Legalább két éve történt, hogy egy ismerősöm – művelt, nemzetközi szinten is elismert tudós, a szakterületét nem jelezném, nehogy ráismerjenek – megkérdezte tőlem: „És ha ennek az egésznek vége van, a közmédiával mi lesz?”
Elnéztem a Nagy Magyar Homályba, aztán annyit bírtam válaszolni: „Még az a jó, ha semmi.”
Akkor sokan elcsodálkoztak azon, amit mondtam, de fél óra múlva már egyetértettek velem – most az akkori beszélgetés merült fel az emlékezetemből, mikor elém került a HVG kiváló és részletes, átfogó írása ebben a tárgyban. Röviden fogalmazva, abból a tételből indultam ki, hogy:
A háborút elkezdeni lehetséges egyedül, talán még megnyerni is: de a békéhez már mindkét félre szükség van, győzzön bárki.
A HVG az általam egyébként igen nagyra becsült Hadházy Ákos megoldási javaslatából indult ki, aki azt mondta, egy esetleges összellenzéki győzelem esetén a pártsajtóvá alakult közmédia problémájára egy megoldás van:
„Egyszerűen nem utalni egy fillért sem.”
Hát, ez az, ami nem történik majd meg abban az esetben sem, ha másik kormánya lesz az országnak. Egyszerűen ugyanis nem lehet nem utalni nekik, azt csak bonyolultan lehetne. Az idézett cikk pontosan, lelkiismeretesen megírja, mik ennek a törvényi akadályai: elsősorban a következők:
– A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) elnökét a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki, majd az Országgyűlés kétharmaddal megválasztja a Médiatanács elnökévé, 9 évre.
„És nem lehet leváltani?” – kérdezné a politikailag elkötelezett olvasó. Anélkül nem, hogy sérüljön a jogállamiság. Sőt, munkajogi eljárás sem indítható ellene, ha csak nem ítélik el köztörvényes bűncselekmény miatt. „Akkor ítéljék el!” – mondaná kacsintva az elkötelezett – „Találjanak nála valamit!”. „Ha ezt meg lehetne tenni, akkor semmi sem változna, csak az ország vezetése, rablókat cserélnénk haramiákra” – válaszolnám én.
– A Médiatanácsban 2028-ig csak fideszes delegáltak ülnek, ezt kétharmados törvény védi. Ugyanígy, az MTVA-nak évente járó „közszolgálati hozzájárulás mértékét” is a kétharmados médiatörvénybe foglalták.
A törvényen kéne változtatni, de nehezen hinném, hogy még egy elsöprő összellenzéki győzelem után is megmaradna az a kétharmados többség, ami erre képes lenne. Inkább gondolom, hogy ha és amennyiben lenne ilyen győzelem, utána mindenki azonnal elkezdené felkészíteni a pártját, frakcióját a következő választásokra, amiket már egyedül akarnának megnyerni, tehát kétharmada senkinek sem volna. A törvényeink maradnának úgy, ahogy vannak, legfeljebb nem módosulnának és nem születnének újak. De abban a valószínűtlen esetben, ha mégis lenne kétharmados egyetértés ebben a kérdésben, az MTVA támogatása módosulhatna talán, a Médiatanács összetétele 2028-ig semmiképpen sem.
Felügyeleti szervek kinevezése? Most is vannak, például a HVG szerint a Duna Médiaszolgáltató fölött „ülő” Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriuma, amely elméletileg ellenőrizheti a közszolgálati médiaszolgáltatást is. Csak fideszes többséggel, tehát most sem képes cselekedni, amint a Közszolgálati testület sem, ugyanezért.
Egy kormányváltás alapvetően csakis a jogállamiság alapján állhatna (épp ezért várna rengeteg és nagyjából teljesíthetetlen törvényhozási munka egy új kabinetre), de mondjuk, hogy találnak valahol egy-két jogi géniuszt, akik lehetővé teszik valami csodálatos ötlettel a közmédia dotációjának a teljes megvonását. Akkor mi lesz?
Akkor három megoldás elképzelhető.
-
- A közmédia jelenlegi személyzetének jó része elszéled, maradéka hűséget esküszik az új vezetésnek és várják a csodát. Ami vagy jön, vagy nem, bár kétséges, mennyire bízna meg egy új kormány egy renegát stábban, vagy mennyire venné igénybe silány minőségű szolgálataikat. Egyáltalán: lenne-e szüksége olyan típusú közmédiára, mint a mostani, csak ellenkező előjellel? Mert maximum olyasminek az előállítására lennének képesek.
- A közmédia megvonja a vállát, a mostani kormányhoz közeli oligarchák belenyúlnak a zsebükbe, kifizetik az elmaradt dotációt és folytatódik minden úgy, ahogy most van. Illetve, egyfajta akkori „ellenzékiség” hamis dicsfényével, minden műsor fő eleme az lenne, hogy ők milyen hősiesen állnak ellen. Az a másodlagos szempont elsikkadna, hogy a műsorkészítés állami tulajdonú ingatlanokban zajlana, állami tulajdonú eszközök segítségével. A közönség egy része viszont nagyon idegessé válna és számon kérné, „miért nem változott semmi a közmédiában?” Mert csak. Ezért.
- A harmadik változat szerint az új kormány veszni hagyná a menthetetlen régi közmédiát és Simicska 2002-2003-as példájából kiindulva (csak épp kormánypozícióból) létrehozná a saját új médiabirodalmát, amit azonban jogilag nem hívhatnának állami közmédiának, ugyanis olyan már volna egy. Ennek a tervnek irgalmatlanul sok hibája volna. Egyrészt, jó a kérdés, hogy egy kormány, amelyik többek között a pazarlás leállításának programjával került a helyére, miből oldaná ezt meg? Közpénzből? Másrészt, előállhatna a „párhuzamos médiavilágok” helyzete, garantált volna minden eseménnyel, hírrel kapcsolatban a kétfajta tájékoztatás, ami az egyik oldalon kellemes volna, a másikon dafke is kellemetlen és vice versa. Ez már most is probléma, nem kis részben okozza a sajtó hitelességének válságát, hiszen azt a hírt, ami az Indexen nem túlzottan kormánypárti szempontból olyan címet kap, miszerint:„A fél világot átverték az oroszok a vakcinaszállításokkal”
úgy is lehetne közölni, hogy:
„Oroszország hétszáz millió vakcina szállítására kötött szerződést”
egy mostani, kormánypárti orgánumban, olyan értelmezéssel, hogy a szerződők „türelmetlenkednek”. Persze, mert alig kapnak valamit. Ez a helyzet mindennapos a mai magyar sajtóban, tessenek elképzelni, milyen lenne a kétféle közmédia szintjén?
Akárhogyan is nézem: a baj a törvényi szabályozással van és azzal, hogy minden változáshoz ugyanolyan abszolút hatalom kellene, amilyen a mostani állapotot létrehozta. Ellenben a demokrácia pont arról szól, hogy senkinek se lehessen abszolút hatalma, bármekkora is a többsége. Szóval, a gödörbe sokkal könnyebb volt beleesni, mint kikecmeregni belőle. Minden erőszakos lépés a mostani kormánypártot, majdani ellenzéket segítené.
A magam részéről valamiféle vegyes megoldást tudnék elképzelni. Ha a dotációk nem megvonhatóak, akkor nem azok, ha a szerkesztési elvekbe felülről nem szabad beleszólni – annak dacára sem szabad, hogy most megteszik – akkor másként kell megoldani a problémát.
A magyar politikusok valódi gondjára, ami az, hogy mindegyikük hajszálpontosan ugyanannyi adásidőt szeretne, mint az összes többi, nagyon nehéz volna megoldást találni (esetleg sikerülhetne), ám az a baj, hogy ettől még nem válna a közmédia nézhetővé, fogyaszthatóvá. Ettől csak annyi történne, hogy egypárti propaganda helyett patikamérlegen kimért többpárti propaganda ömlene belőle, tehát plurális lenne, csak pocsék. Volt hasonló próbálkozás az írott sajtóban is, kiderült, hogy annyira kevés értékelhető képességű független újságíró tagja egyáltalán valamilyen pártnak (talán nem véletlenül), hogy pártos munkatársak híján aktivistákkal kellett volna feltölteni a szerkesztőséget, csak a végeredmény lett volna olvashatatlan, inkább el sem indult a vállalkozás.
Az megoldhatóbb lenne, hogy mindazokat, akik a közmédia mostani stábjából valódi hírhamisításban vettek részt, igazolhatóan hazudtak valamiről (nem kevesen akadnak ilyenek) akár bírósági úton is, de bocsássák el, és az új munkatársakat szakmai grémium válassza ki. Nem politikai, nem pártdelegátusokból álló: szakmai. Aki viszont képes volt etikai szempontból tisztán átvészelni ezt az időszakot, „szűz maradt”, azt hagyják békén, ne bántsák. Így létrejöhetne egy működőképes közmédia a mostani borzalom romjain.
És ezzel szemben kéne újat indítson az akkori ellenzék, mostani kormánypárt. Emberük, pénzük így is akadna rá, csak sokkal többe kerülne, mint tartani a mostani bástyákat.
Azonban ha az eljövendő kormány pártközi egyensúlyra, egyeztetésekre alapítaná a többségét (és mi egyébre alapíthatná?), erre sincs sok esély. Egymást gáncsolnák a különböző pártok egy remélt médiatúlsúly kedvéért. Szó sem lehetne tisztán szakmai grémiumról.
Akkor egyáltalán, reménykedhetünk valamiben a közmédia kapcsán?
Nem sokban. Annyiban talán, hogy megfelelő kormányzás esetén már nem lesz kifizetődő vagy népszerű a mostani kormány követése, támogatása a közmédia munkatársai számára, bár ameddig a jelenlegi garnitúrának lesz pénze, addig erről ne is álmodjunk.
Szóval, hogy röviden fogalmazzak: egy teljes átrendeződésnek nincs reális esélye (és nem is volna jó egyébként: demokratikus berendezkedést szeretnénk, nem egy diktatorikus-totális államforma átképezését saját negatívjába), de ha nem politikai, hanem szakmai szempontok döntenének az ügyben, lehetne remény az állapotok javulására.
Azt már látjuk, mi történik akkor, ha a politikai szempontokat a szakmaiak elé helyezzük, annak a következményeit nyögjük. Ugyanez negatívban sem volna különb.
Mert hát az igazság a közkeletű és téves nézet dacára sem a hazugság ellentéte: a hazugság ellentéte gyakran egy másik hazugság.
Persze magának a kérdésnek sem volna értelme, ha nem az abszolút hatalomért folyna a politikai harc, hanem mutatkozna némi kompromisszumkészség egy elvesztett választás esetén a hatalom mostani birtokosai részéről annak békés átadására. Ennek egyelőre nyoma sincs, ezért a közmédia – és általában, a média – még az eddiginél is kegyetlenebb harcok színtere lesz rövidesen.
Amint az elején mondtam: a háborút egyedül is el lehet indítani, egy működő békéhez már ketten kellenek.
Ez a mostani harc voltaképpen a közmédia és az MTI 2010-es megszállásával kezdődött, és tart, míg erővel győzik a felek: csak ne feledjük, azzal, hogy egyik vagy másik, harmadik oldal „elfoglalja”, „visszafoglalja”, „megszállja” ezeket az intézményeket, nem oldódik meg semmi.
Nem a hódítás lenne a cél, hanem a szabadságuk. Hosszú távon az lenne jó mindenkinek.
Na, ha én ezt meg tudnám magyarázni a magyar politikusoknak, akkor tettem volna valamit az országért.
De mindegyikkel meg kéne ám értetni.