„ÉREMESŐ TOKIÓBAN, A MAGYAR SPORTCSODÁTÓL VOLT HANGOS AZ ELMÚLT 16 NAP”, írja az Origo. Úgyis megüt a guta, egy vagy több ilyen még, szinte mindegy.
Én elhiszem, hogy a tízmilliós lélekszámra vetítve szép eredményt értünk el. Mindent elhiszek, minden oldalról. Fényezést és antifényezést, épp elég cinikus vagyok mindkettőhöz. Csak hát engem a tartalom maximum másodlagosan érdekel, vagy még úgy sem, mert az igazi tartalom a forma. Ettől a formától pedig megüt a guta, ha még nem mondtam volna.
Tehát nem vitatok semmiféle eredményt, kiváltképp, hogy életem eddig hatvanöt évének bő felét – ha a napi edzéseket napoknak számítjuk – folyamatosan edzőtermekben töltöttem (judo, aikido, kondi), és töltöm ma is. Plusz némi kis kiegészítő, a napi tizenöt, mára inkább húsz kilométer – kívánságra igazolhatom, annyi évre visszamenőleg, ahány éve van lépésszámlálóm, és az legalább négy –, és ez a tizenöt-húsz kilométer nem csak városi lötyögés, még ha a Kinizsiket nem is számoljuk, már csak azért se, mert tavaly és idén elmaradtak. Summa summarum, tudom, amit tudok, még ha azt is csak eszköznek gondolom. Annak viszont kiváló. Tengeren vagy szárazföldön, mindegy, csak jussunk el, ahova el akarunk jutni. És ha már ott vagyunk, hagyjuk nyitva azt a kérdést, hogy hol, vagy higgyük azt, hogy ott, ahova indultunk: elvégre Kolumbusz is azt hitte, és – kapaszkodjanak meg – jól hitte. Aztán elrontotta az egészet, de addig jó volt.
Nos hát, az éremeső. Ne csak a lélekszámot nézzék, hanem a sportba invesztált pénzmennyiséget is, nálunk és egyebütt. A jutalmakat, melyek még egy huszonévei elején járó sihedernél is elérik a százmilliót, harmincöt éves kora után pedig jön az életjáradék, annyi, amennyit bruttó átlagkeresetnek hazudnak, és minden további aranyéremért a mostani szabályozás szerint bruttó plusz annyi, ha jól tudom, ez például Kozák Danuta esetében havi cirka kétmillió. De most nem sportolói – szolgáltatói – oldalról vizsgáljuk, hanem fogyasztói oldalról. Hogy mennyiért kapom meg ugyanazt itt, és ugyanazt ott. Innentől már majdnem a lélegeztetőgépeknél vagyunk. És a többinél. A dolomitnál.
Mert ez politika szempontjából az.
Kérem szépen, mentsenek meg a „nem sajnálom tőle”, „megérdemelte” és hasonló beszólásoktól. Én se sajnálok semmit, de ez most nem a sportolókról szól, hanem a rajtuk élősködőkről. Onnét nézve ugyanis elválik a magánember a politikustól. A magánember (ne keverjék az átlag magánemberrel, ez a politikus magánember) ül a tévé előtt, bocsánat, a jachtján a tévé előtt, így pontosabb, a villájában, kastélyában, magánrepülőjén, a helikopter olyan ezen a szinten, mint a netpincérek robogója, tehát ott nem néz tévét, de a limuzinjában nézhet, a páncélozott, sötétített üvegű szuperkisbuszban is, és módosult tudattal kiabál, sziszeg, izgul, megharapja a nyelvét, félrenyeli a kolbászt, a kisüstit, aztán örül, vagy letörik, mint a bili füle. Kimegy hányni, másnapra elfelejti az egészet, és kész.
A politikus viszont számol.
Nem a jutalmakat számolja – azokat majd kiszámolják neki –, hanem a hozamot, amit rég nem szavazatokban mérnek, hanem százalékokban. Mivel nem szeretné, ha elapadna a csodaforrás, az állam csecse, illetve az államon keresztül más államok csecse, melyeket az illető államok adófizetői tesznek tejelővé. És mivel számára ez az alfa és az ómega, úgy véli, hogy a sportoló számára is ez az alfa és az ómega. Pedig a sportolónak nem ez, de el lehet őt rontani, és onnantól ez lesz. Onnantól elindul a lejtőn, nem mondok példát erről az olimpiáról, de mondhatnék. Önök is kimosnák, én is igyekeztem kicsit kimosni, a pártfogói pláne kimosnák, és az egész net en bloc nekem esne. Dehogy mondom.
Politikus még mindig lehet belőle. Talán lesz is. Bizonyos értelemben már az. Ha valaki túl sokáig szívogatja a fertőzött levegőt, ne csodálkozzon, ha megfertőződik.
A politikusnak – ennek a magyar politikusnak, aki nálunk tenyészik, meg a többinek, majd beszélünk róluk is – minden katalizátor. Próbáltak már kockacukrot meggyújtani? Ha még nem, nosza rajta. Nem fog sikerülni, pedig éghető. Szén, hidrogén és oxigén.
És akkor most kenjék be hamuval, majd próbálják meg újra.
A hamu ugyanaz a meggyújtandó cukornak, mint az olimpikon az államkassza lehúzásának. Vagy a dolomit. A lélegeztetőgép. A külfölddel kötött bármilyen üzlet. A vasútvonal, az atomerőmű, az egyéb beruházások, a forint, a határokon túlra különböző ürügyekkel folyósított támogatások. Az Üzbég-Magyar Burgonyakutató Központ. Minden, ami lehúzható. Másként, de minden.
A politikusnak minden elsősorban és másodsorban katalizátor, az „anyag” és közte.
A kivitelezés csak pénz- jogtechnika kérdése. Az elfogadtatás pedig propaganda kérdése. És itt következik az olimpikonok másik felhasználása. Itt következik az az arcpirító kijelentés, amit e cikk legelején idéztem. E-e-e-, így a karácsonyi gyermekdal, ez a világ közepe.
Nem az a magyar csoda, amit Tokióban produkált a magyar csapat, és nem volt tőle hangos semmi, kivéve itt. Az a csoda, hogy pár millió honfitáram úgy nyeli be ezeket, mint kacsa a nokedlit. Még most is. Nem sokáig, mert nemsokára az lesz a gondja, hogy miből gazdálkodja ki a reggeli zsemlét és párizsit (a párizsi már most aranyárban van, mint a töpörtyű és szalonna, tehát inkább margarint Hitler-szalonnával), az ebédre megfőzendő nyesedéket, és azt a pár korty klóros vizet rájuk, amit szintén aranyárban, csatornadíjjal együtt kénytelen ellentételezni a Vízműveknek. Rezsi Szilárdnak nem lesznek ilyen gondjai. Neki vagy egyáltalán nem lesznek gondjai, vagy sokkal nagyobbak lesznek, az előbbi az esélyesebb. Ő még nincs ott, és már ott sincs. Nem vele kezdik majd, és nem is vele végzik. Talán elsikkad. Rogán biztos nem sikkad majd el, Lőrinc pláne nem. Pedig ő a legártatlanabb. Talán azt se tudja, kicsoda ő maga.
Nem is „talán”. Egészen biztosan nem tudja.
Éjjel tizenkét óra tizenkét perc van, ha jól látom. Jól látom: egyelőre hajlott korom ellenére még látok szemüveg nélkül, csak az egészen kicsi betűket nem, de azoknak tényleg egészen kicsi betűknek kell lenniük, hogy ne lássam őket. Önök csak reggel-délután unnák, ha tovább részletezném, én már most unom, pedig ezt csak bevezetőnek szántam eredetileg. Így aztán egészen rövidre fogom. A könyökükön jön ki, nekem is, onnét az ujjamon keresztül ide, és az égadta egy világon semmi nem változik meg tőle. Azért nem, mert fent, egyre feljebb, nem akarják. Nem csak Orbán nem akarja: e tekintetben teljes a konszenzus. A lényeg marad.
A lényeg a dolomit.
No de mi lesz a párizsival? Látják, ez az egyetlen, amin még lehet(ne) változtatni. Önök nem fognak, más se magától, de majd lesz egy kis löket. Egy kis svung, ha alkalom jő rá, hegyeken szökellve. Én is tudok lopni, ugye? Ezúttal Jerzy Andrzejewski könyvcímét, higgyék el, hogy nem gondolkodtam rajta, csak előkerült. Mit tesz Isten, pont Picassóról szólt, amiről a Malom legutóbbi fejezetének utolsó bekezdése is. A szinkronicitás megbízható. Vagy inkább a tudat bugyrai.
Tehát a párizsival az lesz, hogy nem lesz örökké megfizethetetlen. Azért nem lesz, mert ez a gátlástalan lopás, ami ebben az országban folyik, kevésbé gátlástalanul folyik majd tovább. Gátlásosabban. Egyszer minden diktatúrát megunnak odafent. Még Önök se naivak annyira, hiszen olvasnak engem, hogy elhiggyék, ez az államigazgatás csimborasszója. És mivel nem naivak, azt se hiszik el, hogy az a rendszer az államigazgatás csimborasszója, amit az Amerikai Egyesült Államok alapító atyái találtak ki, pedig az igen-igen okos rendszer, igen-igen okos emberek által kitalálva. Ezek az emberek pedig távolról se voltak idealisták. Voltak rögeszméik, amiket távolról ideáloknak lehet nevezni, de ha más nem, már a magánéletük rácáfolt ezekre. Még Jeffersonnál is. Ő, az emberi jogok lovagja, nem a tévé előtt izgult, hanem kedvenc rabszolgája, Sally Hemings ágyában. Ennyi a különbség. Meg még egy apróság: a fékek és ellensúlyok. Azok a fékek és ellensúlyok, melyek egy diktatúrában (diktatúraszerűségben) nincsenek, vagy csak formálisan vannak meg. (Magyarország ma úgy demokrácia, ahogy a középkori Velence és Firenze köztársaság volt, vagy ahogy a mai Nagy-Britannia királyság.) Amely fékekre és ellensúlyokra azért van elsősorban szükség, hogy senki ne tegyen szert politikai monopóliumra, de ez a politikai monopólium nem azért kerülendő, mert a többieknek rossz, hanem azért, mert mindenkinek rossz, beleértve a monopólium gyakorlóját. Ha ugyanis egy ilyen rendszer állandósul, akkor bárki elszenvedő helyzetbe kerülhet benne. Az is, aki a hatalmat gyakorolja. És minél totálisabb ez a hatalom, annál rosszabb sors vár rá. Az egykori római császároktól és oszmán méltóságoktól az egykori náci-kommunista elitig sokan mesélhetnének erről, ha tudnának még mesélni. Még a saját dácsája padlóján saját ürülékében, szélütötten fekvő Vozsgy is. Rajk is, Rákosi is, Kádár koponyája is, ami ma talán hamutartó valakinek az asztalán. Az exhumálás után lenyakazott Lord Protector, Cromwell fejét legalább a kitörő és elsodró vihar megmentette a további hullagyalázástól.
A lopást nem lehet meggátolni, mert az minden állam velejárója, legfeljebb mérsékelni lehet. Nem elsősorban törvényekkel – fékekkel –, hanem konkurenciával. Ez a konkurencia az ellensúly. A riválisok. Atyuska nem szereti a riválisokat, legalábbis ami őt magát illeti. Lejjebb már szereti, de az a rivalizálás önmagában nem több, mint egy sportverseny. A tétet Atyuska szabja meg, és ő is adja oda. Atyuskának nincs fékje, se ellensúlya. Egy monarchia annyiban különbözik ettől, hogy ott a monarcha az egész marakodás felett áll. Formálisan nem kötött egyetlen csoporthoz sem. Csoportokra szüksége van, de válogathat köztük. Egy pártember és egy mameluk nem válogathat. Még egy pártvezér se válogathat, legfeljebb az emberei között. A pártja adott. És ha ez a párt a Führerprinzip alapján áll, ha hatalomra kerül, az egész ország a Führerprinzip alapján fog állni. A hatalmi monopóliumot birtokló Vezér markából pedig sokkal nehezebb szabadulni, még a Vezérnek is egy új Vezér markából, ha megbukik, mint az egymással huzakodó kiskirályok markából. Erről például szegény néhai Habib Burgiba, Tunézia exelnöke mesélhetne, akit harminc év elnökösködés után Zín el-Ábidín ben Ali buktatott meg, és tartott haláláig, tizenhárom további éven keresztül fogságban, ráadásul a róla elnevezett sugárúton levő saját palotájában. Ben Ali az úgynevezett arab tavaszig élvezhette a teljhatalmat, aztán őt is megbuktatták. Szaúd-Arábiába menekült, távollétében elítélték, végül meghalt prosztatarákban, de legalább szabadon.
Dolomit, dolomit, te csodás.