Javasolnám, hogy indítsunk gyűjtést, most éppen igen nemes a cél – méltó múzeumot kéne építenünk ennek a hihetetlen kornak, mely, bízvást állíthatom, teljesen egyedülálló Magyarország történetében, a honfoglalástól napjainkig. Méltó emléket kell állítani, most, mikor lehet.
Mondjuk minden más kor is teljesen egyedülálló, ugyanis egyik sem volt olyan, mint a másik, minden kor megérdemelné a maga múzeumát, de mi olyan pechesek vagyunk, hogy speciel most élünk, nem máskor, nekünk ezzel az időszakkal kell törődni (pedig olyan boldogan törődnék a Monarchia utolsó évtizedével mondjuk… és élnék is akkor), márpedig erre itt az alkalom.
A soha vissza nem térő.
Ugyanis sokat lehetne arról vitázni, milyen legyen a múzeum épülete, egyszerű, sárga bolondház, látogatóknak passzentos kényszerzubbonnyal, vagy inkább kaszárnya, komiszkenyérrel, esetleg kacsalábon forgó neogagyi villa a mészárosi ízlés szerinti architektúrával, matyóhímzéses ereszcsatornával és artistával, esetleg adriai kéjbárkával, de abban szerintem megegyezik velem mindenki, hogy a kor szellemét a leginkább a milánói világkiállításra épült magyar pavilon, az úgynevezett Sámándob fejezi ki.
Az ronda is, nagy is, haszontalan is, értelmetlen is és tele van sztyeppei szimbólumokkal a miheztartás végett. Csak épp most veszélyben forog, mert felment az ára, tehát meg fogja enni a rozsda. Hoppá, ez így egy kicsit bonyolult, mindjárt elmagyarázom.
Szóval, az egész úgy kezdődött, hogy a pavilon építésére pályázatot írtak ki még annak idején. Érkezett is mindenféle terv, csak zavar támadt az erőben, ugyanis magát a pályázatot egy „Malom” nevű, pályamű nyerte meg, ámde valamiképpen mégis a Sámándob épült meg. Numi-Tórem atyácska útjai kifürkészhetetlenek, nézetem szerint a Malom legalább olyan alkalmas lett volna sikkasztásra, mint a Sámándob, sőt, a Malomban volt egy örökmozgó is.
Igen, örökmozgó. Lássuk a pályázat szövegét.
„Az épület: malom. Teteje esővízgyűjtő. A tetőről lefolyó víz energiája malomkereket hajt meg, a forgó kerék látványa a víz energiáját teszi érzékelhetővé, megélhetővé, élményszerűvé a látogatók számára. A víz a „malomárokban” jut el a napszivattyúhoz. A napszivattyút napelemek működtetik és arra hivatott, hogy visszaemelje a vizet a tetőre, ezzel a körforgás biztosított. A ház, tehát működő malom, ebben a malomban azonban nem az őrlés a lényeg, hanem a körforgást biztosító és megújuló energia élményszerű megjelenítése.”
Hogy is van ez? Fent összegyűlik a víz, mert esik az eső, ez eddig világos. Lefolyik, pörgeti a kereket, ez is. Továbbmegy a malomárokban, mint minden víz. Eljut a szivattyúhoz, amit napelem működtet – hiszen a napfényes Itáliában vagyunk – és visszakerül a tartályba, ahonnét megint lefolyik. Csodás. Tehát esik az eső és süt a nap, egyszerre, különben nem működik. Megvan a magyar perpetuum mobile, de csak akkor megy, ha veri az ördög a feleségét.
Örök kár, hogy nem ez épült meg, hanem a Sámándob, amiről első látásra mindenki tudta, hogy ősmagyar hamburger-fejlesztés, egyenesen a nyereg alól. Fénykéményekkel, ezek vastag üvegrudak, melyek száloptikai elven levezetik a fényt a különben belülről töksötét épületbe, habár azért mégsem olyan sötét, ugyanis rájöttek, hogy kell neki világítás, a fénykémények ugyanis működésképtelenek. Illetve, ezt sem állítanám ilyen határozottan: attól függ, mit várunk el tőlük. Fényt nem vezetnek, ez tény, de számla volt róluk, és ez sokkal fontosabb. Maga az épület egyáltalán nem biztos, hogy épületnek volt nevezhető, ugyanis mikor napvilágot látott a terve, kiadott egy közleményt a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának Középülettervezési Tanszéke, mely szerint:
„Határozott tiltakozásunkat fejezzük ki az ellen, hogy a megvalósításra szánt elképzelést jelen ismert formájában egyáltalán építészeti alkotásként definiálják. Az építészet hivatás és szakma, vannak ismérvei, melyeknek az említett elképzelés nem felel meg. Tiltakozunk az ellen, hogy egy giccsbe hajló építészeti paródia képviselje Magyarországot a nemzetközi színtéren, mert ez ellentétes lenne az ország – mindannyiunk – érdekeivel.”
Ennek a Sámándobnak a költségvetése 2014-ben még szerény 375 millió forintról indult, menet közben lett előbb félmilliárd, aztán kétmilliárd, annyiból már megépült, de az expó összköltségeit szegény Szőcs Géza a hazaszállítással együtt – ami önmagában 670 millióba került – olyan öt-hatmilliárd forintra saccolta, pontos számot már ő maga sem bírt volna mondani. Aztán kicsöppent a húsosfazék mellől, később el is hunyt, Isten nyugtassa, és magával vitte a sírba a titkot, amit most már hiába kérdezünk:
„Mi került ezen a sámándobon kétmilliárd forintba?”
De már akkor is csak a baj volt vele, mikor még kint állt Milánóban. Az expó végén ugyanis el kellett volna bontani, haza kellett volna hozni. De nem hoztuk, mert csak, magától meg nem indult el hazafelé. A milánói hatóságok kértek, követeltek, fenyegettek, még menekülteket is költöztettek belé, de nem és nem – hagytuk ott, ahol volt. Ugyanis még nem született döntés arról, hogy hova kerüljön.
Aztán 2016-ban kiderült, hogy Karcagra viszik, hogy a sztyeppei lovasnomád életmód múzeuma legyen, ami igen szép dolog, ki is nevezték az áttelepítést felügyelő cég élére Nógrádi Györgyöt. Ekkor tartottak a költségek nyolcmilliárd forintnál. A vállalkozás életképességéről elég annyit mondanunk, hogy Nógárdi kinevezése után lemondott a tisztségéről, méghozzá viharos gyorsasággal, bár, mint utólag kiderült, kinevezése előtt már majdnem egy évig ellátta ezt a munkakört, konkrétan 2016. január 14-től 2016. november 24-ig és ezért havi bruttó 150 ezer forintot kapott. Ez tényleg bagatell, egy Nógrádi ennyivel nincs megfizetve. Hiányzik legalább egy nulla az összeg végéről.
Különben volt egy olyan verzió is, hogy inkább Szombathelyre kerül, Hende Csaba le is tette az alapkövét, de aztán mégis Karcag győzött, mert nekik két kormánytagjuk is van, Varga Mihály pénzügyminiszter és Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter. Ellenben természeti szépségekben szűkölködnek – a minisztereket sehogyan sem lehet annak nevezni – tehát hozzájuk került, a szándék szerint a sztyeppei lovasnomád életmód bemutatása céljából.
Mármost az ne jelentsen gondot, hogy a Nagykunság fővárosából úgyszólván teljesen kipusztultak az összes lovasnomádok: esett ott nagyobb kár is, például a múltkor egy kedves ismerősöm birkapörköltet szeretett volna ott enni, hiszen legendás a híre annak, ahogy ezt Karcagon készítik, de sehol sem kapott – azt mondták jöjjön a birkafőző fesztivál idején, máskor már ők sem eszik, nem is készítik, nem éri meg.
Se pörkölt, se nomádok – legalább egy sámándobjuk hadd legyen, szűkkeblűség volna tőlük megtagadni.
De nem olyan egyszerű az. A Sámándobot szétszedték Milánóban, de a faanyagát nem hozták haza, mert az úgyis szétrohad, csak a fémvázát, fát újból kell majd venni hozzá. Mire a fémváz ideért, az önkormányzat már ki is fizetett bruttó 378 milliócskát az ingatlan területrendezésére és közművesítésére. Azt gondolná az ember, ha ennyi pénzük van benne, hamar felhúzzák, hogy térüljön meg a befektetett összeg, jöhessenek a kíváncsi turisták lovasnomádkodni.
Dehogy húzták. Lerakták és ott hagyták. Mint az Átlátszó írja:
„Már a pavilon hazaszállítása sem volt egyszerű: az építmény első elemei csak két év parkoltatás után, 2017-ben érkeztek meg Karcagra, hogy a fürdővel szembeni Erzsébet-liget rendezvény- és konferenciaközpontja legyen. A szállítás nettó 670 millió forintba került. Az önkormányzat nettó 298 millió forintot (bruttó 378 millió forintot) fizetett a területrendezésére és közművesítésre.
A közbeszerzési értesítő szerint a lebontott teherhordó acélelemeket az újjáépítés során fel kell használni, ezek a Szivárvány utca 4. szám alatti területen vannak tárolva. A pavilon az eredeti kubushoz képest pinceszinttel és előcsarnokkal bővül. Létesül egy kültéri fedetlen színpad, a meglévő tavat látványelemnek alkalmas záportározóként alakítják át. Továbbá a nyertes feladata kiépíteni a közműellátást, a parkolókat és az utakat, a távhőellátást pedig a közeli strandfürdőből építik ki. A földszint plusz háromszintes épülethez pinceszint is épül, a 2000 négyzetméteres létesítmény befogadóképessége 300 fő lesz.” (Átlátszó)
Nagyívű terv, de mennyibe kerülne? A 444 megtudta:
„Nemrég azonban megjelent egy közbeszerzési kiírás, miszerint további 3,7 milliárdból építenék újra a Sámándobot. Vagyis az újjáépítés nagyjából a kétharmadával drágább lesz, mint amennyiből eredetileg Milánóban megépítették. Erre azóta kaptak pénzt a kormánytól.”
Ez a 3,7 milliárd az Átlátszónál 3,8, de így mulat egy magyar úr. Meg úgy, hogy tavaly még ugyanez 2,6 milliárd lett volna, csak akkor nem volt rá pénze a városnak. Most van, hát meg is drágult. Többe kerül, mint új korában, jóval többe.
Ennek a Sámándobnak, ami jelen pillanatban kizárólag a teherhordó acélelemekből áll, találta meg a darabjait Hadházy Ákos Karcagon, egy kisvállalkozás udvarán, siralmas állapotban. Ebből ugyan már nem sok minden épülhet, úgy tönkrement, mintha még tényleg a pusztai nomádok hagyták volna ott, szél fújta, eső verte, hó lepte, nap sütötte. Ezeket majd újra le kell gyártani, még több pénzért.
Ez benne a szép. Tetszenek már érteni, miért mondtam, hogy ha összegyűjtjük az árát és megépítjük, ez lehetne a mi mostani korunk legméltóbb, fércnél maradandóbb emléke és múzeuma?
Olyan ez, mint kamaszéveimben, Nagyváradon az ezer lejes hal volt.
Ceaușescu aranykorában ugyanis roppant módon vigyáztak az egészségünkre, hogy mást ne mondjak, fizikai képtelenség lett volna elhízni, még a jóllakás is ritkaságszámba ment. Nagyon jellemző egészségvédő intézkedés volt az is, hogy alkoholos italokat a kocsmákban csak étel mellé szolgáltak fel. Az nem volt megszabva, hogy mennyi és milyen étel legyen az asztalon: de ételnek kellett lennie. A helyi furfang megoldotta: teljesen ehetetlen, romlott, borzalmas panírozott halszeleteket árultak egy sör áráért az ivás mellé, letették az asztal sarkára, aztán lehetett vedelni rogyásig, a törvénynek eleget tettek. Persze ezeket senki sem ette meg, senki sem volt bolond, de gusztustalanok is voltak, meg, hogy a legrészegebbeket is eltántorítsuk, gyufaszálakat törtünk beléjük, meg se próbálkozzon velük senki. Volt egy legendás ilyen halszelet, amit már annyiszor adtak el, hogy saját nevet kapott: a volt az ezer lejes hal. Aztán egy szilveszter este valaki azt is képes volt megenni, meg is siratta a teljes pincéri kar. Ha lehetett volna, el is temetik, sírkövet is állítanak neki, de tekintve a körülményeket, erre nem volt mód.
Hát ez a sámándob is ilyen ezer lejes hal. Ebből is kiszedett már mindenki minden pénzt, még azt is, ami benne sem volt, és még sokan fognak rajta keresni.
Ahogyan Ceaușescu aranykorának méltó jelképe volt az undorító, ezer lejes halszelet, úgy jelképe a vándorló sámándob az orbáni aranykornak.
Sírva kérek mindenkit, építsük fel, ennél jobb múzeumot keresve sem találnánk.
És melyikünk ne látná szívesen ezt a mostani aranykort végre már a múzeumban?