Régi nyarakon. Mert a mostaniakat nem tudom, minek nevezzem. Tessék, Bereményi kontra Juhász Gyula. Meg persze régen minden jobb volt, két okból is, az egyik kétségtelen, és a másik is kétségtelen, de nem úgy.
A kétségtelenebb, hogy akik akkor éltek, és ma is élnek, akkor fiatalabbak voltak, és az már emlékszerűen önmagában olyan… nem, nem feltétlenül szép, mindenesetre friss. Én speciel akkor semmi szépet nem találtam benne.
Lehet, hogy húsz esztendőm hatalom volt – József Attila –, de pontosan ugyanolyan szívesen eladtam volna valami jobbért. Amit akkor jobbnak véltem. És most? Most szeretnék-e húsz éves lenni? Bizonyos értelemben szeretne a hóhér. Bizonyos értelemben meg igen: hogy kevesebbet kelljen azokkal a testi anomáliákkal bajlódni, amivel kell. Még csak nem is az anomáliákkal, ettől valamennyire megkíméltettem eddig, mindenféle szemüveg nélkül látok szinte minden távolságból szinte mindent, főleg a betűket, nekem azok a legfontosabbak, hogy lássam őket (na igen, ez is na igen, nem a NER opusaira gondolok, bár azok is fontosak, ha el akarnék aludni, és nincs kedvem kávét főzni vagy lemenni a konditerembe – mindkettő segít az álmosságon, így már mindhárom), működnek a lábaim, hellyel-közzel testem többi része is, már amelyiket még nem vágtam haza valamilyen hozzá nem illő súllyal, tehát nem is az anomáliákkal, hanem a bizonytalansággal. Ez az öregedés legfontosabb testi következménye a lélekben: hogy „nem biztos az”. Kis ívben szarom le a tüdőgyulladást, nem nagy ívben. A koronavírust. (Erről egyébként azt gondolom, ha már így nem szóba, de tollba/gépbe került, hogy tökéletesen érvényes rá FAM ironikus ellenhatása. Pont az ellenkezője fog megvalósulni, mint amit az ember indirekt – fél az ellenkezőjétől – vagy direkt módon akar, az indirektre FAM – Farkas Attila Márton – nem tér ki.) Mindig fennáll a meglepetés veszélye. Húsz évesen is fennáll, de akkor még más a képzelgés. És más az alap, mármint a testi.
Szar ügy átérezni, amit egy nyolcéves autó nem érez át.
A másik kétségtelenség a húsz éves kor előnyeiben, ha néhány évtized múlva emlékszünk vissza rá. Hogy ha nagytakarítást végzünk az emlékekben, a nem kívánatosakat lomtárba helyezve, egyáltalán marad valami, nem csak a hintaszék (amit soha nem szerettem, de sokan imádják). És az a valami olyan… nosztalgikus. Milyen jó volt, amikor az a végtelen eső esett (Presser, látják, ez is, még működik a memóriám, noha az se úgy: Kiribucó úrnő egy regényes Tokugava-átiratból előbb eszembe jut, mint a Sárgalábú hivatalos neve, pedig csak a Duna, Tisza, Dráva utáni negyedik emblematikus magyar folyóra kellene gondolni; vagy mint az, hogy lenyeltem-e a mai Ginkgo bilobám), milyen jó volt kiszökni osztálykiránduláson harminc forintos kannásborért, lebukás után az osztályfőnöki rovóval tolerálva, vagy milyen jó volt orral feltörölni a Holdvilág-árkot (ez speciel csak néhány éves emlék). Egy nagy lóf.szt volt jó, de ma kedves színfolt.
Így, utánuk, összekapcsolva a kvázi fiatalsággal vagy fiatalabbsággal.
Színfoltok.
Segédmunkási minőségemben húzok két betonvasat a VITUKI telepén, munkásingben és munkásnadrágban, valamikor 1981 körül, és a velem együtt a Szerencsi MgTsz hármas számú átalányelszámolásos részlegénél szerencsét próbáló (a szerencse végigkísért bennünket, legalábbis ilyen formában: a következő állomáshelyünk a Jó szerencse MgTsz lett volna) barátom egetverő röhögésben tör ki. Most pont olyan vagy, fuldokolta, mint a Szupermen.
És effélék.
És akkor most itt ülök Balatonendréden, hadakozom egy léggyel, ami nem akar békén hagyni, és azon gondolkozom, hogy most küldjem-e el az AccuWeathert a k.rva anyjába, vagy öt perc múlva. Ez már tegnap is eszembe jutott, a tegnapi bő harminc kilométerem alatt, abban a kellemdús, langy időben, pokoli meleget mégsem írhatok, hisz egyszer szép lesz az is, hegyen-völgyön át, azaz csak majdnem át, mert azt látom a telefonon, hogy negyedóra múlva nyakamon a vihar. Felnézek, az ég alja opálos, tehát talán tényleg, usgyi vissza. Öt perccel később újabb telefonnézés: hétágra nap, egészen holnaputánig, ami ma reggelre két óra múlváigra módosult, aztán holnap délutánigra, most másfél óra múlva az aktuális mutatás.
F.szom tud így tervezni, plusz a légy.
Szóval a mostani Balaton, ahogy én látom. Én pont azokat nem látom, amikkel az összes hírportál nagy egyetértésben riogat. Lőrinc és Pista partdúlásait látom, de másokét is látom, az úgymond ellenoldalról. Látok mindenféle árakat, ilyet is, olyat is, mi speciel pár hete ketten tökéletesen jóllaktunk Tihany közepén, a felravatalozott – bocs, felállványozott – apátsági templom közvetlen közelében kétezer-ötszáz forintból. Ki tudok még menni ingyen a partra fürödni, Zamárdi teljes hosszában, átöltözők is vannak ingyen, wi-fi is akinek kell, a lábam is ingyen visz, engem a vonat is már, ezt tekintsék úgy, hogy le se írtam, ha az ember ügyes és csak kicsit lusta, ingyen parkolhat is, csak meg kell találni, javaslom az állomások környékét, szintén Zamárdiban oda nagyon durván tíz perc a part. Bandukolva háromnegyed óra Zamárditól Endréd, ha buszra kellene várnom (szintén ingyen, ezt is töröljék), ebben az időben, légkondi nélkül, úttal együtt megtakarítanék olyan negyed- és fél óra közti időt. Nyár van, nyaralnak, van egyéb dolguk?
Ja, a lángos. Az lehet drága, de minden lehet drága is, olcsóbb is, beleértve a gyimelcset. Horribile dictu a gyimelcset. Ritka eset, hogy egy-egy séta alkalmával ne enném pukkadásig magam, és még csak lopnom se kell (nem mintha ez annyira visszatartana, mondjuk majd ősszel egy szőlős mellett elhaladva). Én például szeretem a fosószilvát, soha nem fostam tőle, és most érik, kétféle színben, ha szeretik a változatosságot. Azelőtt volt meggy, sárgabarack, lesz körte és szilva is, de még kemények. Abszolúte az út szélén, némelykor az erdőben, bár ez nem csak Balatonendrédre érvényes, ajánlom budapesti figyelmükbe Pilisborosjenőt – ott a Kevély csúcsa felé csak egy szabad préda almafát láttam – és Solymárt. A már közterületen, de a házak előtt álló fákról megoszlanak a vélemények, némelyekről azt mondják, ez a háztulajdonosé, némelyekről azt, hogy nem, kérdés, ki minek számítja, a telekkönyv minek számítja, milyen vérmérsékletű a háztulajdonos, és ilyenek, mindenesetre ha jogilag közterület, akkor jogilag a fa termése közkincs.
Akárhogy is, summa summarum mindent lehet ingyen, olcsóbban, olcsón, drágán, és k.rva drágán. Mikor, hogy, ki, miért. A „mindegy” szintjén meg mindegy. Ott nem ez a meglepi, hanem az, ha már nem lesz mindegy. Nemcsak föld a földhöz, pénz is a pénzhez mén, úgy zsebből ki, mint zsebbe be.
És képzeljék, a lángost se mindenütt ugyanannyiért adják.
Tehát ez a Balaton. Nekem semmi bajom vele. Feltehetőleg azért nincs semmi bajom vele, mert nem akarok tőle semmit. Én magamtól akarnék valamit, azon a pályán, amit kapok. Magamtól pedig valamit akarok, arc nélkül, lásd kontra FAM pontatlansága, de ehhez el kell(ene) olvasniuk a könyvét (Céljainkon túl). Marhára nem mindegy, hogy mit hogyan mondunk. Nem azért nem mindegy, mert kukacosak vagyunk, hanem azért nem, mert akkor arra is fogunk gondolni. Arra a másra. És azt a mást fogjuk az eltévesztettel azonosítani. Nekem, akinek híresen rossz a tájékozódóképességem, legalább van egy, az esetek kilencvenkilenc százalékában csalhatatlan módszerem: bizonytalan esetben épp az ellenkező irányba kell indulnom, mint amerre az ösztönöm diktálná.
„De legalább jól érzed magad?” Néha igen. Ez a függelék. Számomra soha nem szempont, nem is volt soha, beleértve a „boldogság” kergetését. Akkor már inkább Schopenhauer: a boldog élet egy koldus álma. Ha következmény, jó, ha nem következmény, beérem az elégedettséggel. Szinte ekvivalensek.
Annak is örülünk, Vincent (Ponyvaregény).
Jó nekem ez így, ha képes vagyok hasznosítani, miközben versenyt futok a bizonytalansággal. Ha már nem lehetek megint húsz éves, hogy gyorsan elvégezzem, amire alkalmas vagyok, mint Babits, Kosztolányi, Karinthy, és a többiek, akik az én mostani koromra már régen halottak voltak. Rimbaud pláne. Nekem is megvolt az évad a pokolban, nem is egy, de én nem mazsolázhatok a „mindegy, mi lesz ott” világában, mint egykor ő.
Milyen végtelenül szerencsés volt, mert ez vegytisztán az. Milyen végtelenül szerencsés.