Igazából az emberek többségének fel se kellene ezt ajánlani. Merthogy magától is az. A fehér cápáról persze nekem elsőre nem az jut az eszembe, amiről most írni fogok, hanem Szicília.
Úgy bő húsz éve jártam ott utoljára, de akkor keresztbe-kasul, többek között az Etnán is. Amely Etna akkor fejezte be aktuális kitörését, csucsogott a meleg és nem meleg hamutól. Miközben az anyukám a kijelölt helyeken kóricált, én szokásom szerint a kijelöletleneken. Kicsit megfájdult a fejem, háromezer-ötszáz méter az csak háromezer-ötszáz méter, de fejfájósan is megnézem fentebb, gondoltam. Vezettek ott kirándulásokat is, vezetővel, annyi volt a bóklászás biztonságának a titka, hogy a lépésnyomokba kellett lépni, ha az ember nem akart nyak fölé merülni. Amikor lekeveredtünk, ameddig a többiek sétálgattak tovább, én gondoltam, úszom egyet a tengerben, ha már itt vagyok. Rengetegen heverésztek a parton, a vízben senki. Hát ezek hülyék, gondoltam, de legyen az ő bajuk. Bő fél kilométer után azonban valahogy rossz érzésem támadt. Fogalmam se volt, mitől, a tenger meleg, minden csendes, hétágra sütött a nap, de azért kiúsztam, a magam csobogós módján (soha senki nem tanított úszni, meg is látszik, azért a Balatont egyszer sikerült), majd ad acta tettem az egészet. Bő tíz év telt el így, aztán egy szép éjjel megnéztem egy cápákról szóló műsort talán a Nationalon. Mindaddig szent meggyőződésem volt, hogy a Földközi-tengerben nincs cápa, hát itt meg kellett tudnom, hogy dehogy nincs. Van ott mindenféle, még fehér cápa is, aminek a fő szaporodóhelye pont a Földközi-tenger, s azon belül… pont Szicília alatt van. Pont ott, amerre úszkáltam, csapkodva, mint a lapátkerekes gőzhajó.
Mármost a fehér cápa mindig alulról támad. Leginkább fókákra, ha vannak, de mivel az számára nem teljesen veszélytelen akció, befordítja közben a szemeit, hogy ne sérüljenek, tehát az egész műveletet gyakorlatilag vakon hajtja végre. Megcélozza, amit fókának vél, aztán bele a közepébe, vagy amit annak gondol.
Nos, az emberek többsége pontosan ugyanezt teszi. Megcéloz valamit, amit valaminek vél, vagy valakinek, aztán lesz, ami lesz. Csak ő nem rendelkezik Lorenzini-ampullákkal, annak a szervnek a megfelelőjével, ami a látáson kívüli érzékelést teszi lehetővé (a cápa esetében az elektromos mezőkét).
Bonyolítja a dolgot, hogy maradjunk még a vizeknél és a halaknál, a műcsali. Műlégy, műinformáció. Finom kis horgocskával. Vagy horgocska nélkül, valódi légy, valódi morzsa, valódi kukorica, ezt hívják beetetésnek, a horog csak később jön. A delikvens szépen beforgatja a szemeit (nem mintha magában sokat látna, már csak azért se, mert semmit se keres ott), és jön, mint a torpedó, fel a mélyből, valahova, Lorenzini-ampullák nélkül. Mindenre és mindenkire, ami hasonlít ahhoz, amit/akit ellenségesnek vél, mert úgy írják le neki. Mindenre és mindenkire, amit valaminek vél. Az összes ellenségkép- és konteó-gyártó ezt akarja kiváltani, legyen szó akár egy tetszőleges embercsoportról, zsidókról, cigányokról, migránsokról (még ha menekültek is, beforgatott szemmel úgysem látszik), liberálisokról, szabadkőművesekről, esetleg vérszívó kapitalistákról, kulákokról, klerikálisokról, en bloc „kártevőkről”, mindegy. Olyannyira mindegy, hogy még keveredhetnek is mindezek, keverednek is. XY lehet egyszerre kapitalista és kommunista, klerikális és liberális, nemzeti (horribile dictu „szittya”, „árja”, „germán néptárs”, etc.) és zsidó, zsidó cigány (van ilyen ismerősöm is, akinek amióta Izraelbe költözött, ez az öndefiníciója, bár a cigányt újabban nem nagyon propagálja – a holokauszt idején sok cigány feltűzte a Dávid-csillagot, mert úgy gondolták, hogy az SS akkor kíméletesebb lesz velük a táborban, végtére is németszerű nyelvet beszélő kultúrnép), bárki bármilyen variációban.
„Gogolák elvtársnő ma fehér ruhában érkezett a pártértekezletre. Ez látszólag jelentéktelen tény. De kérdem én, elvtársak, miért érkezett Gogolák elvtársnő éppen fehér ruhában?” Innentől nincs megállás, nincs semleges terület, legyen szó politikáról, tudományról, bármiről. Minden a világnézetbe fut be. Csak néhány fehér cápa kell hozzá. Néhány cápasuli.
E világon – most jön az, ami valami érdemlegeset adhat ebbe az írásba –, semmi, de semmi nem meghatározható pontosan (illetve csak pont-osan határozható meg). E tekintetben megismerésre törekvő és megvezetett egyaránt fehér cápa. Mindössze annyi a különbség – és ez elég nagy különbség –, hogy a törekvő, mint minden valamirevaló cápa, megpróbál bele is harapni. Megpróbálja megízlelni. Nem bonyolódik bele egy lehetetlen feladatba – a mennyiségi alapú – „tudományos” – megismerésbe, hanem a megismerés esszenciájánál kezdi: a magáévá tételnél. Még csak nem is az íz érdekli – nem hinném, hogy egy cápa bármi ízleteset talál egy szörfdeszkában –, hanem a lenyelés. A redukció. Az aszkézis, amivel kapcsolatban nem a szögágyon üldögélő fakírra vagy a flagellánsokra asszociáljanak. Lehet rájuk is, de a szögágy és önostorozás ugyanolyan külsőség, mint az ellenségképgyártók gyártotta jegyek: a horgas orr, széles száj, fekete bőr, batyu a vállon, jelentősebb birtok, reverenda, és így tovább.
A törekvő nem „tudásra” törekszik. Nem ismeretekre, hanem saját magára. Nem konstatálásra (köznapi értelmű megismerésre), hanem felismerésre. A tudomány nem úgy tudomány, ahogy azt az emberek jelentősebb hányada képzeli. A tudomány önmagában nem visz semmire. Nem „sehova” nem visz, mert igenis visz valahova: a végtelen számú, egymásban levő orosz babák végtelenjébe. Számokkal kifejezve a soha véget nem érő összeadásba (hozzáadásba), amikor az egésznek pedig a kivonás volna a lényege.
Hogy utána mi marad.
El lehet kavarogni a haszonleső politikusok, ravasz csapdák, régi építmények, régi leletek, per pillanat megmagyarázhatatlan észlelések útvesztőjében, a lehetséges magyarázatok rengetegében, melyekből ki lehet pécézni a legszimpatikusabbat, lehet rögzíteni is, és el lehet engedni a fül mellett, hogy innentől nem feltételezés, hanem rögeszme. Mindent lehet, belekeverve azt is, amit a nagyérdemű tudománynak nevez (holott nem az a tudomány), azt is, amit a tudomány céljának tart (holott nem az a célja: nem a végső megismerés, csak a – soha véget nem érő – megismerés, mint olyan, ezzel pedig nem a tudomány kezdhet valamit, mert nem az ő tiszte, hanem egyfelől a technika, másfelől a misztika), de illene tudomásul venni, hogy ez így csak arra jó, hogy elmenjen velük az idő. Az ember általában úgy él, mintha (személyesen, neki, e földi jelenésében) végtelen ideje lenne.
Pedig nincs.