktor a második nagy csalódását: a 2002-es választási vereséget. Varázsszernek kezdte tekinteni a sajtót, ami képes megváltoztatni a választók gondolkodását – tapasztalatom szerint nem erre való és igazából nem is képes. Hírközlésre való. De a vereség után kezdte meg Simicska Lajos kiépíteni azt a fideszes médiabirodalmat, ami mostanra nagyjából a magyar sajtó nyolcvan-kilencven százalékát kebelezte be.

A média valójában alacsony propagandaértékét bizonyítja különben az is, hogy hiábavaló volt Simicska később pálfordulása a „G-napon”, hiába volt a kisebb földindulás a kormány akkori sajtójában és hiába állt sorba a honi értelmiség színe és java a Nagy Renegát Mufti alfelénél, a 2018-as választási eredményt ez nem befolyásolta. Közben sikerült elfoglalni és tönkretenni az Origót, megszüntetni a Népszabadságot és számtalan kisebb lapot, megszerezni (és teljesen átállítani a maguk oldalára) a Népszabadságot valamikor kiadó Mediaworksöt, átszervezni a közmédiát, létrehozni a KESMA-t, és messze nem vagyunk még az út végén, bár a cél nem világos.

Hogyhogy nem világos? Hát nem a magyar sajtó teljes és tökéletes elfoglalását szeretnék? De azt: viszont ennél fontosabbnak találják a közbeszéd uralását a sajtó útján. Figyeljük meg a lapalapítási trendeket az alábbi táblázatban: a rendszerváltás idején 1988 és 1994 között meredeken nőtt a sajtótermékek száma, ami 1998-ig kissé csökkenő majd stagnáló tendenciát mutat: telítődött a piac. Ez akkor már és még valóban piaci alapú sajtó volt.

Később azonban a napilap-trend eltolódott a bulvár felé (ezt nagyban elősegítette a kereskedelmi tévék megjelenése is), és csak körülbelül 2002 után alakult ki Simicskának köszönhetően a kifejezetten pártos médiablokk. A manapság megjelenő médiumok számát még megbecsülni sem lehet, ugyanis a papír alapú sajtó válsága elhozta az online sajtó terjedését (bár ezt felvirágzásnak nem nevezném). Ez strukturális átalakulásokkal is járt, a független lapoknál kevesebben dolgoznak több helyre is, a pártlapoknál – és ezekbe most beleértem az ellenzéki pártok kiadványait is – aránytalanul többen végeznek kevesebb munkát. A hírverseny adott, mindenki az olvasóért harcol, így a kormánysajtó is – csak mivel náluk fontosabb elem a hűség a tehetségnél, szakmai tudásnál, az az ember érzése időnként, hogy egy rinocérosz műkorcsolya-kűrjét látja, és jön, hogy lepontozza.

Mégis, úgy tűnik: a sajtó elfoglalásánál fontosabb szempont a közbeszéd, közgondolkodás kisajátítása, ezért alapítanak mostanság olyan hihetetlen mennyiségű kormánypárti médiumot: lassan figyelemmel kísérni is komoly feladat ennyi forrást. De baj ez nekünk?

Most fognak nevetni: igazából nem lenne baj.

A magyar piacon egyelőre az ingyenes online lap a legelterjedtebb, ami elvileg a benne megjelenő hirdetésekből él. Mivel ingyenes, nem szedi el egyik lap a másik elől az olvasókat, akinek ideje és kedve van, naponta akár ötven sajtótermékbe is belenézhet. Ilyenformán tehát a kutyát sem zavarná, hány kormánypárti orbánum jelenik meg, ha – a magyar hirdetési piac nem lenne majdnem teljesen kormányközeli kezekben. És a nagy, állami cégek természetesen a megfelelő lapokban hirdetnek, mikor 2012-ben tévedésből (tévedésből?) a Népszava lehozott egy fél oldalas Közgép-hirdetést, egy alkalommal, azért 800 ezer forintot kaptak (és egy csúnya politikai botrányt a nyakukba). Akkor már hónapok óta nem tudtak fizetést adni a munkatársaknak. És a kormánysajtó lapjai naponta kapják ennek a többszörösét. Összehasonlítási alapul: a Zóna az idei év folyamán összesen 40 ezer forint hirdetési bevételt produkált. Ennyi jön össze, ha kis és nem magyar cégek hirdetnek az AdSense-en keresztül. És ennyit a szabad versenyről is.

Egyenlő pályák, egyenlő esélyek? Igen, de ők biciklivel jönnek, mondaná Sándor György.

Szóval, a hirdetési piac manipulálása sokkal alaposabb sajtóbefolyásolási tényező, mint a szerkesztőségek beszántása. Egyfelől tehát növekszik a magyar sajtóban megszólaló médiumok száma (monoton tendenciával a kormányoldal javára), másrészt a már meglévő kormánysajtó aratja le a hirdetési bevételeket. Meglátásom, hogy ez a „hangerősítő” kampány még rengetegbe fog kerülni, és távolról sem lesz annyira hatásos, mint várják tőle, de ők tudják, mire költik a pénzt. Addig jó, amíg csak hangosabbak akarnak lenni, és nem akarják mindenki másnak befogni a száját. Beérik azzal, ha a nem-kormánysajtónak az álla kopik fel.

A jövő sötét, főleg, ha azt tekintem, mit válaszolt Trombitás Kristóf a Magyar Nemzetben a Telex helyzetmegállapítónak és nem vitaindítónak szánt írására. Kivonatosan idézném.

„Talán önök is olvasták az egyik nemrégiben megjelent cikket a Telexen, amely arról szólt, hogyan darálta le a jobboldal a szabad médiát Magyarországon. Mindössze pár év alatt! Csodálatos módon ilyen illetlenséget mindig csak és kizárólag konzervatív kormányok követnek el. Amik pedig mindezt elébünk tárják, azok a baloldali sajtótermékek. Nincs mit tenni, ez egy ilyen játék. Erre szoktam gyakori példaként felhozni, hogy a jogállamiság megfoghatatlansága a mindenkori legjobb szlogen a progresszió kezében.”

Pontosítsunk: Magyarországnak a XXI. században még nem volt konzervatív kormánya, a mostani sem az. A jogállamiság alapkérdés, de a sajtó bedarálásához csak annyiban van köze, hogy az előbbi hiánya teszi lehetővé az utóbbit.

„Az Index 2.0 nem lacafacázik, azzal indít, hogy az 1994-es választási csalódás mindennek az alfája és az ómegája a Fidesznél. Hiszen még egy-két évvel azelőtt is a sajtó a kezükből evett, de érkezett a székházbotrány, és minden népszerűség odalett. Bővebben ezzel az úgynevezett botránnyal nem is foglalkoznék, megtették azt már előttem számosan, cáfolva a befeketítési kísérleteket, inkább az előidézőiről beszélnék. A kiindulási ok ugyanis az volt, hogy a Fideszt el kell pusztítani.”

Nem, nem az volt: a fentiekben részleteztem, mi történt.

„A 2010 utáni időszak pedig maga a jeges rémület. Nézzék, van itt egy alapvető és el nem hanyagolható körülmény. Egy körülmény, amire már írásom elején is utaltam: a baloldali sajtó nagyjából és egészében senki mást nem ismer el saját magán kívül. Önmagát bálványozza, kényezteti, tejben-vajban fürdeti. Őszinte, mély meggyőződése, hogy már-már ezzel megegyező fontosságú feladatot lát el, amiért a társadalom többi részétől feltétlen, ájult tiszteletet érdemel. Ámde előfordul, hogy olyan újságírókkal találkoznak, akik mindamellett, hogy tisztában vannak saját, világban elfoglalt helyükkel, és nem küszködnek személyiségzavarral, még annak is nevezik a balos újságírókat, amik: egy világos, országrontó eszme katonáinak.”

Uram: épp az mutatja, miszerint maga a pártkatona, hogy el sem tudja képzelni a pártatlan sajtót. Ahogyan a függetlent sem, ami ma és Magyarországon politikai pártoktól függetlent jelent. Az a maga dolga, hogy úgy hisz a pártjában, mint az ötvenes évek téeszelnökei Rákosiban, de higgye el: van ezen túl is világ, aki nem kormánypárti, nem változik automatikusan gyújtogató, ellenséges csőcselékké. Ahhoz különben – 2006-os emlékeim alapján – maguknak van több közük.

„A Telex cikke valójában óda egy elveszett, általuk visszasírt világhoz. Ahhoz a világhoz, amelyben büntetlenül el lehetett tiporni a jobboldalt. Soha többé nem lesz újra ilyen. Az viszont nagyon fontos, hogy megértsék a választók is: ez a hisztéria számukra nem releváns dolgokról szól. Belterjes, balos sírdogálás, akik csalódottságuk révén mindig az első sorban küzdenek majd, hogy feketíteni tudják a jobboldali mozgalmakat. Főleg az erős, országokat vezető, populista jobboldali mozgalmakat. (…) Az általuk kirobbantott botrányocskák nem valódi tényfeltárások – hiszen akkor nem sejtetések és feltételes módok lennének, hanem valódi bizonyítékok –, hanem újabb és újabb mérföldkövei a sértettségüknek. Így és csakis így érdemes ezeket kezelni.”

A Telex abban az állítólag visszasírt világban nem is létezett, sőt, maga a műfaja, az online hírlap sem. Ami pedig a botrányok súlyát és jelentőségét illeti, egyelőre kialakult a munkamegosztás: maguk szállítják őket, mi feldolgozzuk.

Jellemző, hogy a csattanósnak szánt válasz egy nyamvadt adatot, számot, idézetet vagy egyéb egzakt információt sem tartalmaz, a szerző csakis és kizárólag a saját véleményével van benne elfoglalva. Amit nem támaszt alá semmivel, lóg a levegőben, tessék elhinni, különben megharagszik és összevonja szemöldökét.

Haragudjon. Az a baj, hogy ez így nem vita: a Telex elmond valamit, mire a Magyar Nemzet azt válaszolja: „Bee, nem úgy van!” Én itt próbálom magyarázni, hogy „De, nagyjából úgy van, ott voltam, láttam…” erre maximum véletlenül érkezik majd egyáltalán bármilyen válasz, és ha érkezik, úgy szól majd, hogy „De nem iiiis!”

Eljutottunk tehát az óvodások szintjére. Hangerővel és nyelvöltögetéssel érvel a kormány jól dotált publicistája, és közben elvárná a „neki járó tiszteletet”. Annyit kapjon, amennyi az ilyen viselkedésért jár.

Hogy mindeközben hosszú vagy akár rövid távon a magyar sajtónak mi lesz a sorsa, azt nem tudni. Nem hinném, hogy lehetséges teljesen elfoglalni, azt sem, hogy a kormány médiabirodalma egyhamar bárminek a hatására is megváltozna, valósszínűleg még a kormány nélkül is ugyanilyen pocsék tucatáru maradna, amilyen most.

Hogy viszont mi van a magyar sajtóval, azt tudjuk.

A magyar sajtó fáj nekünk. Kinek ezért, kinek azért.

De fáj.