Azzal kell kezdenem, hogy aki szerint Magyarországnak jobb volna az Európai Unión kívül, azt nagyon szépen kérem, itt hagyja abba az olvasást. Annak ez az írás nem lesz való, csak felidegesíti – ahogy engem a Huxit terve – szóval inkább vigyázzon arra a drága egészségére, maradjon távol.
De egyáltalán, lehet erről komolyan beszélni? Létezik komolyan vehető szándék Magyarországon az ilyesmire?
Igen, létezik.
Addig szabadságharcolt a kormány különböző felállásokban 2010 óta Brüsszel ellen – hiszen ideális ellenfél, mert nem üt vissza, bár mostanában mintha kezdene megsértődni – hogy kezd reálisan körvonalazódni a már nem is euroszkeptikus, hanem kifejezetten kilépni kívánó politikai irányvonal kormányszinten. Lehet ez humbug a választási kampány kedvéért, de egyre komolyabb humbugnak tűnik. Idézzük a Válasz online-t:
„Simicskó István megelőzte korát.
A KDNP-s politikus 2003-ban az egyetlen országgyűlési képviselőként szavazott nemmel Magyarország EU-csatlakozására, de mára szaporodnak követői. Kövér László házelnök egy hónapja jelentette ki kerek-perec, hogy ma nemmel szavazna ő is, Gulyás Gergely kancelláriaminiszter „konzultálna” az Országgyűlés elnökével és az EU-ra továbbra is igennel szavazó Novák Katalin családügyi tárcavezetővel, ha most kellene döntenie a tagságról, nemrégiben pedig Varga Mihály lőtt fel jelzőrakétát az Atv.hu-nak adott interjújában.
A pénzügyminiszter közölte, hogy ő ugyan most igennel szavazna a belépésre, de az évtized végére, amikor Magyarország nettó befizető lesz, a kérdés új nézőpontot kaphat. Pláne, ha a brüsszeli támadások az értékválasztás miatt folyamatosak lesznek.”
Ezek ugyan elszórt nyilatkozatok a kampány pergőtüzében, de riasztóak. Még riasztóbb azonban, hogy Fricz Taamás a tegnapi Magyar Nemzetben egész programját írta meg annak a tervnek, amely kiléptetné Magyarországot az Unióból, érvel, mérlegel és eredményre jut. Hamisan érvel, így az eredmény is rossz, de a laikus olvasóban a logikai levezetés illúzióját kelti. Lássuk, mit mond a vezető kormánylap, tehát ismétlem, nem a Kigyikfalvi Harsona, hanem a kormány nem hivatalos orgánumának hasábjain?
„Tudom, hogy tabudöntögetésnek számít, de valakinek le kell írnia a szót, s most először nem feltétlenül elrettentésként: huxit – azaz Magyarország önkéntes, szuverén kilépése az unióból (a brexit mintájára). Vajon valóban huxitra lenne szükség, különös tekintettel a magyar gyermekvédelmi törvénnyel szembeni példátlan, soha nem látott módon összehangolt uniós és nyugati támadássorozat után?”
Nem, semmiképpen sem volna erre szükség. Főleg nem egy olyan törvény védelmében, amelyt szándékosan Brüsszel provokálására szántak, és amellyel a magyar állampolgárok jelentős része sem ért egyet, másik, nagyobb részük meg azt nem érti, mi szükség van rá és mi van beleírva.
„Nem ezt állítom. Hanem azt, hogy 2021 júliusában eljött az ideje annak, hogy most már komolyan vegyük fontolóra esetleges kilépésünket egy ezer sebből vérző, birodalmi tüneteket mutató, a kelet- és közép-európai tagállamokkal látványosan lekezelően, arrogánsan bánó államszövetségből. Ugyanis elérkeztünk a választóvonalhoz: a globalista pénzügyi elit és az általuk irányított uniós intézmények – bizottság, parlament, bíróság, részben az Európai Tanács – valóban elszánták magukat a megleckéztetésünkre.”
Ezért viszont nem keveset harcoltunk, pontosabban, mint az előbb is írtam, szabadságharcoltunk. Illetve nem mi, polgárok, hanem az a kormány és rendszer, aminek érdeke már a kezdetektől, hogy az Uniót ellenségként tüntesse fel választói előtt. Érdekes egy ellenség, ami nélkül felkopna az állunk, eltart minket és támogat, belőle élünk, mint fatörzsből gyönge ága, de szerintük ellenség. Az ezer sebet hasonlítsuk már össze a kiváló magyar rendszer állapotával! Az Unió lehet lassú, bürokratikus, időnként emiatt kissé fafejű is, nem mondom, de a NER-rel való összehasonlításban harminc hosszal győz. Birodalmi tünetek? Ugyan már. Maximum harmonizáció, a törvények egymáshoz hangolása. Közös, koherens külpolitika, értelmes támogatási rendszer, jogállamiság elvárása.
„Mi szól a bent maradás mellett és mi ellene? Azt hiszem, ezt politikai, gazdasági, kulturális-értékrendi és katonai szempontból is érdemes megvizsgálni. Politikai szempontból az szólhat a bentmaradás mellett, hogy az uniós tagság azt a jóleső érzést adhatja minden magyar állampolgárnak, hogy tagja egy fejlett, demokratikus, a szabad nemzetek szövetségére épülő Nyugatnak, amire mindig is vágytunk, s negyven év kommunizmus után végre elértük az áhított célt. A világ egyik legfejlettebb közösségéhez tartozni pedig különleges élmény, amelynek a feladása tizenöt év után csak nagyon erős és nyomós indokok miatt elfogadható.”
Nem tudom, hol lakik szerzőnk, de igen messze élhet a Valóságtól. Talán Felhőkakukkvárban. Nem ezek a fő érvek a tagságunk mellett. Hanem első sorban a szabad utazás, tanulás, közös egészségügyi ellátás, szabad vándorlás, letelepedés, munkavállalás. A vámunió, uram! Ha kilépünk, Magyarország területét csak vízummal hagyhatjuk el, munkát az Unió területén csak nagyon nehezen vállalhatunk (vagy sehogyan sem), minden import árucikk nem sokkal, hanem egyes esetekben sokszorosára drágul, nem számíthatunk támogatásokra sem, pedig milyen szépen meg tetszettek tollasodni azokból amott magukfelé, a kormánypárti táborban! Mi marad? Maguknak a vagyona, az ország polgárainak a teljes kiszolgáltatottság. De még a maguk pénze sem tart örökké. Különleges élmény? Igen, az is fontos, de a legtöbb magyar állampolgárnak szó szerint a megélhetése függ az uniós tagságtól. Mások meg egyenesen ott élnek, százezerszám.
„Az áhított államszövetségben gyökeresen megváltoztak a prioritások, s valami egészen más képződménnyé akarják formálni a fősodratú globalista-liberális elitek az uniót, mint ami eddig volt. És most ez a helyzet: mi egy szabad, szuverén országok közösségébe léptünk be – elképzeléseink szerint legalábbis –, viszont a szemünk láttára gőzerővel zajlik egy birodalmi Európa, a szuperföderális, nemzetállamokat alávető Európai Egyesült Államok felépítése.”
Nem ez folyik, hanem vita az Unió céljairól. Azonban az Uniónak valóban nem célja autokratikus rendszerek finanszírozása a két szép, kökény szemük kedvéért, de sem nem akarnak meghódítani minket, sem nem akarnak elfoglalni, hanem csak annyit kérnek, hogy viselkedjünk. Erre nem hajlandóak maguk. A többi, erre a hamis állításra épülő rágalmat már elő sem veszem, nem érdemes, az alaphazugságot megcáfoltam, a cikornyákat majd leszedjük a végén smirglivel.
„Nyilvánvaló számomra, hogy – akárcsak Norvégiának és Svájcnak, illetve most Nagy-Britanniának – a kilépéssel párhuzamosan tárgyalásokat kellene kezdeményeznünk az unióval, illetve az egyes tagállamokkal is. Magyarán: külön szerződést kellene kötnünk a fenti országok mintájára, ehhez most már elég erősek vagyunk gazdaságilag, nem egy kiszolgáltatott ország immár, amelyik nem tud megállni a saját lábán. Ezen túl vagyunk. Mi baja van Norvégiának, hogy nem tagja az uniónak? Semmi.”
A szerzőnek, tekintve pénzügyi géniuszát, nem javasolnám még azt sem, hogy vegyesboltot vagy trafikot nyisson. Norvégiának semmi baja nincsen, külön egyezményt kötött az Unióval, idáig igaz. De mije van ezzel szemben Norvégiának? Annyi kőolaja és földgáza, hogy ha most abbahagynák a kitermelést (és nem hagyják abba) akkor is száz évig élhetne a Norvég Királyság csak az eddig felhalmozott vagyonból, egész meglehetősen. Svájc szintén hosszú ideje nincs rossz anyagi helyzetben, mondhatni, Nagy-Britanniának pedig mi a baja a Brexit miatt? Elmondani sem volna terjedelem, annyi! És ezekhez a gazdaságokhoz hasonlítja a magyar állapotokat? Ezekhez a társadalmi rendszerekhez? Határainkon belül hol bukkant gyémántmezőkre, kérem? Vagy uránt lelt volna?
„S végül, ami talán a legfontosabb: kulturális, értékrendi, világlátásbeli szempontból az szólna a bent maradás mellett, hogy állítólag a görög és római tudás, illetve a keresztény erkölcsi normák tartanak össze bennünket. De vajon így van-e még? A válasz: nem, sajnos már nincs így. Elváltak útjaink, amíg a Nyugat immáron tudatosan – hangsúllyal mondom: tudatosan! – szakít a keresztény erkölccsel és értékrenddel, s helyette az egyén gátlások nélküli önélvezetére és önpusztítására épülő kozmopolita, arctalan világtársadalom felépítését tűzte ki célul (lásd: The Great Reset), addig mi, magyarok, lengyelek és kelet-közép-európaiak ragaszkodunk az évezredes kulturális és vallási alapjainkhoz. Az életünkhöz. És ez a többi szempontot is felülírja.”
Ez már a fóliasapkás, laposföldes, konteós érvelés. Mutasson egy iratot, amiben a Nyugat – így, jogi személyként – szakított bármely értékrenddel, továbbmegyek, mutasson bármit, amit a Nyugat kollektíve, Nyugatként elhatározott! A maga rémálma a kozmopolita „világtársadalomról” a Great Resettel együtt a legócskább orosz propagandából és az amerikai alt-right konteók világából származik (azok meg egymásból táplálkoznak).
De ennek a Magyar Nemzet-írásnak nem is az volt a célja, hogy bárkit meggyőzzön, a legostobábbakat kivéve. Azokat meg felesleges, az ő lelküket már megkapták. Ennek az a célja, hogy folytatódjon, válaszoljanak rá – lám, én is ezt teszem, mert nincs más választásom! – aztán egyrészt minden mameluk tehesse le a hűségesküt a Magyar Nemzetben, másrészt legyen róla társadalmi, közéleti vita. Amire hivatkozva a Parlament vehesse napirendjére a kilépés ügyét.
Nagyon kérem, ne tessék azt mondani, hogy „ahhoz népszavazás kell”, mert nem kell. A mostani alaptörvény szerint csak parlamenti többséggel támogatott kormánydöntés kell.
Amit esetleg, de csak esetleg megpróbálhatnak legitimálni egy népszavazási színjátékkal is, bár arra semmi szükség a hatályos jog szerint. A kilépés beterjesztése volna megelőzhető népszavazás útján, de csak megelőző módon – ha még időben kiírnának egy olyan népszavazást, ami megfosztja a Parlamentet attól a jogtól, hogy ebben a kérdésben döntsön, és ez a megfelelő módon dőlne el, akkor nem tudnák kiléptetni az országot szükség és igény esetén egy tollvonással az Unióból. Jelenleg azonban ez lehetséges.
Hát így állunk. Ez készülődik, ezt a tervet forralják.
Ezért került elő a téma, ezért erősödnek a Huxitot követelő hangok.
Nem kéne, urak, a tűzzel játszani: kevesebbért is láttunk már százezres tüntetést, és visszakozást.
Azt egyelőre nem tudom megmondani, kampánycselről van szó vagy reális Huxitról, de ha valami, ez felérne Magyarország elárulásával. Sőt: az ócskapiacon való elherdálásával.
Ördög vigye, aki kitalálta.