Most sok mindenről kéne írni, de nem lehet egyébről, csak Charlie Watts haláláról. Igen, a Rolling Stones dobosa tegnap, nyolcvan éves korában, békésen, családja jelenlétében, egy londoni kórházban elhagyta ezt az árnyékvilágot. Már biztos a hír.
Azért írom, hogy biztos, mert szárnyra kelt vasárnap is egy halálhíre, amit büszkén cáfoltak egyes brit orgánumok még hétfő este is – ezek szerint nem csak nálunk kelt zavart, ha valaki lapzárta után méltóztatik elhunyni. A veszteségünk elmondhatatlan… hoppá, Tamás, itt hagyd abba.
A veszteség ugyan valóban elmondhatatlan, ezért nem is mondjuk el egyenesen, hanem érzékeltetjük, de kezd a nekrológ átcsúszni rutinmunkába. Ilyenkor jön, hogy Charlie Watts 1941-ben született, Londonban, a legnehezebb időkben, de már serdületlen gyermekkorában is…vagy annak dacára, hogy serdületlen gyermekkorában még nem… ellenben később és maradandó alkotásainak köszönhetően arany betűkkel írtuk be nevét a huszadik századi kultúra nagyjai közé, különös tekintettel erre és amarra a lemezre, mely valóságos fordulatot jelentett a rockzene egyetemes történetében, de még idős korában is… (ide jön pár magánéleti izé), aztán diagnózis, halál időpontja, és pár mondat, hogy mennyire fog hiányozni. Ha nagyon szadista az ember, felhív pár közismert Stones-rajongót, és miután elküldik a nénikéjébe, kér tőlük pár szót, ők motyognak valamit kínjukban, a nekrológ kész.
Akarok én ilyen sablonos marhaságot írni?
Nem akarok. Legfeljebb politikusokról. Azok megérdemlik.
Charlie Watts ennél sokkal többet érdemel.
Meg hát nem is szimplán őt gyászoljuk, bár főleg őt. De vele halt a Stones is, ami többet nem állhat színpadra a hagyományos felállásban, és ami ennél több: vele halt egy korszak.
Ugyanis Charlie Watts olyan teljes, alkotó és értékes életet élt, ami csak akkor és csak ott volt lehetséges. Akkor lett felnőtt, amikor már véget ért a második világháború utáni recesszió, megindult az a pezsgés, aminek a végeredménye az emberi kultúra gyökeres megváltozása lett, az olajválságok – és a többi gazdasági válság – messze kerülték még azt a nyugati kultúrát, ami egyszer csak rájött, hogy nem kéne lineárisan folytassa az utat, amin járnia kéne, ugyanis mindkét oldalán nagyon érdekes dolgok teremnek, ösvények nyílnak, ezen kívül a fene se tudná megmondani, melyik a főút. Illetve, aki meg akarja mondani, azzal bajok vannak.
Szóval, ezt hívjuk a hatvanas éveknek úgy általában, és rettenetesen nehezen tudnám megmagyarázni annak, aki ezt a kort nem ismeri és/vagy nem szerette meg később valamiért – én is a vége felé születtem – miért volt akkor olyan mérhetetlen jelentősége a zenének és miért nincs most. Talán azért, mert mintegy merőleges volt minden hivatalos kultúrára és politikára, szakított az összes elvárható sablonnal, hogy aztán a hetvene-nyolcvanas évekre már a saját sablonjait is létrehozza – bár addigra már iparág lett belőle. De korábban Woodstock nem „csak” egy fesztivál volt, a Sárga Tengeralattjáró nem „csak” egy rajzfilm, mindenben benne volt egy nagy adag szabadság vagy szabadságvágy, és annak a majdnem tudatos kísérlete, hogy létrejöjjön egy új, liberálisabb, más léptékű kultúra.
Aztán, szokás szerint, ami létrejött, nem egészen az lett, mint amire gondoltak a létrehozók, már amennyiben egyáltalán gondoltak valamire, mert nem mindig tették meg. Spontán egy kor volt, erősen improvizatív, és jóval kevésbé doktriner, mint a korábbi, „forradalminak” nevezett időszakok. Decentralizált, vagy inkább minden központi vezérlés nélküli. Mindenki vezérelte saját magát, mégis jól működött.
Jó, hát mit siratom én itt a hatvanas éveket, elmúltak és én sem tudom őket visszahozni. Meg amúgy is kisgyerek voltam akkor, maximum utólag tudhatom elképzelni azt a kort.
Pont azt siratom, hogy ezen a virágzó időszakon már túljutottunk és nem lehet visszahozni – erőszakkal sem, sőt, valódi rémálom volna mesterkélten kísérletezni ezzel. Ahogy nem lesz Stones most már, nem lesz Woodstock és nem lesz Altamont sem újra. Bele kell nyugodni.
De miért nem lesz?
Azért, mert már nem érdekli a közönséget. Nem a gondolkodás új útjai nem érdeklik: csak a rockzene és annak a külsőségei.
A velem egykorúak és nálam idősebbek ilyenkor kezdik el azt a nótát, amitől tizenéves korunkban még falra másztunk, hogy bezzeg a fiatalok, bezzeg ez a nemzedék (mondjuk egy nyolcvan évesnek már a hetven éves is „ez a nemzedék” lehetne, a hatvan éves egészen biztosan) és régenmindenjobbvót.
Sírva kérem, hogy hagyjuk abba, régen az volt jobb, hogy fiatalabbak voltunk. Meg a zene, mármint nekünk tetszik jobban az akkori zene, aminek más volt a társadalmi szerepe is. De most is zajlik rengeteg izgalmas, érdekes dolog, olyan lehetőségek nyíltak meg, amikre nem is számítottunk és amikkel – például az online eszközökkel – a Régi Nagyok közül már csak kevesen tanultak meg bánni, szóval nem, nem rosszabbak a „mai fiatalok” nálunk sem, a nálunk idősebbeknél sem. Senkinél sem – csak nekünk egyszerűen más volt fontos, olyasmi, ami akkoriban létezett. És mi is hallhattuk eleget, hogy az erősítés megöli a zenét, a hosszú haj nőies, a farmernadrág impotenciát vagy terméketlenséget okoz, legalább akkora marhaságok voltak, mint manapság azt mondani, hogy „csak a gép előtt ülnek meg a telefonjukat nyomkodják”. Honnan tudni, mi fut azon a gépen, telefonon? Nekem meg a walkmann fülhallgatóját verték le a fejemről, hogy ne hallgassak imperialista lármát, olyanok, akik soha nem is hallgatták, amit én.
Akkor, ha abban megegyeztünk, hogy nincs „különb” nemzedék, vizsgáljuk meg: elérte a célját a hatvanas évekkel kezdődő generációs lázadás? Lett jobb, szabadabb, emberibb és technikailag feljettebb társadalmunk?
Lett is, nem is. Kudarcról nem beszélnék, sikerről sem, mondjuk úgy, hogy a megoldott problémák helyébe állandóan három megoldatlan lépett, nem kis részben azért, mert az előzőeket rosszul oldottuk meg. Váltottunk rendszert? Váltottunk. Sikerült? Nem igazán, de azért nem, mert nem számoltunk egy csomó kockázati tényezővel. A mi hibánk? Kinek hibája, kinek nem.
Az a megújulás, az a gondolati forradalom, amit a Stones is jelentett, nem állt le, csak műfajt váltott. Sok műfajt, még többre. Meg mi lettünk kissé idősebbek. Kissé lassúbbak. De alapvetően mit gyászolunk tehát Charlie Watts halálában?
Még a legkevésbé az ő életének végét. Inkább a Stones végét és végső soron a fiatalkorunkat, azt, ami ugyan nem bizonyult maradéktalanul sikeresnek, de teljes kudarcnak sem nevezhetjük, azokat az álmokat, amik nekünk és úgy nem jöttek össze, de másoknak és másképp még sikerülhetnek.
Ha nem is teljesen, mert olyan nem létezik.
Nincs borzalmasabb, tessék nekem elhinni, mint amikor győz egy forradalom. Még az is elviselhetőbb vég a győzelemnél, ha elbukik.
A forradalom addig szép, amíg csinálják, amíg tart. Egy győzelem megöl benne mindent, amiért érdemes volt foglalkozni vele. Mi tulajdonképpen azért gyászolunk, mert azt hisszük, hogy teljes volt a kudarc és most már így is marad. Pedig milyen szép volt.
Szó nincs kudarcról. Folytatódik, csak másképp, más utakon, eszközökkel.
És szép is lesz, ha nem is okvetlenül nekünk.
Épp ezért Charlie Watts csodálatos, termékeny élete nem volt hiábavaló és nem fogja senki elfeledni. Örök kultúrkincs marad az életműve. Lesznek utódai is – legfeljebb nem dobolni fognak, hanem más eszközt használnak.
Dobjuk le a vaskalapot, mielőtt a fejünkre rozsdásodik.
És Charlie emlékére hallgassuk meg a Paint it Blacket.
De tudjuk: semminek sincs még vége.
Nyugodjon békében Charlie Watts.