Augusztus huszadika alkalmából folytatnom kell tegnapi írásomat, melyben az ünnepi felvonulás előkészületeit méltattam. Ugyanis időközben lezajlott maga a felvonulás, és igaznak bizonyult tegnapi sejtésem, miszerint az esemény látványvilága nem olyan lesz, mint hittük volna. Hanem még sokkal olyanabb.
A tegnapi írásra, mely mintegy embrionális állapotban ábrázolta a készülődő mobil magnum áldomást, alapvetően az volt a leggyakoribb reakció a nagyérdemű részéről, miszerint: „Ez mi?” Én egy ideig válaszolgattam, hogy „Benne van az írásban”, de aztán eluntam. Vehetjük ezt a kérdést a meglepődés jelének is, de sokkal inkább érzem úgy, hogy azt jelenti: nem méltóztatnak elolvasni, amit ír az ember, csak a szép színes képeket nézegetik. Ezen nem tudok segíteni, írhatok én akárhogy, ha el nem olvassák, mindhiába teszem. Apropó képek: szeretném leszögezni, hogy a mai fotók mind vagy az MTI nyilvános szolgáltatásából, vagy a Duna TV közvetítéséből származnak, hogy elejét vegyem a vitáknak.
Én, kérem, csak azt mutatom az állami ünnepről, amit az állami hírügynökség és a közszolgálati televízió. Arról már nem tehetek, mit mutatnak ők, meg arról sem, hogy nekem mi jut a képekről az eszembe.
Viszont úgy tessenek készülni, hogy sok kép lesz.
Akkor kezdjük. Egy dologban tévedtem volt tegnap, éspedig abban, hogy a díszletkocsik mindegyikét motor hajtja majd. Ez távolról sem volt így, csak én feltételeztem – bizonyítható, hogy legalább három kocsit emberi erővel mozgattak, a negyedikkel kapcsolatban vannak kétségeim. De menjünk szépen, sorban.
A látványorgiával kecsegtető felvonulást doboló és éneklő sámáncsoport nyitotta meg, nem is tudom, miként lehetne méltóbban emlékezni első királyunk szentté avatásának évfordulójára, ha nem pogány sámánszertartással, bár nézetem, hogy ha él, szétcsapott volna közöttük. De az is kétségtelen, hogy a magyar történelem bizonyos szakaszában volt jelentőségük a sámánoknak, tehát doboljanak, daloljanak csak.
Utánuk érkezett a Tükörturul. Mármint, ha ez turulmadár, mert a látvány alapján inkább Gurulmadárnak hívnám, hiszen gördült. Na jó, aminek ilyen az aerodinamikája, az a tudomány mai állása mellett sem repülhetett volna, de hogy emberi erővel húzták és vonták, az azért érdekes. Pontosabban: elöl izmos és kifestett testű fiatalemberek húzták, hátul ugyanilyenek tolták, és akinek volgai hajóvontatók jutottak eszébe, az legfeljebb velem egyidős. Velük érkezett Péter Szabó Szilvia és az ősmagyar skandinávok csoportja. Mármint, ahogy Móricka és a jelmeztervező elképzeli akár az ősmagyarokat, akár az óskandinávokat, ugyanis a tánccsoport tagjai tükörrel borított szarvas fejdíszeket viseltek, annak dacára, hogy ilyent nem hordott a történelem folyamán sem ősmagyar, sem viking, más se nagyon a sámánokon kívül, ezt a XIX. században találták ki a Wagner-operákhoz.
A szarvaknak lehetett köze ellenben a csodaszarvas-legendához, mely énekszó és dal kíséretében méltóságteljesen gördült el mögöttük, mint képünk is mutatja, egy későbbi, már fejlettebb technológia termékeként, ezt ugyanis már nem csak tolták, hanem kurblival is hajtották a kerekét. Valóságos szemkápráztató skodaszarvas volt, huncut, akinek nem tetszett.
De változtak az idők, a pogány korok után következett a kereszténység, mellyel kapcsolatban a „Boldogasszony Anyánk” című himnuszról helytelenül jegyezte meg a Duna TV adását vezető kolléga, miszerint az népdal volna: nem, ismereteink szerint a 18. század elején keletkezett, és nem a nép ajakán. Legkorábbi lejegyzett szövegét Szoszna Demeter, pannonhalmi bencés szerzetes 1715-ös énekeskönyvéből ismerhetjük. A vers szerzője valószínűleg rendtársa, Lancsics Bonifác (1737) volt. De annyi baj legyen. Elénekelték szépen, táncoltak is mellé, ahogy kell majd másodsorban érkezett Szent István.
Azért csak másodsorban, mert első sorban a Szent Korona jött, nyomában Wolf Katival, aki Oláh Ibolya „Magyarország” című dalát énekelte, miközben őt is tolták, akár egy Pepita Ofélia, aki a zongoránál áll és gitározik. Szent István csak utánuk következett, de a korona feladta nekem a leckét.
Próféta voltam én tegnapi írásomban, ha önkéntelenül is. Mondott volt valami olyant tegnap egy illetékes, hogy a Szent Koronában egy egész zenekar elférne, és én felnyögtem:
„Ez már szürrealizmus. Zenekar a Szent Koronában. Lehet ezt fokozni?”
Felnyögtem ugyan, de nem hittem, hogy ezt meg merik csinálni.
Megcsinálták. Egy egész népi zenekar énekelt, hegedült kifelé a Szent Koronából, ezek után képtelen vagyok elhinni, hogy azt is emberi erő hajtotta, főleg, hogy kívülről ilyesmit nem lehetett észlelni. A zenészeknek, hangszereknek, erősítőknek, áramfejlesztőknek súlya van, nem is kevés, azt nem lehet úgy megoldani, hogy felül hegedül a prímás, alul tekeri a pedált.
Azt viszont a Telexből tudtam meg, hogy a zord arckifejezésű uralkodót ezzel szemben belülről egy ember hajtotta, tehát ki tudja, a koronában is lehettek valami evezősök… Lábhajtású, önjáró Szent István, könyörögj érettünk!
Ami a zord arckifejezést és azt illeti, hogy királyunk jobb kezét pallosán nyugtatta, azt hiszem, a világon mindenki így nézne, hogyha hegedülnének a koronájában.
Még következett öt gólyalábas, nemzetiszínű lufiszoknyában, melyek közül többen voltak urak és kevesebben hölgyek, de ha nemzetiszínű a lufiszoknya és gólyalábon viselik, ez kevéssé feltűnő, mondhatni el is vegyülhettek volna a tömegben. És láthattuk a „Túró Rudi” néptánccsoport fellépését is, őket nem így hívják, de nem tudom, hogyan és fellépőruhájuk mégis a leginkább erre az elnevezésre utalt, ráadásul a Túró Rudi hungarikum, melyért köztudomásúan hazatérnek ifjaink és öregeink akár a nyugati emigrációból is.
Szóval, összefoglalva: csodálatos volt, a szó minden értelmében, akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.
Mindent kiraktak tükörrel, kicsicsáztak és mindenki énekelt.
Nekem csak egy dolog hiányzott az egészből, de az nagyon.
A pozsonyi csata animációja, holografikus úton kivetítve a Hősök Terére.
Sebaj: majd jövőre.
Elmondhatjuk: sok mindent láttunk már, de ilyent még soha.
Ennek párja nem akad a magyar történelemben.
De ne is akadjon.