Lesz akkor Gellérthegyi Sikló. Egy újabb sétautam egy része kilőve. Meg néhány fa is kilőve, tekintve, hogy a sikló a Rác fürdőtől (Tabán, Hadnagy utca) indul majd, száz métert a föld alatt, ahogy az Origo is írja, onnét pedig ugyan a magasban halad egészen a Citadelláig, de a tartópilléreknek kell a hely.
A következő stróman (ez csak az én rosszhiszeműségem, felejtsék el) vendéglőjéig, aminek persze már eddig (szintén) megvan a maga története. Dióhéjban annyi, hogy a kormány (a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.), még 2014-ben elvette a korábbi bérlőtől a Citadellát, majd az év május 4-én rohamrendőrök igénybevételével kilakoltatta. Ez ugyan a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 2014. augusztusi, jogerős végzése szerint indokolatlan és törvényellenes volt (forrás: Napi.hu, 2015. 08. 06.), de ez a történet folytatásán – mint azt megszokhatták – mit sem változtatott. Az indoklást az Emberi Erőforrások Minisztériuma szállította, akkor még nem Kásler mester, hanem Balog Zoltán vezényletével, aki csak tavaly lett a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke (idén januárban iktatták be, a hívek még egy új palástravalót is összedobtak neki, a régit biztos megették a molyok a közjóért folytatott áldozatos küzdelemben, és hát ha az exfőnöke nem tehetős ember, az exminiszter se lehet az), tehát akkor még feltehetően nem vonatkoztatta magára, amit püspökként kijelentett:
„Az egyházban nem szeretjük valamifajta politikai korrektség jegyében elhallgatni vagy átcsomagolni azt, amit igazságnak ismertünk fel.”
Ezzel ugyan saját addigi működéséről is ítéletet mondott, meg – ismerve a magyar református egyházat – komolyan se gondolhatta, de olyan őszintén és szókimondóan hangzott. „Krisztus ugyan ezt és ezt tanította”, hallottam a református teológián (is) számtalanszor, de „mi valahogy mégis”.
Ők valahogy mégis, kereszténydemokratástól, kormányostól.
A Citadella is vár. Erőd másképpen, a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc (kinek mi) után építtette Ferenc József. A második világháborúban SS-katonák védték, el is estek mind egy szálig, díszegyenruhában, fehér ingben-nyakkendőben, ahogy ez dukál, ha valaki tudja, hogy biztosan eléri a vég. Legalábbis ők így gondolták.
Nos hát, a további verdiktet a Citadella felett az akkor még nem kegyvesztett Lázár János mondta ki, mint a kulturális örökség védelméért felelős miniszter, ő a politikát nem gyakorolja, jelentette ki szintén akkortájt, hanem csinálja. Hát most már nem csinálja, csinál helyette mást. Azért még él, ez a kor és helyszín nagy előnye. Még bármi megeshet (a csiga is eleshet).
A Citadellát (pontosabban a vagyonkezelői jogot) a hozzá tartozó három hektárnyi területtel 2015-ben a Várgondnokság Közhasznú Nonprofit Kft. (Várgondnokság Nkft.) kapta meg. Innentől újabb halandzsa következett, mint például „az átadás lehetőséget teremt a területek transzparens, a világörökségi címhez méltó módú kezelésére”, és hasonlók (Várgondokság Nkft. közleménye), majd, ami a Várgondokságot, és testvércégét, a Budavári Ingatlanfejlesztő és Üzemeltető Nonprofit Kft-t illeti, egy elmarasztaló auditori átvilágítás (PricewaterhouseCoopers) 2017-ben. A két nonprofit (! ez a cégforma is megérne egy misét, az egyik legjobb bolt, ha adópénzek elsíbolásáról van szó) káeftét az átvilágítás idején ugyanaz az úr, bizonyos Gyutai Csaba irányította (forrás: Átlátszó), Zalaegerszeg volt fideszes polgármestere. (Én életemben egyszer jártam Zalaegerszegen, bocsássanak meg az odavalók, de ha rajtam múlik, és ez a kormány marad, soha többet. Ennél lepusztultabb, szomorúbb várossal kevéssel találkoztam.) Nem sorolom fel a nagy nehezen kiperelt jelentés megállapításait, ha akarják, az Átlátszó 2021. március 23-i számában elolvashatják. Gyutai ment – róla még pár mondat erejéig megemlékezünk –, a két céget pedig 2018 októberében összeolvasztották: belőlük lett a Várkapitányság Nonprofit Zrt, innentől új lendületet vett a giccsgyártás (hamis idő, hamis hely, hamis anyagok), sétáljanak fel egyszer a budai várba, ha nem hisznek nekem, de neten is megnézhetik. A Várkert Bazár dettó, a maga álrozsdamarta álrégi kapuival és építményeivel, például a Várból levezető lépcsők fölött, meg az egyéb futurisztikusnak gondolt, merő fém rettenetekig, a fából összetákolt, szabadtéri lókarámokig, a tourist-inform pultokig, a hajdani istálló rekonstrukciójából lett cukrászdáig, érdekes lenne tudni, kié, vagy valamiképpen kié, kinek a kié-é, de annyira nem érdekel, mert sejtem. Nos, a Várkert Bazár igazgatója 2018-tól kedves barátunk, Gyutai Csaba lett. Gyutai vélhetően vonzódik a várakhoz, ha már Zalaegerszegen nincs, illetve van, az az úgynevezett „láthatatlan vár”, aminek csak a nyomaira következtethet a szemes-füles látogató, például a piac térkövei közötti csíkokból. A lakásbizniszeiről egy szót se írok, megírták mások, igaz, ha igaz, ha nem úgy igaz, akkor meg nem úgy igaz, a feltételezést pedig senki nem tiltja, kár, hogy a kormánysajtó azokat is tényként szokta tálalni, azokkal az állításokkal együtt, melyekről egészen biztosan tudja, hogy tömény hazugságok. Nos, Gyutai, aki a nonprofithoz is vonzódhat, írtuk arról fentebb, amit írtunk, még mindig nem tűnt el a NER kazamatáiban, hiába minden leleplezési kísérlet: mint az ÉMI Építésügyi Minőségellenőrző Innovációs Nonprofit Kft. vezérigazgatóját 2021. július 15-től, tehát bő egy hónapja az építőanyaghiány enyhítése és az építőanyagok áremelkedésének letörése feladatával (őt, ezzel) államtitkárrá nevezték ki.
És még mondja valaki, hogy nincs örök (köz)élet.
Szép, napos nap van, ráadásul augusztus huszadika, Alkotmányunk, pardon, az államalapítás, pardon, I. István szentté avatásának ünnepe. Hogy volt (lett)-e akkor magyar állam, mi több, hogy egyáltalán volt-e, sőt, hogy ma milyen értelemben van, az persze kérdéses, nem nekünk, Diogenész emlőin nevelkedett hivatásos cinikusoknak, meg sokaknak nem, hagyjuk is. Mos akkor felcsattoghatnak a Várba, ameddig a szupertűzijátéktól még tudnak, este hatig, látnak ott mindenfélét, tegnap este láttam a főpróbát, szemem-szám tátva is maradt attól az egy kis részétől is, ami meglegyintett. Volt ott minden, Don-kanyartól Negyvennyolcig, amit az ügyeletes első világháborúnak hitt, sag schon, az ember feje nem káptalan, lehet, hogy beteg volt, amikor tanulták, még két besenyő is szembe jött velem besenyőruhában, vagy hasonlóban, olyasmi condrákban, amit ma besenyőruhának képzelnek. Hogy kerül a Don-kanyar egy platformra Szent Istvánnal? Minden mindennel egy platformra kerülhet, hiszen a történelem (is) folyik. A Tanácsköztársaság szerintem kimarad, Rákosi-Kádár is, most más a dicső, nem a szovjet hadsereg. A győztes magyar hadsereg persze, ha franciasakkban gondolkodunk, a Don-kanyarból is jól jöttünk ki. Jány Gusztáv vezérezredes másképp is kijött belőle, hadserege nélkül, fogadták is katonai díszelgéssel a Keleti-pályaudvaron, legalább te megmaradtál nekünk, Gusztikám, az is valami, azt az ominózus első hadparancsot meg szépen visszavonod, mi elfelejtjük, és kész. Itt az idevágó várbéli tájékoztatón egészen fura számok szerepelnek, szám az szám, mindegy, legyintene Hamvas. Ló biztos lesz, olyan, amilyen, Árkád vezér is szerintem, talán ma megnézem. Elvégre ha anyukám szerette a giccset (mint amatőr művészettörténész, nem azzal az ájult bámulattal, amivel ma a tömeg a neki rendelt cirkuszt nézi majd a saját pénzéből, de ez senki ámuldozónak nem jut ott majd eszébe), én is szerethetem.
Néztem tehát tegnap azt a mérhetetlen technikát, a bódésorokat, azt a mérhetetlen pénzbe kerülő szemfényvesztést, ami ott készül, háttérben az igazi pénzszivattyú építkezésekkel, betonból, utánérzésből, és már ugyanúgy meg se kottyant, mint ahogy a magyar lakosság zömének meg se kottyan. Nem kapcsolják össze semmivel. Én összekapcsolom, és akkor mi van?
Ugyanaz.
Minél előbb lesz vége, annál jobb. Ennek is, annak is. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy száz év múlva, amikor az akkori Orbán megrendezi az akkori cirkuszt, kenyér nélkül, benne lesz-e ez a korszak is, kis gumicsizmás Rogán-gyerekekkel, gumicsizmás Nagyrogánnal, az egész siserahaddal, élén a trottyos nadrágos, kék nyakkendős Nemzetvezetővel.
Kenyér azért ma és ott, lesz. Szép aranybarna, nemzetiszín szalaggal átkötve. Akár új, senki nem tudja ellenőrizni. Vagy gipsz, barna cipőpasztával bekenve, mű anyag (sic), mint körülöttünk minden. Itt a Vaj pékségben kilója most olyan kétezer-párszáz, a cébéában kevesebb, de az nem kenyér, hanem térfogatnövelő és adalékanyag, némi liszttel.
És aztán? Eszünk helyette vattacukrot sebiben, mert kilenckor kezdődik a következő csoda.