Vannak az életben fordított helyzetek, mikor a válaszból jövünk rá, hogy az eredeti kérdés mennyire érdekes volt. Most például – abszurd helyzet – Matolcsy György egy tegnapi reakciója vezetett el egy igen érdekes véleményhez, mely a globalizáció jövőjével foglalkozik.
És akkor is érdekes, ha Matolcsy „válaszának” nincs sok köze ahhoz, amit Jean Pisani-Ferry világhírű közgazdász emleget a Project Syndicate-ben. Az eredeti írás címe:
„Az általunk ismert globalizáció vége”
Csodálom is, hogy a magyar jegybankelnök képes volt Kína felől megközelíteni a kérdést (bár mindent lehet, csak akarni kell). Mivel a helyzet is fonák, előbb az ő válaszát mutatom, ami rávett arra, hogy elolvassam magát az elemzést.
„Matolcsy György: A nyugati globalizáció vége
Egyértelműen kijelenthető, hogy a régi globalizáció haldoklik, de az új még nem született meg (Jean Pisani-Ferry, Project Syndicate, 2021. június 28.). Azonban igazságtalan lenne, ha meg sem említenénk a jelenlegi globális hatalom és több nyugati ország szerepét ebben a végkifejletben.
A mindent átható liberalizációra épült régi globalizáció az árucikkek, szolgáltatások, tőke, adatok, valamint a személyek szabad áramlását követelte meg. Mindez jól működött, amíg Kína a globalizáció vezető és versenyképes hatalmává nem vált, veszélyt jelentve ezzel a Nyugat számára.
Alapvetően nem a globális kormányzás, a lemaradtak lázadása vagy az innováció új hullámai iránti igény fenyegeti a régi globalizációt, hanem a Kelet sikerei, és különösképpen Kína felemelkedése.
Ebből a fenyegetésből vagy egy új G2-es világrend vagy egy új duális globális gazdaság alakulhat ki.
Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke”
Mindezt a Nemzeti Bank Facebook-oldalán közölte, címét is kiemelve, szóval ez nem magánvélemény, ez a jegybank hivatalos koncepciója. Akkor lássuk, mit írt igazából Jean Pisani-Ferry?
Hát nem Kínával foglalkozott, azt bizony Matolcsy mester keverte bele. Egyszer sem említi a Középső Birodalmat a valamivel több, mint három oldalas szövegben. Hanem valóban a globalizáció lehetőségeit latolgatja.
Kezdjük azon viszont, hogy a globalizáció távolról sem új jelenség, globalizációs jellegű volt már a Római Birodalom hatalmas befolyása a maga idejében, ami egyáltalán nem csak a határain belül érvényesült, érezhető volt Indiában, sőt, Kínában is. Globális folyamatokat indítottak és befolyásoltak a gyarmatosítók, a nagy kereskedelmi társaságok, ha Londonban rájöttek arra, hogyan lehet olcsón megtermelni India földjén az ópiumot, és drágán eladni Kínának ezüstért, akkor a gazdasági viszonyok átalakulása miatt bizony kitört az ópiumháború. Ugyanis Kína belterjes gazdálkodásra volt berendezkedve, a külkereskedelmet a Csing-udvar jelentéktelennek találta és jó ideig alig szabályozta, illetve Kanton kikötőjére korlátozta. Ám a kínai monetáris rendszer ezüstalapú volt, nem aranyalapú. Jött az olcsó ópium Brit-Indiából, és ment kifele az ezüst Kínából, de annyira, hogy már komoly gazdasági válság kezdett kialakulni, mikor Lin Cö-hszü császári biztos véget akart vetni a dolgoknak. A britek katonai erővel védték meg az érdekeiket, Kína mindkét ópiumháborút elvesztette Hong Konggal együtt, minek következtében meg kellett nyissa kikötőit és piacát a nyugati áruk előtt. Mindez azért történhetett meg, mert globálisan nem voltak kompatibilisek a gazdasági rendszerek. És ezer világméretű folyamatnak volt oka az, hogy globálisan az egyik földrajzi terület forrásai olcsók voltak egy másik földrajzi zónában.
Pisani-Ferry nem megy vissza régmúlt időkbe, ő az „ismert globalizáció” kezdetét az 1980-as évekre teszi, amikor a kétpólusú világrendszer, a kölcsönös nukleáris fenyegetés enyhülésével majd megszűnésével lehetségessé vált, hogy az áruk, a szolgáltatások, a tőke és az adatok minimális ellenőrzés mellett mozogjanak a nemzetállamok és szövetségi rendszerek határain túl. Valóra válni látszott az Internacionálé egyik sora: „És nemzetközivé lesz holnap a világ”, csak ez érdekes módon egy nagyon is kapitalista Internacionálé volt. A szerző idézi is Branko Milanovic új kötetének a címét: „A kapitalizmus egyedül maradt” (mármint a pályán). Abban az időben értelmezték félre Francis Fukuyama esszéjét is a „történelem végéről” – ő inkább csak az ideológiai alapú szembenállások végét akarta megjósolni, de mint látjuk, abban sem lett igaza.
Tehát az ismert globalizáció a csúcsra röpítette az ipari kapitalizmust, de voltak mellékhatásai is:
„A tudomány és az információ globalizációja példátlan módon kiszélesítette a tudáshoz való hozzáférést. Az egyre inkább nemzetközivé váló civil akciók révén az éghajlatvédelemért küzdők és az emberi jogok védelmezői úgy hangolták össze kezdeményezéseiket, mint még soha korábban. A globalizációnak ezek az oldalai azonban soha nem tudtak felnőni a gazdasági dimenzióhoz. A 2008-as pénzügyi válság pedig világossá tette, hogy a kormányok mennyire kudarcot vallottak.”
Hogyne vallottak volna: hiszen a gazdaság lett globális, az intézkedésrendszer nem, az megmaradt nemzetállami szinten, és a kapitalista gazdaságnak alapvetően mégiscsak az a dolga, hogy hasznot termeljen. Pisani-Ferry ennek a gazdasági alapú globalizációs kornak a végét jósolja, két okból.
Az egyik az, hogy az emberiség a legutóbbi időkben valóban globális problémákkal szembesült, a két legnagyobb a világjárvány és a környezetszennyezés által kiváltott klímaváltozás. Ezeket csak közös, globális akciókkal lehetne megoldani.
A másik ok szomorúbb: a világon mindenhol nő a társadalmi elégedetlenség, lényegében véve a gazdasági egyenlőtlenségek miatt, aki jó helyzetben van, annak nem kell félnie, aki rosszban, annak meg nem nagyon van miben reménykednie. Őrült mozgalmak és demagóg ideológiák szippantják fel az elégedetlen tömegeket, akik radikalizálódnak és végül a nacionalisták táborában kötnek ki, akik a „valahova tartozás” érzését kínálják nekik (azért az életszínvonalukat nem emelik, arra nem képesek). Qanontól a különböző szélsőséges csoportokig tele van minden bolondgombával. De van is rájuk igény, sajnos. Csak hát ez a nacionalista hullám könnyen véget vethet a globalizációnak, bezárkózó, egymással ellenséges nemzetállamok marakodó közösségévé változtatva a bolygót.
Ezért javasolja a szerző és Pascal Canfin, az Európai Parlament Környezetvédelmi, Közegészségügyi és Élelmiszer-biztonsági Bizottságának elnöke a globalizáció következő fázisának, javított verziójának a bevezetését, a „progresszív globalizációt”, aminek már vannak jelei. Például a világjárványra adott válaszként szinte valamennyi fejlett gazdaság által támogatott fiskális és monetáris aktivizmus, az éghajlatvédelmi cselekvési terveik növekvő összehangolása, valamint a G7-ek közelmúltbeli megállapodása a multinacionális cégek megadóztatásáról. Martin Sandbu, a Fiancial Times munkatársa egyszerű alapelvet javasol annak érdekében, hogy a gazdaságok is helyreálljanak, a határok is nyitva maradhassanak:
„Elképzelése dióhéjban az, hogy minden országnak szabadon kell szabályoznia a hazai piacát a saját preferenciái szerint, feltéve, hogy nem diszkriminálja a külföldieket. Az Európai Unió például betilthatja a klórral mosott csirkét (amit meg is tesz), de nem azért, mert a csirkét az Egyesült Államokban állítják elő, hanem mert az EU nem bízik a termékben.
Hasonlóképpen bármely országnak képesnek kell lennie arra, hogy betiltsa az erdőirtásból származó faanyagot vagy az alultőkésített bankok által nyújtott hiteleket, feltéve, hogy ugyanazok a szabályok vonatkoznak a hazai és a külföldi cégekre. A tranzakciók továbbra is szabadok maradnának, de a nemzeti normák mindenütt érvényesek lennének.”
Lényegében tehát a közeljövőben dől el, hogy a gazdasági összetartozás újjáépítésének és a globálisan közös javak kezelésének kettős célja összeegyeztethető-e egymással.
„Időbe fog telni, amíg megtudjuk a választ. A régi globalizáció haldoklik, de az új még nem született meg.”
– végzi mondandóját Pisani-Ferry.
Van egy olyan érzésem, hogy nem fogja szeretni ezt az ötletet egyetlen nacionalista politikus sem. Hiszen nekik az az érdekük, hogy a saját hatalmukat maximalizálják az általuk elérhető területen, és ha már elég nagy, növeljék meg ezt a területet. Viszont a nagy, általános, globális problémák nem kímélik őket sem, a nemzetállamaikat sem, zárkózzanak akármilyen vastag és magas falak mögé: a járvány, a klímaváltozás mindenhova eljut. Az ilyesmik elleni hatékony védekezést szolgálná a progresszív globalizáció, csakhogy az meg nem megy úgy, hogy kiáltó társadalmi-gazdasági különbségek vannak a résztvevői között. Ez az alapvető dilemma, amin talán csak a bölcs belátás segíthetne. Viszont aki bölcs és belátó, nem nagyon megy manapság politikusnak.
Az írás tehát nem a globalizáció végét jósolja, hanem annak újjászületését, reformját kívánja. Ezt Matolcsy mester alaposan félreértette Kínáról szóló dicshimnuszával: a mai Kína éppenséggel nem az új, hanem nagyon is a régi globalizáció képviselője, aki a világ átjárhatóságát előszeretettel használja arra, hogy begyűjtse a neki szükséges nyersanyagokat, elfoglalja a piacokat és a hasznot szépen megtartsa magának – a Pisani-Ferry által szorgalmazott progresszív globalizáció ebből a haszonból juttatna a kevésbé szerencséseknek is.
Csakhogy úgy kártyázni nem lehet, hogy négyen ülnek az asztalnál, ebből három a szabályok szerint játszik, a negyedik meg csal. Akkor az nem játék, hanem rablás és a három tisztességes nadrág nélkül mehet haza a végén. Szóval, ha csak egy hamiskártyás is akad a csapatban, már le se üljünk az asztalhoz.
Hogy lesz-e progresszív globalizáció, valaha megvalósul-e, nem tudom és nem is merném megjósolni. Valószínűleg ez a világméretű problémák súlyosságától függ: ha ugyanis már semmiféle más választásunk nem lesz, csak az összefogás és a tisztesség, akkor megteszi ezt az emberi nem – de csak akkor.
És előtte kipróbál minden egyéb lehetőséget. A legrosszabbakat is beleértve.
De hogy Matolcsynak miképpen sikerült ezt az írást tökéletesen félreértenie, nem tudom: pedig jól beszél és ír-olvas angolul.
Talán szándékosan tette.
Más magyarázatot nem találok. Mindenesetre, ha nem érti félre, én nem figyelek fel a cikkre, szóval nem hittem volna, hogy ezt valaha leírom, de van olyan eset, amikor érdemes Matolcsyt olvasni.
Csak ritka, mint a fehér holló.