Ha már mindenki olyan okos, én se maradjak ki. Természetesen én is outsider vagyok, természetesen én is kontárkodom, ahogy Szele Tomi barátom e tárgyban be is ismerte magáról, annyi a különbség, hogy én nem az „afgán” (mi az?) eseményekre helyezem a súlyt, soha nem az eseményekre, hanem inkább a levonandó tanulságokra.
A mikrokozmoszra, ami a Háromszor Legnagyobb Hermész, Hermész Triszmegisztosz szerint a makrokozmosz analógja. A részecskefizika szerint nem annyira, fizikus szemmel, persze azért ezt is lehet(ne) szintetizálni, ha most ezzel foglalkoznánk.
De most nem ezzel foglalkozunk.
Politológusnak lenni némileg hasonló, mint bőrgyógyásznak vagy allergológusnak lenni. Egész családom allergológus volt, ebben van némi tapasztalatom. Nem marad az ember (kudarcos) munka nélkül, amit rendszerint – mint az egyszeri rabbi – azzal summázhat a végén, hogy „pedig még annyi jó ötletem lett volna”. A társadalom, hasonlóan az időjáráshoz, mikrokozmikus szinten az emberi élethez, egészséghez, hangulathoz, úgynevezett soktényezős kaotikus rendszer, amivel – szemben a kevés tényezős kaotikus rendszerekkel – még a matematikai valószínűségszámítás se nagyon tud mit kezdeni. Kifogyhatatlan tárháza ez a találgatásoknak. Örök öröm.
Örök öröm Ödönkét ölelnem.
Mint semleges és nem semleges slágertémákról (az időjárás például semleges) mindig lehet róluk beszélni, összességében azonos alapokról, mert ezekben nincs igazán okos ember. Nincs igazán megbízható modell sem, lásd az akár pár órás időjárási előrejelzéseket. Olyanokat lehet mondani, hogy „jön a változás”, „markáns hidegfront érkezik”, de hogy hogyan jön, azt némileg nehezebben. Néha pont nem úgy jön. Néha meg nem jön. Vagy nem oda. A hit – pláne az a hit, amit hitnek neveznek manapság – sem segít, hacsak másban nem: az eszkatologikus keresztény szektáknak (pünkösdi-karizmatikusok, Jehova Tanúi, adventisták, stb.) sem segített, kivéve abban, hogy megalakultak, és ha már megalakulták, maradtak, mert miért ne. A világvége megjósolására tett megannyi meddő kísérlet után. Frappáns feleletekkel, vagy anélkül. A kellemetlenebb kérdésekre – „Kérem szépen, Önök azt mondták, hogy szerda reggelre felépül a mennyei Jeruzsálem, már csütörtök, hol van?” – volt azért, aki meg tudott felelni: „Felépült az, épp határidőre. Hogy hol? Hát a Mennyben.” Beszélőke kérdése, nem tapasztalatoké.
Tehát itt vannak nekünk a tálibok. Rogán mester mamelukjai már gőzerővel kombinálhatnak, hogy hogy lehet ezt az ígéretes helyzetet a leggazdaságosabban kihasználni. Ha másban nem, a propagandában, tekintve, hogy Afganisztán lakosságának 99,7 százaléka muszlim, pénzmosásra tehát kevéssé látszik alkalmasnak. Se egy katolikus dalárda alapítására, templomépítésre, de még egy nyomorult burgonyakutatóra se, lásd az ottani éghajlatot. Deutsch mesternek és Habony mesternek (ők kerültek a kirakatba, meg a brüsszeli hátizsák, de biztosak lehetnek benne, hogy nem kell egyedül érezniük magukat a konzervatív, mélyen vallásos kollégák között sem) lehetnének egyéb ötletei, de az már azon a vidéken lerágott csont, és Abdul Ghani Baradarral azért nehezebb lenne egyezkedni, mint egy fapados kolumbiai kokainbáróval.
Tegnap délre annyit sikerült kitalálni, hogy Biden, ő az oka mindennek, Trump mester legott lemondásra is felszólította, mert miért ne szólítaná fel, őt is felszólították párszor elnöksége idején, azt elegánsan kihagyva, hogy nála kezdődött az egész végjáték, Biden csak befejezte, hét hónapja elnök az istenadta. Néha az a nyereség, hogy nincs több veszteség, és ez a „néha” e pillanatban nem néha. Ha én cica, nemnem, Biden volnék, és meg kell tennem, én is most tenném meg, a ciklus elején. Ha a végére hagyom, a saigoni képek egyidejű bevágásával nem sokkal lenne több esélyem az újraválasztásra (ha még élek, illetve ha még nem Kamala az elnök), mint Szálasinak volt a főtárgyalásán.
Nos akkor hát. Hogy vót! Ezt a legkönnyebb. Innét a legkönnyebb okosnak lenni, amikor valami már megvolt, bármely szesztestvér tanúsíthatja. Úgy vót, ahogy Szele Tomi tegnap megírta, ebben ő is lehet okos, én is, én csak kiegészítem kicsit. Mert nem egészen úgy zajlott, mint a szovjetek karácsonyi bevonulása hetvenkilencben. Először csak bombáztak. Másodszor is csak bombáztak, sőt harmadszor is, a kulimunkát, előnyomulást, elfoglalást, területszerzést elvégezte helyettük az Északi Szövetség. Az addig északra szorított tádzsik-üzbég törzsszövetség, vagyis maguk az „afgánok”. Ráadásul síita törzsszövetség, szemben a szunnita pastu tálibokkal. A Közel-Kelet nem (sem) Magyarország. A törzsi és vallási viszonyok megértése nélkül hozzá se fogjanak annak kibogozásához, hogy mi van ott. Úgy se fog sikerülni, de anélkül tényleg marad a kocsma.
Mindig mondom neked, te Ede, hogy te mér’ iszol, ha nem bírod?
Aztán jött – mi ennyit látunk belőle – Dabljú nagy okossága, és a katonai eszkaláció, amiben – nyakamat rá, hogy ezt nem fogják felhánytorgatni, „hacsak úgy nem”, hogy rabbinknál maradjunk – mások is lelkesen részt vettek, köztük mi is. Legyen már egy kis Don-kanyar-retró, ha már a Falkland-szigetekről lemaradtunk, ezt azért könnyebben meg lehetett úszni, ha nem is teljesen vér nélkül, de azért ez sincs a szomszédban. Innét a távolból idősb Bush okosabban csinálta Szaddámmal, Dabljú abba is belerondított, lett is Iszlám Állam, de en bloc sokkal jobban jöttek ki belőle, mint Afganisztánból, leszámítva, hogy onnét kijöttek, lásd a veszteséget mint nyereséget. Szaddám odavan, Oszama odavan, Omár molla odavan.
Szántó János odavan, Baksa János odavan.
Lesznek majd mások.
Szorgos fejezgetések, menekül, ki merre lát, aztán a forradalom elkezdi felfalni, forradalom se kell hozzá, majd, ha mákjuk van, jön valami Napóleonhoz hasonló, nem, inkább Sztálin, hit az hit, vagyis tanrendszer az tanrendszer, mák lesz mindig elég, tehát fegyver is, fű alatt, fű fölött, üzlet az üzlet. Én, aki életem kisebbik felét (ez már maga a közel-keleti lényeg, a „kisebbik fele”, amitől minden matematikus-jós hülyét kapna, politológus nem, ő ebből él) a szocializmusban töltöttem, ha még a NER-t is hozzácsapjuk, a nagyobbik felét, megtanultam, hogy totalitárius rendszerekben csak hinni szabad, elhinni soha. Úgy mégiscsak könnyebb. Egy tálibnak ugyanannyira nem szabad hinni, bármi jót vagy mérsékeltet ígér, például most általános amnesztiát, mint Rákosinak se volt szabad. Azt mindig a helyszínen ígérik, kifelé. Orbánnak se szabad hinni, se ki, se be, bár itt még nincs fejezés, nem is lesz, a keresztény hagyomány inkább a máglya, utána a kötél, majd a szelíd, spontán éhen halasztás.
Ami pedig minket illet, ki lesz ez aknázva, most elemzik, nyakamat rá. Ki lesz aknázva a tömeges menekülés, már tegnap rezgett az úszó, ahogy ráharaptak, ki lesz aknázva „Biden”, kontra Trump, hátha mégis, és az egész úgy csavarodik majd, hogy Vlagyimir és Hszi Csin-ping mindenkori érdekeihez igazodjon. Nem, nem a Nyugat érdekeihez, végképp nem a világ érdekeihez, már csak azért se, mert se a Nyugat, se a világ, mint olyan, ilyenekkel nem rendelkezik.
És már itt is vagyunk a végénél. Az összes előbb felvázolt bizonytalanító tényezőn kívül itt van még a nőpolitikusok és politikusfeleségek menstruációjától a napi döntéshozói bosszúságok-örömökig sok minden. A természet, földrengések-cunamik-vírusok, a trösztök érdeke, pénzemberek érdeke, pártok érdeke, azokon belül a pártemberek érdeke, gyerekkori sérelmekig visszamenőleg az összes hangulat, migrén, betegség, szerencse és szerencsétlenség. Az egész fortyogó, végtelenül soktényezős, állandóan változó állagú katyvasz.
A végnek is a végénél,
A véglegvégleg végénél.
És mindig csak végig,
A legvégéig,
A végnek végéig,
Igazán, csakugyan,
És ott aztán hej,
A kő kemény lesz és a vaj puha,
És nincsen más csak igazán,
És nincsen más csak csakugyan.
És mindig csak végig,
A legvégéig,
A végnek végéig,
Igazán, csakugyan,
És ott aztán hej,
A kő kemény lesz és a vaj puha,
És nincsen más csak igazán,
És nincsen más csak csakugyan.
Bereményi azért még mindig Bereményi.